55570 ima található a honlapon, összesen 121742 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

A Pápa hangja

A Pápa hangja
Változó frissítés

Ferenc pápa megnyilatkozásai

Ferenc pápa Úrangyala Isten igéje átalakítja életünket

Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
23
Ferenc pápa Úrangyala Isten igéje átalakítja életünket

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliumában azt látjuk, hogy Jézus megkezdi prédikáló tevékenységét (vö. Lk 4,14–21): ez Jézus első beszéde. Názáretbe megy, ahol felnőtt, és részt vesz a zsinagógában tartott imán. Feláll, hogy felolvasson, és Izajás próféta tekercsében a Messiásról szóló részt találja, aki a szegények és elnyomottak számára a vigasztalás és felszabadítás üzenetét hirdeti (vö. Iz 61,1–2). A felolvasás után „mindenkinek a szeme rászegeződött” (Lk 4,20). És Jézus így kezdi: „Ma beteljesedett ez az Írás" (Lk 4,21). Álljunk meg ennél a ma szónál. Ez Jézus prédikációjának első szava, melyet Lukács evangéliumában találunk. Ez az Úr által kimondott „ma” egy minden koron átívelő és mindig érvényes „mára” utal. Isten igéje mindig „ma” szól hozzánk! Egy „ma” kezdődik: amikor Isten igéjét olvasod, egy „ma” kezdődik a lelkedben, ha jól érted. Ma! Izajás próféciája évszázadokra nyúlik vissza, de Jézus „a Lélek erejével” (Lk 4,14) időszerűvé teszi, és főként beteljesíti. Rámutat arra is, hogy miként fogadjuk Isten igéjét: ma. Nem ősi történetként, nem: ma! Ma szól a szívedhez!

Jézus honfitársai megdöbbennek szavain. Még ha – előítéletektől elhomályosítva – nem hisznek is neki, észreveszik, hogy tanítása különbözik a többi tanítóétól (vö. Lk 4,22): érzik, hogy Jézusban több van. Micsoda? A Szentlélek kenete. Előfordul, hogy prédikációink és tanításaink általánosak, elvontak maradnak, nem érintik meg az emberek lelkét és életét. Miért? Mert ennek a „mának” az ereje hiányzik. Amit Jézus a Lélek erejével „értelemmel tölt meg”, az a ma. Ma hozzád szól! Igen, néha hallunk kifogástalan előadásokat, jól felépített beszédeket, de ezek nem mozgatják meg a szívet, és így minden marad a régiben. Sok homília is – tisztelettel, de szomorúan mondom – elvont, és ahelyett, hogy felébresztené a lelket, elaltatja. Amikor a hívők elkezdik az órájukat nézni – „mikor lesz már ennek vége?” –, elaltatja a lelket. Az igehirdetésnek ez a veszélye: a Lélek kenete nélkül elszegényíti Isten igéjét, a moralizmus vagy az elvont fogalmak hibájába esik; az evangéliumot távolságtartóan mutatja be, mintha az időn kívül, a valóságtól távol lenne. Nem ez a járható út! Az a beszéd, amelyben nem lüktet a „mának” az ereje, nem méltó Jézushoz, és nem segíti az emberek életét. Ezért a prédikátoroknak kell lenniük az elsőknek, akik megtapasztalják Jézus „máját”, hogy azt mások „májában” is közvetíteni tudják. És ha valaki előadásokat, konferenciabeszédeket akar tartani, hát tartson, de máshol, ne a homília helyén, ahol úgy kell az igét adni, hogy az felrázza az emberek szívét.

Kedves testvéreim, ma, Isten igéjének vasárnapján szeretnék köszönetet mondani az igehirdetőknek és az evangélium hirdetőinek, akik hűek maradnak a szívet felrázó igéhez, akik hűek maradnak a „mához”. Imádkozzunk értük, hogy megélhessék Jézus „máját”, Lelkének édes erejét, aki élővé teszi az Írást. Isten igéje ugyanis élő és hatékony (vö. Zsid 4,12), megváltoztat bennünket, belép megéléseinkbe, megvilágítja mindennapjainkat, vigasztal és rendet teremt. Ne feledjük: Isten igéje bármely napot átalakít olyan „mává”, amelyben Isten szól hozzánk. Vegyük hát kezünkbe az evangéliumot, mindennap olvassunk el egy kis részletet, akár többször is! Vigyétek magatokkal az evangéliumot, a zsebetekben vagy a táskátokban, hogy útközben bármikor olvashassátok! És nyugodtan olvassátok! Idővel rájövünk, hogy ezeket a szavakat éppen nekünk írták, a mi életünk számára. Segítenek abban, hogy minden napot jobb, derűsebb szemlélettel fogadjunk, mert amikor az evangélium belép a „mába”, akkor azt Istennel tölti meg. Szeretnék javasolni valamit. A mostani liturgikus év vasárnapjain Lukács evangéliumát, az irgalmasság evangéliumát olvassuk. Miért ne olvashatnánk egyénileg is, mindennap egy kis szakaszt? Egy kis szakaszt. Kerüljünk szoros, mindennapos kapcsolatba az evangéliummal, s ez elhozza nekünk Isten újdonságát és örömét!

