Egyetemes: Ökológiailag fenntartható életmódért

Imádkozzunk, hogy mindnyájan bátor döntéseket tudjunk hozni egy józan és ökológiailag fenntartható életmód érdekében, és tudjunk örülni azoknak a fiataloknak, akik ezt már elkötelezetten élik.

Imádság

Dicsőség neked, jó Atyánk, aki nekünk adtad ezt a közös otthont,
és benne mindazt, ami a szeretetedről szól hozzánk.
Küldd el Lelked tüzét, amely lángra lobbantja a szívünket,
hogy mindig a te Fiad, Jézus útját válasszuk.
Egyszerűen, támogatóan és józanul használjuk a dolgokat,
megosztva azt, akik vagyunk és amink van.
Adj nekünk nagylelkű szívet, hogy gondoskodjunk közös otthonunk örökségéről és
engedd, hogy bátorítsanak bennünket a fiatalok elkötelezettsége a teremtésed iránt.
Ámen.

Felajánló ima

Jóságos Atyám, tudom, hogy velem vagy. 
Itt vagyok ezen az új napon. 
Helyezd el a szívemet újra
a fiad Jézus szíve mellé, 
amit nekem adsz, és amit az Eucharisztiában kapok meg. 
A Szentlélek tegyen barátoddá és az apostoloddá,
hogy elvégezhessem a küldetésem. 
A kezedbe teszem örömeimet és reményeimet, 
munkámat és szenvedéseimet, mindent, ami én vagyok, 
közösségben testvéreimmel e világméretű imahálózatban. 
Máriával az Egyház missziójáért,
a pápa világméretű imahálózatának szándékára 
felajánlom neked ezt a hónapot. 
Ámen

Magatartás

Józan és egyszerű életmód
"Egy kisebbség azt hiszi, hogy joga van olyan módon fogyasztani, amelyet soha nem lehet általánossá tenni, mivel a bolygó nem is tudná befogadni az ilyen fogyasztás hulladékát." (Ferenc pápa) Ebben a hónapban megkülönböztetem fogyasztási szokásaimat, és imádságosan átgondolom kiadásaimat.
Gondoskodás a közös otthonról
"A természeti környezet kollektív jószág, az egész emberiség öröksége és mindenki felelőssége. Ha valamit a magunkévá teszünk, azt csak azért tehetjük, hogy mindenki javára kezeljük." (Ferenc pápa) Ebben a hónapban fogadalmat teszek, hogy kevesebbet fogyasztok, és többet osztozom testvéreimmel.
Csodálom és hálás leszek a teremtésért
"Arra vagyunk hivatottak, hogy munkánkba beépítsük a befogadás és a hála dimenzióját. Ez egy másik munkamódszer, amely lényegünk részét képezi. Megvédi az emberi cselekvést attól, hogy üres aktivizmussá váljon." (Ferenc pápa) Szabadságot veszek ki, hogy tudatosítani tudjam magamban az életemet, és hálás legyek érte. Időt szánok arra, hogy testvéreimmel és nővéreimmel legyek.
Másokért dolgozom
"Az emberi személy annyiban növekszik, annyiban érik és annyiban szentelődik meg jobban, amennyiben kapcsolatokba lép, önmagából kilépve közösségben él Istennel, másokkal és minden teremtménnyel." (Ferenc pápa) Ebben a hónapban arra fogok törekedni, hogy nagylelkű legyek, segítve másokat a közösségben, a családomban és a munkahelyemen.
Támogatom és segítem a fiatalok bátor döntéseit
"Azokban az országokban, ahol a legnagyobb változásokat kellene végrehajtani a fogyasztói szokásokban, a fiatalok új ökológiai érzékenységgel és nagylelkűséggel rendelkeznek, és néhányan közülük csodálatra méltó erőfeszítéseket tesznek a környezet védelmében." (Ferenc pápa) Imával és szolgálattal támogatni fogom a közös otthon gondozására irányuló közösségi kezdeményezéseket, lehetőségeimhez mérten.

Készítsd fel a szívedet most hálával, és csodáld a mi Áldott Istenünk teremtését. Ámulj az Ő mindenben ottlévő diszkrét jelenlétén, amely arra hív minket, hogy vele együtt közös otthonunk gondnokai legyünk, szolgálva minden ajándéka által. „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” (Mk 9:35) Az Ő tekintete alatt vizsgáld meg alázatosan a szíved indításait. Önzetlenül szolgálod a körülötted lévőket? A szolgálat a másokról és a bolygóról való gondoskodásra is kiterjed. Hogyan gondoskodsz a körülötted élők életéről és a helyről, ahol élsz? Ajánld fel ezt a napot a havi imaszándékra. Mi Atyánk...

Holnap megkezdem apostoli utamat Budapestre és Szlovákiába. Kérek mindenkit, hogy imádsággal kísérjen el, és ezt a látogatást a hit oly sok hősies hitvallójának közbenjárására bízom, akik ellenségeskedés és üldözés közepette tettek tanúságot az evangéliumról ezeken a helyeken.

A bizalom azt szeretné, ha felismernénk, hogy mindig van kiút, hogy mindig elindulhatunk egy új irányba, hogy mindig tehetünk valamit a problémáink megoldásának érdekében. #TeremtésVédelem #LaudatoSi'

Ajándékunkból mások, betegek és szenvedők élete és egészsége fakadhat, hozzájárulva a segítségnyújtás, az adakozás, a remény és az élet kultúrájának megerősítéséhez. A társadalomnak szüksége van a szolidaritás és a nagylelkű szeretet e konkrét tetteire annak a megértéséhez, hogy az élet szent. #WMDD

Fülöp Cezáreájában Jézus megkérdezi a tanítványaitól: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mk 8,29). Ez a kérdés sarokba szorítja a tanítványokat és fordulatot hoz számukra a mester követésében. Jól ismerték Jézust, nem voltak már kezdők, hiszen közel álltak hozzá, és tanúi voltak számos csodájának, ámulattal hallgatták tanítását, és mindenhová elkísérték. Mégis, nem úgy gondolkoztak még, mint Ő.

Hiányzott még a döntő lépés, amely elvezet Jézus csodálásából Jézus követésére.

Az Úr ma is rászegezi a tekintetét mindannyiunkra és személyesen felteszi nekünk a kérdést: „Ki vagyok én valójában a te számodra?” Ki vagyok a te számodra? Ez egy olyan kérdés, amely mindannyiunktól nem csupán egy pontos választ vár el a katekizmus alapján, hanem személyes, életünkkel adható választ.

Ebből a válaszból születik meg a tanítványi kapcsolat megújítása. Ez három lépésben megy végbe a tanítványoknál, és mi is megtehetjük ezeket: Jézus hirdetése, döntés Jézussal, Jézus követése.

1. Jézus hirdetése. A kérdésre: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt az egész csoport nevében: „A Messiás vagy”. Péter mindent elmond ezzel a néhány szóval, a válasz helyes, ám meglepő módon ezután a felismerés után Jézus „a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek” (30. vers). Miért ez a szigorú tiltás? Egészen pontos oka van:

ha kimondjuk, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás, pontos a megfogalmazás, de nem teljes. Mindig fenyeget a veszély, hogy az emberek és nem Isten elképzelése szerinti Messiást hirdetünk.

Ezért ettől a pillanattól kezdve Jézus elkezdi felfedni húsvéti identitását, azt, amelyet az Eucharisztiában fedezhetünk fel. Elmagyarázza, hogy küldetésének csúcspontja valóban a feltámadás dicsősége lesz, ehhez azonban át kell mennie a megalázó kereszthalálon. Ez azt jelenti, hogy Isten bölcsessége szerint fog mindez lezajlani, amely, ahogy Szent Pál mondja, „nem ezé a világé és nem is e világ fejedelmeié” (vö. 1Kor 2,6). Jézus hallgatást parancsol messiási identitásával kapcsolatban, de nem teszi ezt a rá váró kereszt vonatkozásában. Sőt, ahogy az evangélista feljegyzi, Jézus elkezdi „nyíltan” tanítani (Mk 8,32), hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad” (31. vers).

Jézusnak ez a megdöbbentő bejelentése minket is meghökkenthet.

Mi is szeretnénk egy olyan Messiást, aki hatalommal rendelkezik, és nem egy keresztre feszített szolgát. Az Eucharisztia azért van előttünk, hogy emlékeztessen bennünket, kicsoda Isten.

Ezt nem szavakkal teszi, hanem kézzelfoghatóan, megmutatva, hogy Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért odaajándékozott szeretet. Sokféle ünnepléssel vehetjük körbe, de az Úr mindig ott marad, egy kenyér egyszerű formájában, és engedi, hogy megtörjük, szétosszuk és megegyük. Szolgává lesz azért, hogy üdvözítsen bennünket, meghal azért, hogy nekünk életünk legyen. Innen indul a második lépés.

2. A döntés Jézussal. Az Úr kijelentésére Péter tipikusan emberi reakcióval válaszol: amikor felsejlik a kereszt, a fájdalom perspektívája, az ember fellázad. És Péter, miután megvallotta, hogy Jézus a Messiás, megbotránkozik a Mester szavain, és igyekszik lebeszélni róla, hogy ezen az úton haladjon tovább.

A kereszt sohasem divatos: napjainkban sem, de régen sem volt az. Ugyanakkor benső gyógyulást hoz.