Isten igéje egyben az irányfény is, mely az egész Egyházban elindult szinódusi folyamatot vezeti. Miközben igyekszünk meghallgatni egymást, figyelemmel és megkülönböztetéssel – mert a szinódus nem az, hogy összegyűjtjük a véleményeket, hanem az, hogy az ige fényénél megkülönböztetést végzünk –, együtt hallgatjuk Isten igéjét és a Szentlelket. És a Szűzanya szerezze meg számunkra az állhatatosságot, hogy mindennap táplálkozzunk az evangéliumból!

 *

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Tegnap San Salvadorban boldoggá avatták Rutilio Grande García jezsuita atyát és két világi társát, valamint Cosme Spessotto ferences atyát, ők mind a hit vértanúi. A szegények mellett álltak, tanúságot tettek az evangéliumról, az igazságról és az igazságosságról egészen vérük ontásáig. Hősies példájuk ébressze fel mindenkiben annak vágyát, hogy a testvériség és a béke bátor munkásai legyenek! Tapsoljuk meg az új boldogokat!

Aggodalommal követem a növekvő feszültségeket, melyek azzal fenyegetnek, hogy újabb csapást mérnek Ukrajna békéjére, és megkérdőjelezik az európai kontinens biztonságát, s mindez szélesebb körű következményekkel is járhat. Sürgető felhívást intézek az összes jóakaratú emberhez, hogy imádkozzanak a Mindenható Istenhez, hogy minden politikai cselekvés és kezdeményezés az emberi testvériséget szolgálja, ne pedig részérdekeket. Akik saját céljaikat mások kárára követik, megvetik saját emberi hivatásukat, mert mindannyian testvérek vagyunk. Ezért és a jelenlegi feszültségek miatt aggódva javaslom, hogy jövő hét szerda, január 26. legyen imanap a békéért.

A keresztények egységéért tartott imahét keretében elfogadtam sokak javaslatát, és Lyon-i Szent Iréneuszt egyháztanítóvá, az egyetemes Egyház tanítójává nyilvánítottam. Ennek a szentéletű pásztornak és tanítónak a tanítása olyan, mint egy híd Kelet és Nyugat között: ezért neki az egység tanítója, doctor unitatis nevet adjuk. Adja az Úr, hogy közbenjárására mindannyian együtt dolgozhassunk a keresztények teljes egységéért!

És most szeretnélek köszönteni mindannyiatokat, kedves római hívek, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok. Külön köszöntöm a Szenvedés Szolgái lelki családot és a laziói AGESCI cserkészcsapatát. Látom, van egy csoport honfitársaimból is: köszöntöm a jelenlévő argentinokat! A Szeplőtelen Fogantatás-plébániához tartozó fiatalokat is!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise: Nem bűneink, bukásaink rémítik meg Istent,hanem szívünk bezártsága!

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
19
Ferenc pápa katekézise: Nem bűneink, bukásaink rémítik meg Istent, hanem szívünk bezártsága!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma Szent József alakjához mint gyengéd apához szeretnénk közelebb kerülni.

A Patris corde [Apai szívvel] kezdetű apostoli levelemben (2020. december 8.) alkalmam volt elmélkedni a gyengédségről, Szent Józsefnek erről a személyiségvonásáról. Bár az evangéliumok nem árulnak el részleteket arról, hogyan gyakorolta az apaságot, mégis biztosak lehetünk abban, hogy az ő „igaz” ember volta Jézus nevelésében is megmutatkozott. „József látta, amint Jézus napról napra növekszik »bölcsességben, korban és kegyelemben Isten és az emberek előtt« (Lk 2,52) – így mondja az evangélium. Ahogy az Úr Izraellel tette, úgy »tanította meg járni kézen fogva; olyan volt hozzá, mint az apa, aki arcához emeli a csecsemőt, aki föléje hajol, hogy megetesse« (vö. Oz 11,3–4)” (Patris corde, 2). Szép a Bibliának ez a meghatározása, mely rávilágít, milyen a kapcsolata Istennek Izrael népével. Joggal gondolhatjuk, hogy Szent József is ugyanilyen kapcsolatban állt Jézussal.