A kereszt előtt üdvös küzdelem játszódik le bennünk, amint „az Isten szerinti gondolkodás” összeütközik az „emberi gondolkodással”. Az egyik oldalon ott van Isten logikája, amely az alázatos szeretet. Isten útja távol áll minden kényszertől, magamutogatástól és diadalittasságtól, mindig a másik javát keresi, egészen önmaga feláldozásáig. A másik oldalon viszont ott van az „emberi gondolkodás”, a világ logikája, amely ragaszkodik a megbecsüléshez és az előjogokhoz, a kedvező megítélést és a sikert keresi. Itt az számít, ki mennyire fontos és erős, mi vonzza több ember figyelmét, és hogy tud előnyt szerezni a többi emberrel szemben.

Pétert elvakítja ez a szemlélet, félrevonja Jézust, és szemrehányást tesz neki (vö. 32. vers). Velünk is megeshet, hogy „félretesszük” az Urat, a szívünknek egyik sarkába, de közben vallásosnak és jónak tartjuk magunkat, tovább járjuk a magunk szabta utat, és nem engedünk Jézus logikájának. Ő azonban velünk van ebben a belső küzdelemben, mert azt szeretné, ha az apostolokkal együtt az ő oldalára állnánk. Van Isten oldala és az emberek oldala.

Nem abban áll a különbség, hogy ki vallásos, és ki nem. A lényegi különbség a valódi Isten és az énünk istene között van.

Mennyire messze áll Ő, aki csendben uralkodik a kereszten, attól a hamis istentől, akitől elvárjuk, hogy erővel uralkodjon és elhallgattassa ellenségeinket! Mennyire más Krisztus, aki egyedül a szeretettel áll elénk, mint e világ hatalmas, győzedelmes és ajnározott messiásai! Jézus megráz bennünket, nem elégszik meg a hitről szóló kijelentéseinkkel, azt várja, hogy megtisztítsuk vallásosságunkat a keresztje előtt, az Eucharisztia előtt. Jót tesz nekünk, ha szentségimádást végzünk az Eucharisztia előtt, ha szemléljük, milyen törékeny az Isten. Szánjunk időt a szentségimádásra.

Engedjük, hogy Jézus, az élő kenyér, kigyógyítson a bezárkózásból, megnyisson az osztozásra, feloldja merevségeinket és magunkba zárkózásunkat, hogy megszabadítson abból a bénító szolgaságból, amikor csak saját képünket védjük, és elvezessen oda, ahova ő akar.

Ezzel elértünk a harmadik lépéshez.

3. Jézus nyomában járni. „Távozz előlem, sátán!” (33. vers) – így téríti észhez Jézus Pétert egy erőteljes, szigorú paranccsal. Ám amikor az Úr megparancsol valamit, valójában ott van ő maga, és kegyelmével segít megtenni, amit kér. És Péter elfogadja a kegyelmet, és „tesz egy lépést hátra”.

A keresztény útja nem a siker ostromlása, hanem éppen azzal veszi kezdetét, hogy hátralépünk egyet, s ez megszabadít attól, hogy a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről.

Ekkor ismeri fel Péter, hogy a középpont nem az ő Jézusa, hanem az igazi Jézus. Bár elbotlik még később is, de megbocsátásról megbocsátásra egyre jobban felismeri az Isten arcát. És így eljut a Krisztus iránti terméketlen csodálattól addig, hogy valóban követi Krisztust.

Mit jelent Jézus nyomában járni? Azt jelenti, hogy járjuk az élet útját azzal a jézusi bizalommal, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Ugyanazon az úton járunk, mint Mesterünk, aki szolgálni jött, és nem azért, hogy neki szolgáljanak (vö. Mk 10,45). Azt jelenti, hogy mindennap odalépünk testvéreinkhez. Az Eucharisztia indít erre bennünket, hogy érezzük: egy test vagyunk, amelyet megtörnek a többiekért. Kedves testvérek,

engedjük, hogy a találkozás Jézussal az Eucharisztiában átalakítson bennünket, ahogyan átalakította a nagy és bátor szenteket, akiket tiszteltek, mint Szent Istvánt és Szent Erzsébetet is.

Csakúgy mint ők, mi se elégedjünk meg kevéssel: ne érjük be egy olyan hittel, amely csak a szertartásokból és az ismétlésekből él. Nyíljunk meg a megfeszített és feltámadt Isten botrányos újdonságára, aki megtört kenyérként életét adja a világért. Akkor örömben fogunk élni és örömet viszünk mindenhová.

Ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egy út végét jelenti, de legyen még inkább egy kiindulópont. Ha Jézus nyomában járunk, ez arra hív bennünket, hogy előre nézzünk, hogy befogadjuk a kegyelem átformáló ajándékát, és hogy mindennap újraébredjen bennünk a kérdés, amit Fülöp Cezáreájában az Úr feltett a tanítványainak: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”

Magyar Kurír

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből 
Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni.
Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”
Ezek az evangélium igéi.  
Mk 9,30-37

SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI

+Puteoli, 300 körül

A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.

Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

Élete

+ Hildegárdot Boldog Jutta remetenő képezte. Amint más nők is csatlakoztak Juttához, apácaközösség alakult ki, és a nővérek úgy döntöttek, hogy Szent Benedek Reguláját fogadják el életszabályként. Hildegárd hivatalosan 15 éves korában csatlakozott ehhez a közösséghez.

+ 32 éves korában Hildegárd látomásokat és magán-kinyilatkoztatásokat kezdett tapasztalni. 1136-ban Juttát követően apátnő lett.

+ III. Eugén pápa és Clarivaux-i Szent Bernát bátorítására Hildegárd elkezdte diktálni és művészi formában ábrázolni látomásait, és létrehozta a később Liber Scivias (Tudd az utat, azaz a fény útjait) néven ismertté vált művét.

+ Valamikor 1147 és 1152 között új közösséget alapított Bingenben. E bázisról számos politikai és egyházi vezetőnek adott tanácsot és korrigálta őket.

+ Szent Hildegard 1179-ben halt meg, és versei, himnuszai, színdarabjai, valamint orvosi és természettudományi művei miatt ünneplik.

+ 2012-ben XVI. Benedek pápa Hildegárdot egyházdoktorrá nyilvánította.

Imádságra és elmélkedésre

„A lelki életet nagy odaadással kell ápolni. Eleinte megterhelő az erőfeszítés, mert a testi örömök szeszélyeiről és más efféle dolgokról való lemondást követel. De ha engedjük, hogy a szentség elragadtasson, szent lelkülettel még a világ megvetését is édesnek és szerethetőnek találjuk.” - Bingeni Szent Hildegárd

Lelki bónusz

Szeptember 17-én egy másik egyházdoktorra, Bellarmin Szent Róbert jezsuita bíborosra (megh. 1621) is emlékezünk.

Imádság

Istenem, kinek kegyelméből a te szolgád, Hildegárd, szereteted tüzétől meggyulladva, égő és ragyogó fénnyé vált Egyházadban: Add, hogy mi is lángoljunk a szeretet és a tudás lelkétől, és a világosság gyermekeiként járjunk előtted; A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen

Jelenlét

Add, Uram, hogy teljesen átéljem jelenlétedet.
Burkolj be szeretetedbe.
Add, hogy szívem eggyé váljon a tiéddel.

Szabadság

Leginkább az akadályoz meg a szabadság elérésében, hogy elvárásaim vannak magammal szemben, és rettegve gondolok arra, milyennek kellene lennem. Megszokott, automatikus reakcióim megkötöznek, akadályoznak abban, hogy a növekedés új útjait fedezzem fel. Azt kérem, azért imádkozom, hogy érezzem meg a belső szabadságot, s ragadjam meg az új kihívásokat és lehetőségeket, melyek felé Isten irányítani akar.

Tudatosítás

Szerető Teremtőm jelenlétében őszintén számbaveszem érzéseimet az elmúlt napon, a magaslatokat, a mélységeket, és azt, ami átlagos volt. Felfedezem-e Isten jelenlétét valamiben?

Isten igéje

Mk 9,30-37
Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni. Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettetek az úton?” Hallgattak, mert egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”

Gondolatok a mai evangéliumhoz

• “Mit hoztál nekem?” Egy amerikai püspök mesélte, hogy ez az első kérdés, amivel kicsi unokaöcsei, unokahúgai fogadják, amikor meglátogatja őket. A gyermekek nem gondolják, hogy ki kell érdemelniük, amit kapnak. Ajándéknak tekintik, és ebben nem tévednek. Jézus szeretné, ha tanulnánk tőlük. Az örökélet, mellyel Jézus meg akar ajándékozni, felülmúlja minden álmunkat, reményünket. Ne habozzunk kérni tőle ezt az ajándékot. 

Imabeszélgetés

Milyen érzések törnek fel bennem, mialatt imádkozom, és Isten igéjén elmélkedem? Elképzelem, hogy Jézus itt ül vagy áll mellettem, és megosztom vele érzéseimet.

Befejezés

Megköszönöm Istennek az együtt töltött perceket és a megvilágosító gondolatokat, amiket esetleg a szöveggel kapcsolatban kaptam.