Az evangéliumok tanúsítják, hogy Jézus mindig az „apa” szót használta, amikor Istenről és az ő szeretetéről beszélt. Sok példabeszéd főszereplője az apa alakja (vö. Mt 15,13; 21,28–30; 22,2; Lk 15,11–32; Jn 5,19–23; 6,32–40; 14,2; 15,1.8). Az egyik leghíresebb példabeszéd minden bizonnyal az irgalmas apáról szóló, amelyet Lukács evangélista beszél el (vö. Lk 15,11–32). Ez a példabeszéd a bűn és a megbocsátás megtapasztalásán kívül azt is kiemeli, ahogyan a megbocsátás eljut ahhoz, aki rosszat tett. A szöveg így szól: „Még messze járt, amikor apja meglátta, megesett a szíve rajta, eléje futott, nyakába borult, és megcsókolta” (Lk 15,20). A fiú büntetést várt, olyan igazságszolgáltatást, amely legfeljebb az egyik szolga helyét adta volna neki, de apja ölelő karjában találja magát.

A gyengédség nagyobb, mint a világ logikája. Az igazságszolgáltatás váratlan módja. Ezért nem szabad soha elfelejtenünk, hogy Isten nem ijed meg a bűneinktől: ezt jól véssük az eszünkbe! Isten nem ijed meg a bűneinktől, ő nagyobb a bűneinknél: ő apa, ő szeretet, ő gyengéd!

Őt nem bűneink, hibáink, bukásaink rémítik meg, hanem szívünk bezártsága – igen, ettől szenved –, a szeretetébe vetett hitünk hiánya rémíti meg. Nagy gyengédség rejlik Isten szeretetének megtapasztalásában. Jó belegondolni, hogy az első ember, aki ezt a valóságot Jézusnak átadta, épp József volt. Isten dolgai ugyanis mindig emberi tapasztalatok közvetítésével jutnak el hozzánk.

Nemrég – nem tudom, meséltem-e már – egy fiatalokból álló, színjátszással foglalkozó csoportot, egy fiatal, „előretörő” popcsoportot megragadott ez az irgalmas apáról szóló példabeszéd, és elhatározták, hogy csinálnak egy popszínházi darabot erről a témáról, erről a történetről. És remekül megcsinálták. Az egész lényege a végén az, hogy az egyik barátja meghallgatja a fiút, aki elköltözött az apjától, és már haza akar térni, de fél, hogy az apja elkergeti és megbünteti. A barát azonban ezt tanácsolja neki a popoperában: „Küldj egy hírnököt, és üzend meg vele, hogy haza akarsz térni, és ha apád visszafogad, tegyen egy kendőt az ablakba, amelyet megláthatsz, amikor már az utolsó útszakaszhoz érsz!” Ő pedig így tett. Az opera pedig – énekekkel és táncokkal – folytatódik egészen addig a pillanatig, amíg a fiú rá nem lép az utolsó útszakaszra, és meg nem látja a házat. És amikor felnéz, látja ám, hogy a ház telis-tele van tűzdelve fehér kendőkkel: telis-tele! Nem egy, hanem három-négy kendő minden ablakban. Ilyen irgalmas az Isten! Nem fél a múltunktól, a rossz dolgainktól: csak a bezárkózásunktól tart.

Mindannyiunknak van elszámolni valója; de Istennel elszámolni pompás dolog, mert elkezdünk beszélni, ő pedig átölel bennünket! A gyengédség!

Megkérdezhetjük hát magunktól, mi magunk megtapasztaltuk-e ezt a gyengédséget, és mi magunk tanúi lehettünk-e neki. A gyengédség ugyanis elsősorban nem érzelmi, nem szentimentális kérdés: annak megtapasztalása, hogy éppen szegénységünkben és nyomorúságunkban érezzük magunkat szeretve, elfogadva, és így Isten szeretete által átalakítva.