Ámen

21Semmit elébe ne tégy Krisztus szeretetének. 22Ne engedd kitörni haragodat. 23Ne légy haragtartó (Péld 12,20). 24Csalárdságot ne ápolj szívedben. 25Ne adj színlelt békecsókot. 26A szeretet gyakorlását el ne hagyd. 27Ne esküdözzél, hogy esetleg hamisan ne esküdjél (Mt 5,34). 28Szíved és szád mindig igazat mondjon. 29A rosszat rosszal ne viszonozd. 30Méltánytalanságot ne tégy; ha pedig veled szemben követték el, békén tűrd el. 31Szeresd ellenségeidet (Mt 5,44; Lk 6,23). 32Ne szidalmazd azokat, akik téged szidalmaznak, hanem inkább áldjad őket (Lk 6,28; 1Kor 4,12). 33Az igazságért az üldözést is viseld el. 34Ne légy gőgös. 35Ne légy iszákos (Tit 1,7). 36Ne légy falánk. 37Ne légy álomszuszék. 38Ne légy rest (Róm 12,11). 39Se zúgolódó. 40Se rágalmazó (Bölcs 1,11). 41Vesd reményedet Istenbe. 42Ha valami jót látsz magadban, Istennek tulajdonítsd, ne magadnak. 43A rosszat ellenben mindig ismerd el magad tettének és magadat okold.

Semmi sem nehéz annak, aki valamire elszánt; főképp azok a dolgok nem, melyeket szeretetből kell tenni.

Ha azt veszed észre, hogy imádság közben néha bizonyos szárazságot és az értelem tompaságát találod, mindez azért van, mert csak megszokásból, csekély tisztelettel és figyelemmel járulsz elébe.

«És körültekinte, hogy lássa meg, ki azt cselekedte.» Senki, senki. Mind hátrál és fél; érintették Őt sokan, s most talán félnek haragjától s mentegetőznek, talán tagadják is. — Sokszor meggondolatlanul gyávák, kétszínűek vagyunk s hazudunk is; mentegetődzünk, takaródzunk. E részben is fegyelemre kell nevelnünk magunkat az ösztönszerű gyávasággal szemben, s mindig egyenesen s nyíltan kell beszélnünk. Még szubjektív nézeteinket, elágazó vélekedésünket is őszintén adjuk elő, ha kérdeznek. Olyan szép a nyílt, egyenes lelkület, bizonyára azért, mert tiszta és erős.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., A második Húsvéttól a harmadikig, 238. old.]

Krisztus egyénisége és tanítása összemérhetetlen, se bölcsek, se vallásalapítók nem érnek fel hozzája. A Krisztussal foglalkozó tudomány világossága összeolvad a hit fényével és így új ragyogásban tündöklik előttünk a názáreti Jézus. Mert a tudomány, ha mégoly mélyreható és alapos is, nem ád igazi és lelket sugárzó Krisztus-képet. A római Santa Constanza templomnak van egy érde­kes, szimbolikus képe a Kr.u. IV. századból. Egy serleget ábrázol tele borral, Lepke száll a serlegre és iszik belőle. Akkor értették ezt a jelképes beszédet. A kehelyben Krisz­tus vére, a lepke, az antik világ lélek-szimbóluma. A lélek iszik örök életet, boldogságot Krisztus véréből. Krisztust csak így látja meg igazán, aki megtelik az ő vérével, aki önmagán kialakítja Krisztus képmását.

Ma sincs más út az igazi, mély, gyökeres Krisztus-szem­lélethez, mint az „imitatio Christi" Krisztus elrejtőzik azok elől, akik nem élnek az ő lelkéből. Korunk szellemi világába is belerajzolódnak azok a vonások, melyek a „teg­nap" Krisztus-szemléletét alakították; kimeríthetetlen lel­két szívják magukba, akik őt Szent Szíve kultuszában kö­zelítik meg.

(Krisztus képe tegnap és ma)

Csak egyetlen út áll előttünk nyitva: a szeretet útja. Minden más út zsákutca, mely nem vezet sehova. Ha lenne valahol egy kis rövidítő az erőszak poklán keresztül, akkor legalább nagypénteken Krisztus rálépett vol na, de nem tette. Ő kitartott a szeretet útján nagycsütörtökön, nagypénteken keresztül a kereszthalálig, a húsvét hajnali dicsőséges győzelemig.

Gondold meg, hogy ami a világból való, szintén csak világ, és ami a testből van, az szintén test; a jó szellem az Isten lelkéből születik, amelyet sem a világ, sem a test nem közölhet velünk.

Az igazi, élő jámborság istenszeretetet feltételez; persze, hiszen nem más, mint valódi istenszeretet.

A jó katolikus könyvek fontosak, mert a gonoszság és az erkölcstelenség napjainkban a könyveket is kihasználja, hogy Krisztus nyáját lemészárolja, így az engedetleneket és a merészeket a kárhozatba taszítja. Ezért fontos, hogy fegyver ellen fegyvert használjunk (m. 25. o.).

Ha valaki a kötelességei teljesítésére ren­delt időt mással tölti, elvesztegeti azt, és egész egy­szerűen a sátánnak dolgozik. Még ha korszakalko­tó találmányt fedezne is fel ebben az időben, sem­mi jót nem tenne.

A II. Vatikáni Zsinat nyomán az 1974 őszén tartott Püspöki Szinódus ülése kinyilvánította azt, hogy teljes­séggel tudatában van annak, milyen szerepe van a kü­lönböző kultúráknak a népek evangelizációjában. Elő­döm VI. Pál pápa pápai exhortációjában („Evangeli Nuntiandi") leszüretelte ennek a munkának a gyü­mölcseit. Azt írja: „Az Evangélium és így az igehirde­tés természetszerűleg nem azonosul egyetlen kultúrával sem, és mindegyiktől független. Mindazonáltal azt az Országot, melyről az Evangélium beszél, olyan embe­rek lakják, akik mélyen kötődnek valamilyen kultúrá­hoz, és az Ország megalkotását csak erősíthetik a kul­turális elemek és az emberi kultúra különböző fajtái. Az evangélium és az igehirdetés függetlenek a kultúráktól, de nem szükségszerűen összeegyeztethetetlenek velük. Az Evangélium képes arra, hogy áthassa őket anélkül, hogy ő maga bármely kultúrának alávesse ma­gát."

Az egyetemes zsinat, a püspöki szinódus és szeretett elődöm, VI. Pál pápa gazdag hagyományaira támasz­kodva én is kijelenthetem tehát, hogy szerves és állan­dó kapcsolat áll fönn a kereszténység és a kultúra kö­zött, melyet az ember hoz létre a maga emberi voltával. Az Evangélium és az ember kapcsolata, ahogy mondot­tam, alapjaiban kultúrateremtő. És ha a kultúra az, ami által az ember még emberibbé lesz, akkor az emberiség sorsa maga a tét.

Isten az egész földet az embereknek adta használatra, hogy együtt gyümölcsöztessék, használják és hódolatul felajánlják.

A jegyes szava: 

Én a tisztaság kedvelője és minden szentségnek ajándékozója vagyok.

Én a tiszta szívet keresem, ott van az én nyugvásom helye.

Készíts nekem tágas, megterített ebédlő termet, és nálad eszem meg tanítványaimmal a húsvéti lakomát.

Ha azt akarod, hogy betérjek hozzád, és nálad maradjak, vesd ki a régi kovászt, söpörd ki szívednek hajlékát.

Zárd ki egészen ezt a világot és a vétkek kavargó zenebonáját, ülj veszteg, mint a magára maradt veréb a háztetőn, és lelked keserűségében gondold végig minden ballépésedet.

Mert minden szerelmes a lehető legjobb és legszebb helyet készíti kedvesének, hisz éppen erről ismerszik meg a kedvesét váró szerelmes indulata.

De azt is meg kell gondolnod, hogy saját cselekedeted érdeméből nem tudsz eleget tenni ennek a készületnek, ha egy álló éven át készülnél is, és közben semmi másra nem gondolnál.

Végül csak nagylelkűségem és kegyelmem teszi lehetővé, hogy asztalomhoz járulj, mint ha a koldust behívják a gazdag ember lakomájára, s ő semmi mást nem adhatna, hogy meghálálja ezt a jótéteményt, csak alázatát és köszönetét.

Tedd meg, ami rajtad áll, és szorgalmasan tedd, nem szokásból, nem kötelességből, hanem félő megilletődéssel és tisztelettel, és megrendülve fogadd kedves Uradnak, Istenednek testét, aki hozzád leereszkedik.

Én hívtalak, én parancsoltam, hogy így legyen, pótolom is, ami hiányzik.

Jöjj és vegyél magadhoz.

„El ne felejtsétek, hogy minden halhatatlan lélek a Szentlélek temploma. Ez az ünneplő templom segít ebben benneteket. A családi házat is családi szentélynek szokás nevezni. Meg is illeti ez a nevezés, ha a názáreti Szent Család, a magyar történelem kezdetére állított Szent Család, Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre herceg lelke tölti be, ha küszöbe összeér a templom küszöbével és a kettőnek közös a levegője.”

1946. december 2. in Beke Margit: Egyházam és hazám I., 241. old.

A saját nagyságukat egymáshoz méricskélő tanítványok kicsinyes, emberi perspektívája és Jézus szolgálatról szóló istenemberi tanításának felülmúlhatatlan tágassága között Oravecz Imre filozofikus leleményű költeménye segíthet számunkra kapcsolatot teremteni:

(Eototo és Aholi a nagyról és a kicsiről)

A látvány, a látszat és a lényeg meglátszódása közötti különbség sejlik itt fel.

- A látvány önmagában értéksemleges: lehet szép vagy rút, fenséges vagy közönséges, vonzó vagy taszító.

- Látszatról akkor beszélünk, amikor valami másmilyennek látszik, mint amilyen valójában.

Nagynak látszik, holott jelentéktelen, kicsinek tűnik, pedig valójában nélkülözhetetlen. A fecsegő felszín alatt hallgathat a mély, a másokat megnevettető bohóc festett mosolya alatt szomorkodhat a magányos szív.

- A legérdekesebb azonban az, amikor az igazán lényeges, jó és szép, ami a szem számára láthatatlan, a szív számára láthatóvá válik.

Jézus tanítványai a Mester kérdésére válaszolni nem merő hallgatásukkal kifejezésre juttatták azt, hogy maguk is érezték vitájuk méltatlanságát. Milyen jó lenne, ha a tanítványok kései utódaiként legalább eddig, az elcsendesedő szégyenkezésig eljutnánk, és lenne bátorságunk Jézusnak a látványon és a látszaton túlhaladó, s a lényeget megláttató tanítására odafigyelni. Jézus ugyanis meglepő módon nem azt mondja, hogy ne akarjatok elsők lenni. Épp ellenkezőleg. Az elsőségnek a látványt és a látszatot nem csak meghaladó, hanem szétrobbantó paradigmájára tanítja a tizenkettőt. Aki valóban első akar lenni, az ne féljen az utolsó hely látszatától, aki valóban nagy akar lenni, az ne ijedjen meg attól, ha sokak szemében kicsinek tűnik, és aki az Úr isteni természetében szeretne részesülni, az merje vállalni előbb az emberek szolgálatát.

Az első hallásra alig érthető és nagyon meglepő tanításban azonban két vigasztaló mozzanat is van. Az első, hogy nem nekünk kell mindezt elsőként megvalósítanunk, hanem Jézus életpéldáját követhetjük. “Ő isteni mivoltában Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresített önmagát és szolgai alakot vett föl” (vö.: Fil 2,6-7).

Weöres Sándor sorai emberségünk, tanítványi létünk lassan tisztuló vágyai felől közelítik meg az értünk szolgáló szeretettel megtestesülő Isten titkát:

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
 
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
 
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

(Rongyszőnyeg)

A Jézus bátorító életpéldája mellett a másik reményforrásunk az, hogy Isten gondviselő irgalmának türelmes pedagógiája megtérésre és fejlődésre hívja legelemibb késztetéseinket: formálja akaratunkat, neveli birtoklási vágyunkat és átalakítja elismerést szomjazó egyéniségünket. A remények és csalódások, az örömök és a szenvedések által az énesség és önközpontúság felől előbb a másik emberre is figyelő nyitottságra, majd az Istenből életet és erőt merítő szeretetre invitál bennünket. 

Akaratukat a Mindenható gyöngéd szeretete a “legyen meg az én akaratom” szorongó és szorongató önzéséből, az “érvényesüljön a te akaratod is” szolgálatkész empátiáján át, “az Atyám, legyen meg a te akaratod” szabad engedelmessége felé vezeti.

Birtoklási vágyunkat a szeretett Fiú lelkülete az “én kapjak és birtokoljak minél többet” irigy énessége helyett a másik ember felé megnyíló ajándékozás és önátadás képességén át az Istennek ajándékozott élet gazdag szegénysége felé vonzza.

Elismerés iránti igényünket pedig a Lélek a “csak engem dicsérjenek és csodáljanak” féltékeny nárcizmusából, a “kezdek másokat is elismerni és megdicsérni” készségén át az istendicséret, hála és magasztalás önfeledt extázisa felé irányítja.

A Mester most is a kicsinység és a nagyság új jelentésére és összefüggésére tanít. Ha készséggel hallgatjuk, akkor akaratunk egyre szívesebben engedelmeskedhet a jónak.  Birtoklásra való hajlamunk egyre szabadabbá válhat az ajándékozás örömére. Elismerés utáni vágyunk pedig egyre intenzívebben érezheti a dicséret boldogságának ízét. Ezen az úton haladva hagyhatjuk magunk mögött a hazug látszatok, az érdektelen látványok és felszínes látványosságok világát, hogy az az isteni létgazdagság kezdjen meglátszódni és hatékonnyá válni bennünk és általunk is, amiben Jézus élt és él. Isten emberléptékű nagyságainkat és kicsinységeinket átölelő, átlényegítő és mindenfelé túlszárnyaló szeretete. Hölderlin latin poézisével szólva:

“Non coerceri maximo, contineri tamen a minimo, verum divinum est”.

Ami valóban isteni, az a legkisebben innen is - meg a legnagyobbon túl is - van. 

Bevezetés

A mai, évközi 25. vasárnap evangéliumi szakasza szerint a szenvedését feltáró meghitt pillanatokban, a szóban és tettben oly hatalmas Mester közelében az apostolok arról vitatkoztak, hogy közülük ki a nagyobb? Hazafelé tartva Jézus oda sem figyel vitájukra. De "otthon" előhozza a témát, magához hívja a tizenkettőt és leszögezi: "Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája".

Hamis karrierekkel teli világunkban sem feledve e szavakat, igyekszünk-e a szolgálatára lenni mindenkinek? Vizsgáljuk meg lelki-ismeretünket, hogy méltóképpen cselekedjük azt, amit Urunk Jézus Krisztus az Ő emlékezetére cselekednünk parancsolt. 

Kirié Litánia

Jézus Krisztus, Te azt mondotta, hogy ne akarjunk első lenni, mégis törtetünk az első helyekért. Uram, irgalmazz!

Jézus Krisztus, aki azért jöttél, hogy ne neked szolgáljanak, hanem, te szolgálj másokat. Add, hogy kövessük példádat. Krisztus kegyelmezz!

Jézus Krisztus, te, aki sokféleképpen szolgáltad az emberiség üdvét és boldogságát, add, hogy mi is sokféleképpen legyünk szolgálatára nagy Istenünknek, kicsike hazánknak. Uram, irgalmazz! 

Evangélium után

A mai evangéliumban olyan magatartásról szól Jézus, ami szöges ellentétben áll a mai közfelfogással. Azzal, amelynek hatása alatt vagyunk mi is, keresztények, s nem tudjuk kivonni magunkat az alól, hogy valamilyen formában ne hasson ránk. De ha kereszténynek valljuk magunkat, és hiszünk Istenben, és Megváltónkban, Jézus Krisztusban, akkor meg kellene valósítani ezeket az igéket. Próbáljuk!

Induljunk ki az evangéliumi jelenetből. Amikor Jézus apostolaival Kafarnaumba ért, számon kéri apostolaitól, hogy miről vitatkoztak. Felfigyeltünk e arra, hogy vitának nevezi a tanítványok között lezajlott eseményt? Mert a vita nem mindig pozitív értelmű magatartás. A vitában ritkán közelednek egymáshoz az álláspontok. Ezzel ellentétben a párbeszédben közelednek az álláspontok, vélemények kicserélődnek

Jézus tehát vitának minősíti az apostolok beszélgetését. S talán ezt a minősítést érezték ki a tanítványok, amikor szégyellnek válaszolni Jézus kérdésére. De Jézus tudja: azon tanakodtak útközben, hogy ki a nagyobb közülük. Krisztus e helyzet kapcsán adja tanítását: "Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája."

Mert e szavai ma nekünk szólnak, megismétlem: Legyünk mindenkinek a szolgája. A hitvestársnak, a gyermeknek, az idős szülőnek, a munkatársnak, a betegnek, a rokkant koldusnak, a hajléktalannak.

Miután Jézus általános érvé-nyű tanítást adott tanítványainak a szolgálat fontosságáról, ezt követően „odahívott egy kisgyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be”.

Tudjuk, hogy Jézus korában a gyermekeknek még a nőknél is hátrányosabb volt a helyzetük. Jézus e tette is, megdöbbentő tanítás hallgatóságának.

A befogadás itt nem azt jelenti, hogy egy gyermeket örökbe kell fogadni, hanem azt, hogy a gyermek lelkületét kell elsajátítani.

Mert milyen a gyermek? Egyetlen szóval ártatlan. Tudjuk, hogy az ember Isten képmása és a gyermekben ez a képmás még ép, romlatlan, mert a bűn még nem rontotta meg.

Az ember fejlődése során, sajnos megjelenik a bűnben való előrehaladás is. Ezért a felnőtt már nem tükrözi vissza tökéletesen Isten képmását magában. De látva az ártatlan gyermeket, s annak lelkületét, kötelességének kell, hogy érezze isten-képmásigának tökéletesítését.

Ne feledjük a jézusi szavakat: Ha nem leszünk olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mennyek országába.

De vissza a gyermeket magához ölelő Jézus eme szavaihoz: „Aki befogad egy gyermeket, az engem fogad be. Aki pedig engem fogad be, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött”.

Lépjünk át egy más létsíkba, napjaink hétköznapi világába. Nagyon időszerűek Jézus eme szavai egy olyan világban, amelyet szomorúan kell kimondanunk, hogy gyermekellenes. A szekularizált világ, amelyben élünk, azáltal, hogy elfordult a kereszténység értékrendjétől, elfordult a gyermekektől is.

A meg-megismétlődő háborúk nyomán az élet helyett a halál lett történelmünk főszereplője. Folyik a harc, az emberiség pusztítása, létszámának csökkentése. Háború nélkül is. Sok gyermeki élet kioltódik, míg a napfényt meglátta volna. S ahol nem fogadják be, nem fogadják el a gyermeket, ott több a koporsó, mint a bölcső.