Isten nemcsak tehetségeinkre számít, hanem megváltott gyengeségünkre is. Például Szent Pállal is ez mondatja azt, hogy gyarlóságára vonatkozóan is van terv. Ezt írja ugyanis a korintusi közösségnek: „Hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: »Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyengeségben nyilvánul meg a maga teljességében«” (2Kor 12,7–9).

Az Úr nem veszi el minden gyengeségünket, hanem kézen fog, és segít járni gyengeségeinkkel együtt.

Kézen fogja gyengeségeinket, és mellettünk halad. Ez a gyengédség! A gyengédség megtapasztalása abban áll, hogy látjuk Isten erejét megmutatkozni éppen azon keresztül, ami leginkább törékennyé tesz bennünket; feltéve azonban, hogy elfordultunk a Gonosz tekintetétől, aki „arra késztet, hogy negatívan ítéljük meg esendőségünket”, ezzel szemben a Lélek „gyengéden napvilágra hozza azt” (Patris corde, 2). „A gyengédség a legjobb módja annak, hogy megérintsük azt, ami törékeny bennünk. […] Nézzétek, hogyan érintik meg az ápolók a betegek sebeit: gyengéden, nehogy még nagyobb sebet ejtsenek. Az Úr is ugyanilyen gyengédséggel érinti a mi sebeinket. Ezért fontos, hogy találkozzunk Isten irgalmával, különösen a kiengesztelődés szentségében, az Istennel való személyes imádságban, megtapasztalva az igazságot és a gyengédséget. Paradox módon a Gonosz is képes elmondani nekünk az igazságot: de ő hazug, azért alkalmazkodik hozzánk, azért mondja nekünk az igazságot, hogy hazugságra vezessen bennünket, azért, hogy elítéljen bennünket. Ezzel szemben az Úr azért mondja nekünk az igazságot, és azért nyújtja felénk a kezét, hogy megmentsen bennünket. Tudjuk, hogy az Istentől származó Igazság nem elítél, hanem befogad, átölel, támogat bennünket, és megbocsát nekünk” (vö. Patris corde, 2). Isten mindig megbocsát: ezt véssétek az eszetekbe és a szívetekbe! Isten mindig megbocsát! Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe. De ő mindig megbocsát, a legrosszabb dolgokat is!

Tehát jó, ha belenézünk József apaságának tükrébe, mely Isten apaságának tükre, és megkérdezzük magunktól, megengedjük-e az Úrnak, hogy gyengédségével szeressen bennünket, és mindannyiunkat olyan férfivá és nővé alakítson, aki képes ilyen módon szeretni.

A „gyengédség forradalma” nélkül – a gyengédség forradalmára van szükség! – azt kockáztatjuk, hogy olyan igazságszolgáltatás foglyai maradunk, amely nem enged egykönnyen felállni, és amely összekeveri a megváltást a büntetéssel. Ezért ma különösen is szeretnék megemlékezni azokról a testvéreinkről és nővéreinkről, akik börtönben vannak. Helyes, hogy akik hibáztak, fizessenek hibájukért, de ugyanilyen helyes, hogy akik hibáztak, jóvátehessék hibájukat. Nem születhetnek olyan ítéletek, amelyek nem hagyják nyitva a remény ablakát. Kell, hogy minden ítéletnek legyen reményt adó ablaka. Gondoljunk börtönben lévő testvéreinkre és nővéreinkre, gondoljunk Isten irántuk érzett gyengédségére, és imádkozzunk értük, hogy a reménynek ebben az ablakában találjanak kiutat egy jobb élet felé!

Ezzel az imával zárjuk:

Szent József, gyengéd apa,
taníts meg minket elfogadni,
hogy éppen abban vagyunk szeretettek,
ami a leggyengébb bennünk!
Segíts, hogy ne állítsunk akadályt
szegénységünk és Isten szeretetének nagysága közé!
Ébreszd fel bennünk annak vágyát,
hogy a kiengesztelődés szentségéhez járuljunk,
hogy megbocsátást nyerjünk,
és képessé váljunk arra,
hogy gyengéden szeressük testvéreinket szegénységükben.
Légy közel azokhoz, akik hibáztak, és megfizetik az árát;
segítsd őket, hogy az igazságosság mellett
megtalálják a gyengédséget is,
hogy újrakezdhessenek.
Tanítsd meg nekik,
hogy az újrakezdés első teendője az,
hogy őszintén bocsánatot kérjenek,
hogy megérezhessék az Atya simogatását.

 

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Most a Tonga-szigeteken élő emberekre gondolok, akiket az elmúlt napokban a víz alatti vulkán kitörése sújtott, mely hatalmas anyagi károkat okozott. Lelkileg közel állok minden szenvedő emberhez, és könyörgök Istenhez, hogy enyhítse szenvedéseiket. Kérek mindenkit, csatlakozzon hozzám, és imádkozzunk együtt ezekért a testvéreinkért és nővéreinkért.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala Őrizzük kincsként Isten jeleit életünkben

Napi Ima16 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
16
Ferenc pápa Úrangyala Őrizzük kincsként Isten jeleit életünkben

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma a kánai menyegző epizódját beszéli el, ahol Jézus a vizet borrá változtatja a házaspár örömére. Az elbeszélés a következőképpen zárul: „Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában: kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hinni kezdtek benne” (Jn 2,11). Megjegyezzük, hogy János evangélista nem csodáról beszél, vagyis nem olyan elképesztő és rendkívüli eseményről, amely csodálkozást vált ki. Azt írja, hogy Kánában jel történik, amely felébreszti a tanítványok hitét. Feltehetjük tehát a kérdést: mi egy „jel” az evangélium szerint?

A jel olyan jelzés, amely Isten szeretetét tárja fel, vagyis nem a cselekedet erejére hívja fel a figyelmet, hanem az azt kiváltó szeretetre. A jel tanít nekünk valamit Isten szeretetéről, aki mindig közeli, gyengéd és könyörületes. Az első jel akkor történik, amikor két friss házas nehéz helyzetbe kerül életük legfontosabb napján. A lakodalom kellős közepén elfogyni látszik egy lényeges dolog, a bor, és fennáll a veszély, hogy a vendégek kritikája és elégedetlensége közepette kialszik az öröm. Képzeljük el, hogyan folytatódna egy lakodalom csak vízzel! Borzalmas lenne, a házaspár nagyon felsülne!

A Szűzanya az, aki észreveszi a problémát, és diszkréten felhívja rá Jézus figyelmét. Feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül avatkozik be. Minden a háttérben, a „színfalak mögött” zajlik: Jézus azt mondja a szolgáknak, hogy töltsék meg a korsókat vízzel, amelyből aztán bor lesz. Így cselekszik Isten: közelien és diszkréten. Jézus tanítványai észlelik ezt: látják, hogy neki köszönhetően a lakodalom még szebb lett. Jézus viselkedésmódját is látják, az ő rejtőző szolgálatát –

Jézus ilyen: rejtőzve segít, szolgál bennünket a bajban

–, olyannyira, hogy aztán a dicséretet a jó borért a vőlegény kapja. Senki sem vett vette észre, mi történt, csak a szolgák tudják. A hit magja így kezd el kifejlődni bennük, vagyis kezdik elhinni, hogy Jézusban Isten, Isten szeretete van jelen.

Jó belegondolni, hogy az első jel, amelyet Jézus tesz, nem egy rendkívüli gyógyítás vagy csoda a jeruzsálemi templomban, hanem egy olyan gesztus, amely hétköznapi emberek egyszerű és konkrét szükségletét elégíti ki, egy bizalmas gesztus, mondhatni „lábujjhegyen”, diszkréten, csendben végbevitt csoda.

Ő készen áll, hogy segítsen nekünk, hogy felemeljen bennünket! És ha figyelünk ezekre a „jelekre”, meghódít bennünket az Ő szeretete, és tanítványai leszünk.

De van egy másik jellegzetes vonása is a kánai jelnek. A lakoma végén általában a kevésbé jó bort adták. Ez ma is így van, az emberek ekkor már nem nagyon tudnak különbséget tenni jó bor és kissé felhígított bor között. Jézus viszont gondoskodik arról, hogy a lakoma a legjobb borral érjen véget. Ez azt üzeni nekünk jelképesen, hogy

Isten a legjobbat akarja nekünk, azt akarja, hogy boldogok legyünk.

Nem szab határokat, és nem kér tőlünk kamatot. Jézus jelében nincs helye hátsó szándékoknak, a házaspárral szembeni követeléseknek. Nem, az öröm, melyet Jézus a szívünkben hagy, teljes és érdekmentes! Nem felhígított öröm!