Tapasztalatból tudjuk, hogy ennek mi a következménye, - a mai európai helyzet. Gyors ütemben nő a bevándorlók száma. Belátható időn belül többen lesznek, mint az őslakosok. Lassan eltűnik Európa. Eltűnik kultúrájának sokszínűsége. Félve mondom ki: Eltűnik a kereszténység.

De az előrejelzés ellenére, én hivatásomhoz mindvégig hű maradok, és Isten segítségével meg is teszek mindent, hogy el ne tűnjék. Pál apostol szavaival engem ugyanis arra rendelt az Úr, hogy hirdessem az evangéliumot, és én hirdetem is, akár alkalmas, akár alkalmatlan.

Hogy az említett tragédia be ne következzen, itt az ideje, hogy népünk Istenhez térjen. Jaj, nekünk, ha a bevándorlók térítenek bennünket ismert módszerükkel a hitükre.

A megtérés, metanója, a gondolkodás megváltoztatását jelenti. A gondviselő Isten segítségével változtassuk meg tehát gondolkodásunkat. S legyünk Istenhez térő, gyermeket befogadó nép, mert ha gyermeket fogadunk be, akkor a jézusi szavak szerint, azt az Istent fogadjuk be, aki megsegíti veszni indult nemzetünket.

Ámen

1. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk… (Bölcs 21,7–20)

Az istentelen gonoszok szájába adott szavak bepillantást engednek az Isten akaratával ellenkező, földies gondolkodásba. Bizonyos értelemben a világ így „teszteli” le a hívő embert.

2. Mert ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság… (Jak 3,16–4,3)

Az apostol a békétlenség fő okát az önzésben találja meg. Jól látja, s az ellenszert is. Ami nem más, mint a szeretet.

3. Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája… (Mk 9,33–37)

Előző vasárnapunk témája, a szenvedés a mai evangéliumban is folytatódik. Jézus halad a kereszt felé, hogy a szeretet kiszolgáltatottságában és kicsinységében mutassa be Isten „hatalmát”, eközben a tanítványok arról tanakodnak, közöttük ki a nagyobb.

Megdöbbentő ez a szembetűnő, éles ellentét az isteni és az emberi gondolkodás között. Jézus mester-kurzusának célja, hogy a tanítványok megértő munkatársaivá, önfeláldozó követőivé váljanak, ehelyett nekik ennél sokkal fontosabb megbeszélnivalójuk van. Szinte eleresztik a fülük mellett a kereszt elfogadását, a halálról szóló jövendölést, nekik halaszthatatlanul azt kell tisztázniuk, ki a legrangosabb közülük…

Mennyire megsebzett minket az áteredő bűn! Versenyre, önmegvalósításra, karrierre épülő világunkban a hatalmat leginkább önös, jól felfogott érdekeink érvényesítésére használjuk. Nagyok akarunk lenni, mert csak így figyelnek fel ránk. Jobb parancsolni, mint engedelmeskedni. Jobban szeretünk főnökösködni, mint megalázkodni. Tolakszunk az elsőbbségért, a címekért, a díjakért, hogy mások felmagasztaljanak. Mindent elkövetünk, hogy minél több hatalmunk, befolyásunk legyen mások felett. Tudásunk és végzettségünk, származásunk vagy társadalmi rangunk alapján jogot formálunk arra, hogy kiköveteljük az elismertséget, hatalmi pozíciónkkal mindenképp élni szeretnénk: inkább mi tapossunk el másokat, mint minket tapossanak. Elvárásaink, dicsekvéseink, hétköznapi kritikáink mélyén nem egyszer nagyravágyás lapul. A miniszterség is jószerével inkább pénzcsikaró lobbizás, a húsosfazék bűvölése, mint a nevéből eredő
szolgálat…

Az Úr Jézus figyelmezteti apostolait: csak akkor értik meg az áldozat, az önkiüresítő szeretet értelmét, ha szolgálnak. Ahogyan Nagy Szent Gergely pápa fogalmazott: Isten szolgáinak szolgája… Ahogyan még száz évvel ezelőtt magától értetődő volt így köszönni: Alá’s szolgálja!

Hogy ezt nyomatékosítsa, Urunk közéjük állít egy gyermeket, és azt mondja: Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.

Jézus idejében a gyermeket semmiféle törvény nem védte. A gyermek a tudatlanság, a kiszolgáltatottság, az éretlenség, az együgyűség szinonimája volt. Ebben a jelenetben az egymással versengő apostolok orrára koppint, hiszen pont az ellenkezőjét mondja, mint amit mi, felnőttek a nagyságról képzelünk. Az alázatos, engedelmes gyermeki lelkületet teszi meg mércének: a legnagyobb legyen a legkisebb. Ilyen értelemben tehát nem a gyereknek kell felnőtté válnia, hanem a felnőtt legyen gyermek, és ha így kicsinnyé lett, akkor lesz a legnagyobb…

Attól gyerek a gyerek, hogy nevelésre szorul. Nem képes önálló döntéshozatalra. Még nincs elég esze és ereje, hogy a maga feje után menjen. Még nem tud más lenni, csak szófogadó, bízik a szüleiben, s ezért engedelmes. A gyermek őszinte. Még nem tudja megjátszani magát, mint a felnőttek. Ezért áttetsző. Számára a játék gyönyörű munka – a munka izgalmas játék. A gyermek attól gyermek, hogy van atyja. Jézusnak ilyen tanítványokra van szüksége: akik bizalommal ráhagyatkoznak Atyjukra, akik szeretnivalók, és akikre mindig mosolyogni kell. Ezzel kapcsolatban írja Tarjányi Zoltán: „aki befogadja (elfogadja) a gyermeket, az mindent megtesz érte, amire képes. De közben azt is elfogadja, hogy esetleg nem olyan felnőtt válik belőle, mint ő szeretné. Elfogadja, hogy a másik teljesen függ tőle, mégis önálló, autonóm személyiség… Miközben valaki befogad egy gyermeket, közben állandóan és egyre inkább Isten gyermekévé válik.

Jézus optikája új életszemléletet kíván. Megszoktatni magunkkal a gyermeki lelkület, a rá utaltság, a bizalom szellemét. Uralkodni, másokat minden áron legyőzni akaró énünket szelíden a szolgálatra, a szeretetben való odaadásra kellene hangolnunk. Isten igézetében próbáljuk élni az evangéliumot. Ha igazán Krisztus a mesterünk: akkor közöttünk mindenki egyenlő, testvér. Ha már annyira exkluzívak akarunk lenni, legyünk tökéletesen alázatosak a szolgálatban. Mint Mária, Isten alázatos szolgálóleánya.

A szolgálatban nem adjuk fel személyiségünket, hanem a másikat ajándékozzuk meg szeretetünkkel. Nem azért szolgálunk, hogy viszonozzák, hanem, hogy Isten szeretetét rajtunk keresztül érezzék meg az emberek. Rejtett hiúságunkat és érvényesülési késztetéseinket kárpótolni fogja az Atya ölelése, mert csak nála leszünk igazán nagyok. Csak a gyermeki ártatlansággal bízhatunk egymásban is, mint ahogy az Atya mindvégig bízik bennünk. Ha merünk „utolsóként” szolgálni, merjük kiszolgáltatni magunkat, megszűnik a félelem, lehetünk becsületesek, szavunkra adni lehet, megnyilvánul körülöttünk a mennyek országa, és maga az Úr tüntet ki szeretetével.

 Szentírási részek: Iz 35, 4-7: Mk. 7, 31-27

A mai szentírási részek segítségünkre akarnak lenni abban, hogy felismerjük Isten jelenlétét, hogy felfedezzük Isten működését az életünkben, akkor, amikor az Üdvözítő Istenbe való remény üzenetét tolmácsolják a mi számunkra. Izajás próféta jövendölése szerint „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog… és a némák nyelve örvendezve ujjong”(Iz 35, 5-6). Az igazság az, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van, csak szem kell, hogy lássuk, fül kell, hogy halljuk, szív kell, hogy érezzük, befogadjuk.

A kinyilatkoztatás Istene a történelem eseményeiben működik. Nem úgy, hogy ebben a fejlődő, olykor zűrzavaros világban minden ellentétet megszüntet, mindent összehangol, hanem úgy, hogy jövőt ígér, reményt ad a szívünkbe. Akárcsak a választott népnek a babiloni fogság idején. A teljes elveszettség pillanatában Izajás próféta arra buzdítja a népet, hogy egyedül Istenben keresse szabadulását. „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… jön, hogy szabadulást hozzon nektek!”(35,4) – olvastuk az első olvasmányban. A próféta bár nem látja a szabadulást, de szilárdan hiszi, hogy Isten közbe fog lépni népe javára, ami később, a fogságból való szabadulás alkalmával meg is történt.
Isten kezdettől fogva úgy mutatkozott be, mint aki népét megszabadítja, a gyengét megerősíti, a vándornak hazát ad, az éhezőt jóllakatja, a keresőt kielégíti. Jézus Krisztusban még mindezekhez hozzáfűzte: Ő az, aki a holtakat feltámasztja, és a mulandó életet örökléttel cseréli fel. Nem a jelen helyzetet merevíti meg, nem a földön kialakult igazságosságot, reményt és szeretetet állandósítja, hanem teljességet ígér. Istenben olyan teremtő és üdvözítő áll előttünk, „akinél és akinek minden lehetséges” (Mt 12,27).
Annak ellenére, hogy Ő a természetfeletti, az egészen „más”, az egészen távoli, mégis jelen van. Ő áll minden jogos igény, minden igazi szeretet mögött. Nemcsak kívül áll történelmünkön, hanem egészen benne is van: az Ő igazságossága követeli a gyengék védelmét, az elnyomottak felszabadítását, az Ő szentsége kötelez a bűn megbánására és kerülésére, az Ő irgalma írja elő a megbocsátást.