Egy olyan gyakorlatot szeretnék javasolni, amely nagyon jót tehet nekünk. Próbáljuk meg ma átkutatni az emlékeinket, hogy megkeressük azokat a jeleket, amelyeket az Úr tett az életünkben. Mindenki tegye fel magának a kérdést: milyen jeleket tett az Úr az életemben? Milyen jelek utalnak az ő jelenlétére? Jeleket tett, hogy megmutassa nekünk, hogy szeret bennünket. Gondoljunk arra a nehéz helyzetre, amikor Isten megtapasztaltatta velünk az Ő szeretetét… És tegyük fel magunknak a kérdést: milyen diszkrét és figyelmes jelekkel éreztette meg velem az Ő gyengédségét? Mikor éreztem legközelebb magamhoz az Urat, mikor éreztem meg az Ő gyengédségét, könyörületét? Mindannyiunk élettörténetében vannak ilyen pillanatok. Keressük meg ezeket a jeleket, idézzük emlékezetünkbe őket. Hogyan fedeztem fel az ő közelségét? Hogyan maradt nagy öröm a szívemben?

Éljük át újra azokat a pillanatokat, amikor megtapasztaltuk az Ő jelenlétét és Mária közbenjárását!

Ő, az Anya, aki, mint Kánában, mindig figyelmes, segítsen nekünk, hogy megbecsüljük Isten jeleit életünkben!

A Szentatya szavai az Úrangyala alimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Szeretném kifejezni közelségemet a Brazília különböző térségeiben az elmúlt hetekben lezúduló heves esőzések és áradások által sújtott emberekhez. Különösen imádkozom az áldozatokért és családjaikért, valamint azokért, akik elvesztették otthonukat. Isten támogassa mindazok erőfeszítéseit, akik segítséget nyújtanak!

Január 18. és 25. között kerül sor a keresztények egységéért tartott ökumenikus imahétre, mely idén a bölcsek tapasztalatát kívánja visszatükrözni, akik keletről érkeztek Betlehembe, hogy tiszteletüket tegyék a Messiás Király előtt.

Mi, keresztények is, felekezeteink és hagyományaink sokféleségében zarándokok vagyunk a teljes egység felé vezető úton, és annál közelebb kerülünk célunkhoz, minél inkább Jézusra, a mi egyetlen Urunkra szegezzük tekintetünket.

Az imahéten fáradozásainkat és szenvedéseinket is ajánljuk fel a keresztények egységéért!

Köszöntelek mindannyiatokat, rómaiak és különböző országokból érkezett zarándokok! Külön üdvözlöm a „Girasoli della Locride” csoportot, melynek tagjai Locriból érkeztek családtagjaikkal és vezetőikkel.

Áldott, szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa katekézise Mindenkinek meg kell adnia kenyérkereset lehetőségét!

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
12
Ferenc pápa katekézise Mindenkinek meg kell adni a kenyérkereset lehetőségét!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Máté és Márk evangélista Józsefet „ácsként” vagy „asztalosként” mutatja be. Imént hallottuk, hogy a názáreti emberek, amikor hallották Jézust beszélni, megkérdezték: „Nem az ács fia ez?” (Mt 13,55; vö. Mk 6,3). Jézus az apja mesterségét űzte.

A József munkájára használt görög tektón kifejezést többféleképpen adták vissza más nyelveken. A latin egyházatyák „ácsnak” fordították. De érdemes szem előtt tartani, a Jézus korabeli Palesztinában a fát nemcsak ekék és különféle bútorok készítésére használták, hanem házak építésére is, amelyeknek fakereteik voltak, és ágakkal és földdel összekötött gerendákból készült teraszos tetővel rendelkeztek.

Ezért az „ács” vagy „asztalos” olyan általános megnevezés volt, amely mind a fával dolgozó mesterembereket, mind az építészettel kapcsolatos tevékenységeket végző munkásokat jelölte. Meglehetősen nehéz mesterség volt, hiszen olyan nehéz anyagokkal kellett dolgozni, mint a fa, a kő és a vas. Anyagi szempontból nem biztosított nagy jövedelmet, amint arra abból a tényből következtethetünk, hogy Mária és József, amikor bemutatták Jézust a templomban, csak néhány gerlét vagy galambot ajánlottak fel (vö. Lk 2,24), amint azt a törvény a szegények számára előírta (vö. Lev 12,8).

A serdülő Jézus tehát ezt a mesterséget tanulta az apjától. Ezért amikor felnőttként prédikálni kezdett, szomszédai elképedve kérdezgették: „Honnan van ennek a bölcsessége és a csodatevő ereje?” (Mt 13,54), és megbotránkoztak rajta (vö. Mt 13,57), mert az ács fia volt, mégis úgy beszélt, mint egy törvénytudó, és ezen megbotránkoztak.