Az egyház nem azt az Istent hirdeti, aki egyszerűen van, hanem azt, aki itt van, velünk van, aki bennünk és általunk működik, s írja a történelmet. Őt hallgathatjuk, megszólíthatjuk, tőle kérhetünk, neki adhatunk hálát.
A megszabadulás művéről Izajás két szempont szerint jövendöl: a csodálatos gyógyulások visszaadják az embernek fizikai épségét: „megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog… a némák nyelve ujjongva ujjong”(Iz 35, 5-6), s a sivatag bővizű, kellemes tartózkodási hellyé válik: „vizek fakadnak a pusztában”.
Mindez azt a mély átalakítást hirdeti meg előre, amelyet az újszövetségben Krisztus művel az emberben és a teremtésben. Mert Krisztus óta az emberi lét hozzá van kötve Istenhez, s nincs az a reménytelen helyzet, amely azt a kapcsolatot elszakítaná. Azért „dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből pedig kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,3-4).

Kétezer éve, keresztények millióinak élete bizonyítja, hogy a keresztény ember alapvető érzelmi beállítottsága nem a félelem, hanem az öröm, a hála és a remény. Hiszen „ha Isten velünk, ki ellenünk? – vallja Pál apostol. – Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,31-39). Szent János apostol pedig azt állítja, hogy: „A szeretetben nincs félelem, a tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18-19). Békét, az ő békéjét hagyta ránk Jézus (Jn 14,27). Örömöt, az ő örömét adta nekünk (Jn 16,22). Senki tőlünk azt el nem veheti.

Az evangéliumi szakasz, a süket meggyógyításával, a Messiásra vonatkozó prófétai ígéretek megvalósulását mutatja be, s egyben igazolja, hogy a választott nép reménye nem volt hiábavaló. A Jézus által művelt csodálatos gyógyítások erre a kiáltásra ragadják a népet: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta a hallásukat, a némáknak beszélőképességüket”(Mk 7,37). Ezek a csodák azt bizonyítják, hogy az ószövetség prófétáinak jövendölése nem maradt puszta szó, annak ellenére, hogy Jézusig eltelt néhány száz év: ugyanakkor jelei egy olyan teljesebb megszabadulásnak, amely az embert bensőjében, lelkében újítja meg, a bűnbánat szentsége által.
Az Úr Jézus, aki hallóvá tette a süketeket és megszólaltatta a némákat, a keresztség, s majd a bűnbánat szentségében ma is, megszabadítva az embert a bűntől, alkalmassá teszi arra, hogy lelkében a remény csírája szárba szökkenjen, hogy meghallja Isten szavát, megvallja hitét, és dicsérje az Urat.
Igaz a süketség, a fizikai némaság és sok más betegség továbbra is gyötri az emberiséget, de az is igaz, hogy a Krisztusban újjászületett keresztény belsőleg már se nem süket, se nem néma, se nem vak vagy sánta. Szelleme megnyílt a hit felé, lelke alkalmas a remény befogadására, szíve pedig fogékony a szeretetre. Az ilyen ember képességet kapott arra, hogy megismerje Istent, és az Ő útjain haladjon. Viszont ennek a képességnek a kibontakoztatása az ember szabad akaratán áll. Tőle függ, hogy meg akarja-e ismerni Istent és az Ő akaratát életére vonatkozólag, hogy az Ő útjain akar-e járni, tanítása szerint élni, vagy sem.

A Biblia üzenete, a kinyilatkoztatás a mindennapi bajokkal küzdő embernek szól, vagyis nekünk: itt és most. Nem áltat azzal, hogy az élet megpróbáltatásai elől elmenekülhetünk, de biztosít arról, hogy a küzdelmek vége a biztos győzelem lehet. Ezért a remény összefonódik a türelemmel (Róm 5,4; 8,25). A remény központi helyzetét és lendítő erejét a rómaiakhoz írt levél világítja meg: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek: az Úr az, akinek szolgáltok. A reményben legyetek örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak, segítsetek azokon, akik szükségben vannak” (12,11-13).
Tudjuk, hogy az isteni ígéret, amely reményünket felélesztette, halálunk után érhető el, de csak azzal a helytállással, amelyet a földi életben tanúsítunk. Ugyanis a remény pozitív erény, ez azt jelenti, hogy nem passzív tétlenségben, semmittevésben mutatkozik meg. Így csak abban van meg, aki buzgó a kötelességteljesítésben, türelmes a nehézségekben, állhatatos az imában és tevőlegesen együtt érez mások bajaival, segít megoldani gondjaikat.
Az öröm abból fakad, hogy a hittel, az élet forrása felé irányítottuk életünket, és tudjuk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló. Igazi öröm csak az lehet, amelyben benne van a maradandóság biztosítéka. Krisztus ezt a teljes örömet ígérte (Jn 16,24), de csak azoknak, akik kitartanak mellette, illetve őt követik. Külön hangsúlyozza, hogy amit az ő nevében kérnek az Atyától, azt is megszerzi nekik.

Olyan a keresztény remény, mint egy kis mécses lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény!

Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Hogy mennyire igaz ez, arról a leginkább, és a leghitelesebben azok tudnak beszélni, akik közöttünk élnek és kemény megpróbáltatásokon mentek át.
Itt eszembe jutnak a kaplonyi deportáltak, az idős sváb férfiak és asszonyok, volt plébániám hívei, akikkel volt szerencsém találkozni, beszélgetni, akik megjárták a szovjetdeportálással járó poklokat és testileg, fizikai erejükben megfogyatkozva, de hitükben megerősödve tértek haza.
Érdemes megkérdezni a kemény megpróbáltatásokon átment hívő embereket reményük felől, különösen akkor, amikor kishitűeknek bizonyulunk, akkor, amikor szinte minden semmiség miatt reményt vesztettekké válunk, és kétségbe esünk, amikor arról panaszkodunk, hogy az Isten se hallgat meg minket.

Amikor az eget felhők takarják, akkor nagy áldás, ha vannak, akik a felhők fölötti napról beszélnek. Hasonlóképpen a keresztény is: nem siránkozik, nem mérgelődik, hanem a feltámadás erejében meggyőződéssel szól, hogy semmiféle rossz nem végtelen, nincs végtelen éjszaka, egy emberi élet sem lehet véglegesen elhibázott és nincs olyan gyűlölet, amit ne tudna legyőzni a szeretet.
Biztos, a keresztények néha drága áron megfizetik a Jézustól vett reménységüket. Gondoljunk csak azokra, akik az üldöztetés idején nem hagyták el a népüket, hanem maradtak a bizonytalan holnapban. Gondoljunk itt Közel-keleti testvéreinkre, akik tanúságot tesznek a reményükről és életüket adják ezért. Ők az igazi keresztények! Szívükben hordozzák az eget és mindenen túl tudnak tekinteni.
Akinek megadatott a kegyelem, hogy átölelje a Jézus feltámadását, az tud remélni a reménytelenségben is. „Napjaink vértanúi azt mesélik – mondta Ferenc pápa –, hogy a Jézussal megélt hűséggel nem az igazságtalanságé az utolsó szó. A feltámadt Krisztusban tovább remélhetünk. Azok, akiknek van „miért” élni, jobban ellenállnak a balsors idején. Éppen ezért az igazi keresztények sohasem könnyű emberek. Szelídségük nem bizonytalanság és nem is engedékenység. Ahogy Pál apostol biztatja Timóteust: „Nem a félénkség lelkét kaptátok, hanem az erő, a szeretet és a bölcsesség lelkét” (2Tim 1,7).
Igen, csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. S mind ez azért van, mert a reményt hatalmas erő élteti és táplálja századokon át: Isten Lelkének ereje.

Azt hiszem, befejezésül semmi sem talál jobban ide, mint Szt. Ferenc atyánk imája, amelyben kérjük: Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

VERSENGÉS

Abban az időben: Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni.  Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni.  Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: Miről vitatkoztatok az úton? Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás között arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” Mk 9, 30-37

Mai mottónk: – Miről vitatkoztatok az úton?

Ki a nagyobb?

Múlt vasárnap is útközben kérdezősködött Jézus: Kinek mondotok? – kérdezte.  S íme, az új kérdés, mg mindig útközben, arról szól, hogy miről beszélgetnek a tanítványok. Mi foglalkoztatja őket? Nos, nem az élet és halál kérdéseiről, nem a feltámadásról és nem is a szenvedésről. Nagyon kiábrándító módon a rivalizálásról. Ki nagyobb közülük? Van, akit ez megvigasztal, van, akit elkeserít, tudniillik annak tudata, hogy azóta nem sokat változott a világ, az embereket ma is ez izgatja, politikában, gazdaságban, médiában, szóval a mindennapokban. A felfedezés, a leleplezés talán fáj egy kicsit, mint a rossz gyereknek a dorgálás. Milyen tapintatos is Jézus! Nem dorgál, hanem egy figyelemre méltó gesztussal újra élezi figyelmüket. A gyerekekre figyeljetek! Nem csak középpontba állítja őket, hanem azonosul velük, s őt, azonosítja őket a Mennyei Atyánkkal. Ez még ma is szíven üt. Merünk hozzá hasonulni?