Ez a Józsefre és Jézusra vonatkozó életrajzi tény eszembe juttatja a világ összes munkását, különösen azokat, akik rendkívül nehéz munkát végeznek a bányákban és bizonyos gyárakban; azokat, akiket illegális munkával kizsákmányolnak; a munka áldozatait – láttuk, hogy Olaszországban az utóbbi időben sokan voltak ilyenek; a munkára kényszerített gyerekeket és azokat, akik szeméttelepeken turkálnak, valami hasznosat keresve, amit elcserélhetnek… Hadd ismételjem meg, amit mondtam: a rejtett munkások, a rendkívül nehéz munkát végző munkások a bányákban és bizonyos gyárakban: gondoljunk rájuk!

Gondoljunk azokra, akiket feketemunkával kizsákmányolnak, akiket lopva, titokban fizetnek ki, nyugdíj nélkül, minden nélkül. De ha nem dolgozol, nincs biztonságod. Ma sok a be nem jelentett munka.

Gondoljunk a munka áldozataira, a munkahelyi balesetek áldozataira, a munkára kényszerített gyermekekre: ez borzasztó! A játszókorban lévő gyermekeknek játszaniuk kellene, ehelyett arra kényszerítik őket, hogy felnőttként dolgozzanak. Gondoljunk azokra a szegény gyermekekre, akik a szeméttelepeken turkálnak, valami hasznosat keresve, amit elcserélhetnek. Ők mind testvéreink, akik így keresik a kenyerüket, olyan munkával, amely nem ismeri el méltóságukat! Gondoljunk csak bele! És ez ma történik, a mai világban! De gondolok azokra is, akiknek nincs munkájuk: hányan kopogtatnak a gyárak, a vállalkozások kapuján: „Van itt valami munka?” – „Nincs, nincs…” A munka hiánya! És azokra is gondolok, akik úgy érzik, hogy a méltóságuk sérült, mert nem találnak munkát. Hazajönnek: „Találtál valamit?” – „Nem, semmit… Elmentem a Karitászhoz, és viszek kenyeret.” Nem az ad méltóságot neked, hogy kenyeret viszel haza. Kaphatsz a Karitásztól: de nem, ez nem ad méltóságot! Méltóságot az ad, hogy kenyeret lehet keresni, és ha nem adjuk meg az embereknek, a férfiaknak és a nőknek a kenyérkereset lehetőségét, az társadalmi igazságtalanság az adott helyen, az adott nemzetben, az adott földrészen.

A kormányoknak meg kell adniuk mindenkinek a kenyérkereset lehetőségét, mert ez a kenyérkereset ad méltóságot nekik. A munka méltósággal való felkenés, és ez fontos!

Sok fiatal, sok apa és anya éli meg azt a drámát, hogy nincs munkája, mely lehetővé tenné számára a nyugodt életet. Napról napra tengődnek. És sokszor a munkakeresés annyira drámaivá válik számukra, hogy elvesztik minden reményüket és életkedvüket. A mostani világjárvány idején – jól tudjuk – sokan elvesztették a munkájukat, és voltak, akiket összetört az elviselhetetlen teher, és öngyilkosok lettek. Ma szeretnék megemlékezni mindannyiukról és családjaikról. Tartsunk egy kis csendet, és emlékezzünk meg azokról a kétségbeesett férfiakról és nőkről, akik nem találnak munkát!

Nem vesszük eléggé figyelembe azt a tényt, hogy a munka az emberi életnek és a megszentelődés útjának is lényegi eleme. A munka nemcsak a megélhetéshez szükséges javak megszerzésének az eszköze, hanem az a hely is, ahol kifejezhetjük önmagunkat, hasznosnak érezhetjük magunkat, és megtanulhatjuk a konkrétság nagy leckéjét, mely segít abban, hogy a spirituális élet ne váljon élettől elrugaszkodott spiritualizmussá. Sajnos azonban a munka gyakran a társadalmi igazságtalanság túsza, és ahelyett, hogy a humanizáció eszköze lenne, egzisztenciális perifériává válik. Sokszor felteszem magamnak a kérdést:

milyen lélekkel végezzük mindennapi munkánkat? Hogyan kezeljük a fáradtságot? Tevékenységünket csak a saját sorsunkhoz vagy a mások sorsához kapcsolódónak is tekintjük?