Ki a nagyobb?

Jézus nyilvános működése és tanítása során állandóan járkel. Ez az út azonban ezúttal nemcsak Jeruzsálembe, hanem a halálba is vezet. Az események kimenetelével Jézus tisztában van, a tanítványok azonban nem. Őket elbűvölte Jézus országos népszerűsége, amelyből mint közvetlen tanítványainak, nekik is kijutott. Gondolatban tehát építgetik a jövőt, s felmerül a tanítványok hierarchiájának a kérdése. Jézus azonban túl lát a dicsőséges bevonuláson, és a halálára gondol. A tanítványok tudatában fel sem merül a kereszthalál lehetősége. Nem azonos dolgokról beszélgetnek Jézus és övéi. Ezért a két különböző gondolatmenetben két különböz ő értelemben merül fel az, hogy ki a nagyobb? Ki a nagyobb, akit a tömeg megéljenez, vagy akit keresztre küld? Ki a nagyobb, aki vezet ő szerepet tölt be a tanítványi körben, vagy aki jobban megérti a Mestert? Ki a nagyobb, Jézus népszerűségének vámszedője, vagy aki képes utánozni a Mestert?

Feltehetően ez a kérdés, az előbb felsorolt értelemben nem vetődött fel a tanítványokban, már ezért is furcsán hangzik Jézusnak a kijelentése „aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája” (35. v.) A gyermekről szóló mondás nem illik bele a történetbe, különben is jobban illene egy másik evangéliumi szakaszba (Mt 10,13–16), amelyben a tanítványok elutasították a gyerekeket. Tehát egy szerkesztett történettel állunk szembe, melyben az evangélista összegyűjtötte a Jézus mondásait és tematikailag lazán csoportosítva belefűzte a Galileából Jeruzsálembe tartó út keretébe. A gyermekek iránti szeretetteljes gesztus túlmutat a gyermek társadalmi szerepének átértelmezésén. Inkább a kicsinyekkel és szegényekkel kapcsolatos bánásmódra hívja fel a figyelmet. Beda Venerabilis szerint a Tábor-hegyen Jézust és tanítványait egyfajta dicsőség vette körül, már ez vezette őket, nem pedig Jézus szolgálata. Kálvin azt hangsúlyozta, hogy talán ennek a háromnak hamis elképzelése volt a mennyek országáról. Olyanok is akadtak, akik valószínűnek tartották, hogy a gyermeket, akit Jézus középre állított, Antióchiai Ignácnak hívták. Az ókorban a gyerek az éretlenség szinonimája, ezen szakasz kapcsán pedig az „ártatlan gyerek” képe, vagy más szóval a gyermeki ártatlanság tévképzete honosodott meg a keresztény világban. Arról is fontos beszélnünk, hogy a későbbi hivatalviselők, az apostolok részesülnek feddésbe. Ezért az egyházi hivatalnak mindig szolgálatnak kell lenni.

Ki a nagyobb? – kérdezzük gyakran versenyre épülő karrierista világunkban. Sőt a nagyságról alkotott elképzelések is átalakulnak. A tárgyalt evangéliumi szakaszban csak a híres, hatalommal rendelkező ember képe kísérti meg a tanítványokat. A mai valóságban a gyerekek számára az a „nagy”, akinek pénze van, mert azzal mindent elérhet. Az emberi nagyságról alkotott kép gyökeresen átalakult. Sokak számára az erős, a másokat pusztító ember a „nagy”. Victor Hugo romantikus író a nagyság francia elképzeléséről így vélekedik: „A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek”. Emerson az ameri kai álomról beszél: „A nagyság a jövőre apellál”. Móra Ferenc kívülről nézi a társadalmi nagyságot: „A nagyoknál ambíció, a kicsiknél nagyzási hóbort.” Németh László a nagyságot a „reménytelenségben falhoz állított népek harcában” látja meg.

Jézus egy kicsiny gyermekben is észreveszi a nagyságot, az értéket. Sőt még a bűnösben is nemcsak felfedezi a lelki nagyság ígéretét, hanem meghalni is képes érte. Talán az a legnagyobb baj a világban, hogy már az apostolok is a saját nagyságukat akarták építeni, miközben Jézus óriási áldozatot hozott a lelki nagyságuk érde-kében. A lelki nagyság eszméjéről többet beszélünk, és több prédikációt mondunk, mint amennyit teszünk érte. Jézus prédikációja egyszerű volt, a kereszt nem adott lehetőséget a bosszúra. A keresztrefeszített csak ennyit mondott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”

A vetél kedő tanítványok imája

Uram! Te látod gondolatainkat, tudod, mi történik a szívünkben, látod törekvéseinket, versengésünket, hogy feléd ha ladva is elsők lehessünk. És mégis, a kicsinységben teszel minket naggyá. Az egymást szolgáló szeretetben emelsz fel magadhoz. Amen.

Ki merne hozzá szemtôl-szembe közeledni ilyen lanyhasággal, ily
méltatlanul és ennyi hibával, mint amennyi mibennünk van? Mennyire nem
tudjuk mi, hogy mit kérünk! Mennyivel jobban intézte ezt az Ô
bölcsessége! Mert, ha azt látja, hogy valakinek haszna van belôle,
annak Ô úgyis megmutatja magát. Nem a testi szemek látják ugyan meg
Ôt, de van annak sok útja-módja, hogy nagy belsô érzelmek és más
ilyenek révén meglássa Ôt a lélek.

Jézus meghallgatott. Nem engedte meg, hogy kicsi jegyese táncolni tudjon ezen az estén (dacára annak, hogy nem szokott ő zavarbajönni s igen kecsesen táncolt, ha kellett). Nem utasíthatta vissza ezt a meghívást, de lovagjának egyszerűen nem sikerült őt táncba vinnie; ettől nagy zavarba jött és kénytelen volt egyszerűen csak sétálni, amíg vissza nem ért vele a helyére, azután elosont s azon az estélyen nem mutatkozott többé. Ez a maga nemében egyedül álló kaland megnövelte bizalmamat Az iránt, aki, mikor megjelölte homlokomat, drága Céline-emét is megjelölte …

Féljek a gonosz lélektől? Azt hiszem, hogy ne, mert mindent engedelmességből teszek.

Az Isten "szép" gyermekeinek kell lennünk, a bűnbánó Magdolnával együtt próbáltuk az édes Mester lábait könnyeinkkel öntözni.

+ 1937.3.8. Ma, midőn P. Andraszért imádkoztam, láttam, milyen közel áll az Úrhoz, és milyen kedves Neki a lelke. Nagyon örültem, mert erősen kívánom, hogy minden lélek minél szorosabb kapcsolatban legyen Istennel.

Legyen türelmed önmagadhoz - mert az Úrnak is van.

Olyan világban élünk, ahol a csendet az emberek nemigen értékelik. A külső és a belső csend megteremtése egyre nehezebb napjaink zajos és rohanó világában, pedig lenne rá igény. Andrea Bocelli, a világhírű olasz énekes szerint „még a legszebb zenében is ott van egy kis csend, pusztán azért, hogy tanúi lehessünk a csend fontosságának". A világban élő keresztény ember számára talán a liturgia, illetve a szentmise az egyetlen hely és idő, amikor találkozhat a csenddel, és a csendben Istenével. R. Guardini szerint „ha valaki megkérdezné, hogy hol kezdődik a liturgikus élet, így válaszolnék: a csend megértésénél. Csend nélkül hiányzik a liturgia mélysége és minden hiábavaló [...] a csend az első feltétele minden szent cselekménynek".

A II. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a hívek tevékeny részvételének módozatairól beszélve kiemeli a csend jelentőségét: „A tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltárénekére, anti-fónáira és énekeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani" (SC 30).

A Római Misekönyv bevezetőjében olvashatjuk a szentmisében megtartandó szent csendekre vonatkozó utasításokat. A legjelentősebb a következő: „A maga idejében meg kell tartani a szent csendet, mint a szertartás szerves részét. Jellege az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatnál és a Könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmányok, vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakróbaz áldozás után pedig szíve mélyén dicséri és imádja Istent" (45. p.).

Ez a szöveg csak négy olyan alkalmat említ, amikor csendet lehet tartani a szentmise liturgiájában, de nem feledkezhetünk meg az egyéb helyekről sem. A legfontosabb az átváltoztatás csendje az úr-felmutatás alkalmával. J. Ratzinger szerint „ez meghív bennünket, hogy tekintetünket Krisztusra vessük, olyan pillantással, amely egyszerre nézés, köszönet, imádás és a saját átalakulásunkért való kérés" (A liturgia szelleme, 191).

A szentáldozással kapcsolatban csak az áldozás utáni csendet tartjuk fontosnak, pedig a misekönyv szerint itt kétféle csendről is beszélhetünk: áldozás előtti és áldozás utáni csendről. „A pap csendes imával készül elő, hogy Krisztus testét és vérét gyümölcsözően vehesse magához; ugyanezt teszik a hívek, csendben imádkozva" (84. p.). „Az áldoztatás befejezése után a pap és a hívek, ha megfelelőnek látszik, kis ideig csendben imádkoznak" (88. p.).

Honnan jössz, Géhazi? Ő így felelt: Nem járt a te szolgád sehol sem. (2Kir 5,25)

Isten meggyógyította a szíriai Naamánt a leprájából. Ebben felhasználta Elizeus prófétát. Elizeus azonban azt akarta, hogy Naamán egyértelműen lássa: nem ő, hanem az élő Isten gyógyította meg. Ezért nem fogadott el Naamántól semmilyen ajándékot. Ne valamit adjon hálából neki, hanem adja oda önmagát egészen Istennek! Így Naamán visszavitte a magával hozott ajándékokat.

Elizeus szolgája, Géhazi, ezt nem helyeselte. Naamán után futott, és egy hazugsággal elkért tőle értékeket. Elrejtette őket, mert Elizeusnak nem akarta bevallani tettét. Elizeus azonban mint próféta tudta ezt, s mivel Géhazi tagadott, az lett a büntetése, hogy megkapta Naamán betegségét, a leprát. - Ma két kérdésen gondolkozzunk, melyek a történetben hangoznak el.

Amikor Géhazi a kocsi után futott, Naamán ezt kérdezte tőle: Rendben van minden? Ha Géhazinak működött volna a lelki hallása, kihallotta volna ebből Isten kérdését, és megállhatott volna ezen a veszélyes úton. Külsőleg gyakran úgy tűnik, a mi életünkben is rendben van minden, de Isten a szívet vizsgálja mindig, s arra akar rádöbbenteni, ha ott nincs rendben valami. Hallgatunk-e rá, vagy megszelesedve futunk valamilyen szekér után, ahonnan zsákmányt akarunk szerezni?

Amikor Géhazi - elrejtvén a zsákmányt - megáll Elizeus előtt, ő ezt kérdezi: Honnan jössz? Még egy lehetőség a bűn bevallására. Ilyen türelmes és kegyelmes Isten! Megalázkodik vagy megkeményedik a bűnös? Vállalja a szégyent, és megmenekül, vagy ragaszkodik bűnéhez, és bűnhődik? Mert Isten nem azokat ítéli meg, akik vétkeztek, hanem azokat, akik megmaradnak a bűnben. A bűnbánónak kegyelmet ad, mert „abban telik kedve" (Mik 7,18).

Jobb, ha el sem indulunk ilyen utakra. De ha mégis, nem kell végigmenni, vissza lehet fordulni. Vállaljuk inkább a bűn megvallásával járó szégyent, mint a bűn takargatásával járó pusztulást!

(10) „Átkozott mindenki, aki nem teljesíti mindazt, aminek a teljesítése meg van írva…” (Galata 3,6–18)

Isten ígérete az, hogy áldást nyerünk (8). Az áldás az átok ellentéte (10); vagyis az áldás azt jelenti, hogy hatalmát veszti minden, ami ebben a világban halálos és ártó; értelmét veszti minden, ami teljesítménycentrikus. 

Tűzrakás közben egy könyv akadt a kezembe, mellyel be akartam gyújtani, és közben beleolvastam. A görög művészet és mitológia megragadta figyelmemet. Gondoltam, most nem érek rá, de elteszem, és később elolvasom. Közben, amint végeztem házimunkámat, Ő szomorúan szólt: „Sajnálom, mert ez azt jelenti, hogy Én addig mint egy mellőzött, félre kell hogy álljak gondolataidból.” És gyengéd szavakkal kérlelt: „Ne tedd ezt!”

1964. február 7.– első péntek
Az Úr Jézus: „Már néhány napja úgysem beszéltem. Most is arra kérlek, olvasd vissza a sóról azt, amire tanítottalak. Mondom, ha nem beszélek, van mivel betöltsd gondolataidat. Óhajtásaimból élj!” A gonosz zavargása oly nagy elmémben, hogy már nem is tudok gondolkodni. Most a nagy kínok közepette az Úr Jézus meg-megvilágítja mindazt, amit a gonosz összezavar bennem. „Leánykám, figyelj arra, amit mondok. Életed küzdelmei már kiskorodtól Isten tervei szerint alakultak. Emlékezz! Körülötted mindig voltak olyan személyek, akik észrevették életed rendkívüliségét és küzdelmeid értékét. Az egyik ismerősöd fehér hollónak nevezett, és sokan voltak, akik minden tudatlanságod dacára rendkívüli gyermeknek tartottak. Ezt zavarja a gonosz elmédben. És mindezt hazugságnak tünteti fel előtted. Bárhogy dühöng is rád, ez igaz volt, amit sokan mások is beszéltek rólad. De ez téged ne tegyen önteltté. Vigyázz! Mert most így próbál kevélységre rászedni.”

Aznapi műsor 19.30 óra után érhető el!
Régebbi műsorok meghallgatásához, válasszon előző napi tartalmakat.

Uram! Te látod gondolatainkat, tudod, mi történik a szívünkben, látod törekvéseinket, versengésünket, hogy feléd ha ladva is elsők lehessünk. És mégis, a kicsinységben teszel minket naggyá. Az egymást szolgáló szeretetben emelsz fel magadhoz. Amen.

Bevezető

Amikor az Úr Jézus tanításával ismerkedünk, olykor úgy tűnik, hogy általa az erkölcsi világrend visszájára fordult. Például a mai evangéliumban elhangzik ez a mondat: „Aki első akar lenni, legyen az utolsó és mindenkinek a szolgája.” Fordított világnak érezzük. Ha azonban teljes összefüggésében szemléljük a krisztusi tanítást, mindent helyesnek találunk. Ugyanis az Úr Jézus azt hangsúlyozza, hogy legfontosabb a mennyei Atya szolgálata. Egy alkalommal így fogalmazza meg ezt: „Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem, hogy én szolgáljak.” Mi akkor azonosulunk vele, ha elsősorban Istennek szolgálunk, az Ő akaratát teljesítjük. Ma is azért imádkozunk, hogy ez sikerüljön. Vizsgáljuk meg lelkünket, helyesen szolgálunk-e Istennek.

Hívek könyörgése

Testvéreim! Az Úr Jézus értékskáláján középpontban állnak a gyermekek, a kicsinyek. A mi körünkben pedig sokszor a szélre szorulnak. Most elsősorban értük imádkozzunk!

1.   Istenünk! Védd, oltalmazd a gyermekeket, akik világunkban sok veszélynek vannak kitéve.

2.   Állíts segítőkész lelkeket a háborúk áldozataiért, akik az erőszak és terror elől saját hazájukból kénytelenek menekülni.

3.   A menekültek érezzék meg gondviselő jóságodat, amikor a felebaráti szeretet melege körülveszi őket.

4.   Tégy türelmessé minket embertársaink iránt, akik nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, hogy a rajtuk kívül álló okok miatt ne érezzék magukat hátrányos helyzetben.

5.   Add meg kérünk az emberek igazságtalansága miatt szenvedő híveidnek béketűrésük jutalmául az örök boldogságot.

Istenünk! Köszönjük, hogy Szent Fiad példája által megmutattad nekünk a szolgálat magasztos értékét. Segíts bennünket, hogy a szeretetből fakadó szolgálatainkkal mi is példát adjunk a világnak, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

https://www.youtube.com/watch?v=4ZPd0FvFlIQ

Készséges szívvel hallgasd az igét! - Reggeli elmélkedés egy kiválasztott szentírási rész alapján - Szerkesztő: Kertész Marika

Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.
A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér
minden családot s törzseket.
Egyik karja az igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,
ha szellemében szellemünk
nem részes és úgy vesszük Őt magunkhoz,
mint ama vadak a tetemet vagy totemet?
Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,
hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.

Úr Jézus Krisztus, a Te Szentséges Szívednek ajánlom fel Boldogasszonyunk Szeplőtelen Szívével egyesülve mai napom minden imáját, munkáját, örömét és szenvedését engesztelésül bűneimért és az egész világ bűneiért, melyekért Magadat az Oltáron mennyei Atyádnak szüntelenül fölajánlod, különösen a Szentatya havi imaszándékára:

Imádkozzunk, hogy mindnyájan bátor döntéseket tudjunk hozni egy józan és ökológiailag fenntartható életmód érdekében, és tudjunk örülni azoknak a fiataloknak, akik ezt már elkötelezetten élik. Ámen.

Kedves Testvéreim!
Nagyon köszönöm az imákat, nagyon hálás vagyok érte. Jézus itt van velünk. 14 oldalas igazságügyi orvosi vélemény lett, remélem. Hiszem, hogy Jézus ott volt a kihallgatáson, tudom, azt hiszem, annyit imádkoztak érte ... Hálás vagyok a sok imáért. Holnap 2 fokos tárgyalás lesz, ott dől el, mi lesz Tibi bátyámmal. Azt is kérem, hogy holnap imádkozzon gyógyító segítségéért, hogy lássa, hogy nem közvetlenül tette, amit tett, és nem küldött vagy bocsátott meg kényszeres gyógyulásért vagy valamilyen kezelésért. ha Isten is ezt akarja. Légy áldott mindenért. nagyon szépen köszönjük Tóth Tímea

¹⁹ "Azt is mondom nektek, hogy ha ketten közületek megegyeznek a földön, hogy bármit megérintenek, amit kérnek, akkor az én mennyei Atyámtól lesz meg. ²⁰Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Mt 18 19-20