A munka ugyanis személyiségünk kifejezésének egyik módja, mely természeténél fogva kapcsolati jellegű. A munka alkalom arra is, hogy kifejezzük kreativitásunkat; mindenki a maga módján, a saját stílusában dolgozik; ugyanazt a munkát, de különböző stílusban végezzük!

Jó belegondolni, hogy maga Jézus dolgozott, és ezt a mesterséget éppen Szent Józseftől tanulta. Ma fel kell tennünk magunknak a kérdést, mit tehetünk a munka értékének visszaszerzése érdekében; és

mi mint Egyház miként járulhatunk hozzá ahhoz, hogy a munkát kiszabadítsuk a puszta haszon logikájából, és hogy megélhető legyen a személy alapvető jogaként és kötelességeként, mely kifejezi és növeli a személy méltóságát.

Kedves testvéreim, mindezért ma szeretném veletek együtt elmondani azt az imát, amelyet Szent VI. Pál 1969. május 1-jén intézett Szent Józsefhez:

Ó, Szent József, az Egyház védőszentje,
te, aki a megtestesült Ige mellett dolgoztál nap mint nap,
hogy megkeresd kenyeredet,
erőt merítve belőle az élethez és a munkához;
te, aki megtapasztaltad a holnap miatti szorongást,
a szegénység keserűségét, a munka bizonytalanságát:
te, aki ma felragyogtatod előttünk az emberek előtt alázatos,
de Isten szemében nagyszerű életpéldádat,
védelmezd a munkásokat nehéz mindennapjaikban,
védd meg őket a csüggedéstől,
a tagadó lázadástól
és a hedonizmus kísértéseitől;
s őrizd meg a békét a világban,
azt a békét, amely egyedül biztosíthatja a népek fejlődését.
Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa vasárnap délben: Isten állandóan ezt üzeni:„Te vagy az én szeretett fiam!”

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
09
Ferenc pápa vasárnap délben: Isten állandóan ezt üzeni: „Te vagy az én szeretett fiam!”

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma azt a jelenetet mutatja be, amellyel Jézus nyilvános élete kezdődik: ő, aki Isten Fia és a Messiás, a Jordán folyó partjára megy, és megkeresztelkedik Keresztelő Jánosnál. Mintegy harminc évnyi rejtett élet után Jézus nem úgy mutatkozik be, hogy csodát tesz, vagy fellép a katedrára tanítani, hanem beáll azoknak az embereknek a sorába, akik Jánoshoz mentek megkeresztelkedni. A mai liturgikus himnusz azt mondja, hogy az emberek mezítelen lélekkel és lábbal, alázatosan mentek megkeresztelkedni. Szép magatartás: csupasz lélekkel és mezítláb. Jézus osztozik sorsunkban, a bűnösök sorsában, leereszkedik hozzánk:

belép a folyóba, mint az emberiség sebzett történelmébe, elmerül vizeinkbe, hogy meggyógyítsa őket, elmerül velünk együtt, közöttünk.

Nem fölénk emelkedik, hanem leereszkedik hozzánk, csupasz lélekkel és mezítláb, mint az emberek. Nem egyedül megy, nem is kiváltságos választottak egy csoportjával, hanem az emberekkel. Ezekhez az emberekhez tartozik, ezzel a néppel együtt megy megkeresztelkedni, ezekkel az alázatos emberekkel.

Álljunk meg az egyik fontos pontnál: amikor Jézus megkapja a keresztséget, a szöveg azt mondja, hogy éppen „imádkozott” (Lk 3,21). Érdemes szemlélnünk ezt a jelenetet: Jézus imádkozik. De hogyan lehetséges ez? Ő, aki az Úr, aki Istennek a Fia, ugyanúgy imádkozik, mint mi? Igen, Jézus – az evangéliumok sokszor beszámolnak róla – sok időt tölt imádkozással: minden nap elején, gyakran éjszaka, fontos döntések előtt… Imája párbeszéd, kapcsolat az Atyával. Így

a mai evangéliumban láthatjuk Jézus életének „kétféle mozgását”: egyrészt leereszkedik hozzánk, a Jordán vizébe, másrészt az imádságban felemeli tekintetét és szívét az Atyához.

Ez fontos tanítás számunkra: mindannyian belemerülünk az élet problémáiba, a sok bonyolult helyzetbe, szembe kell néznünk emberpróbáló időszakokkal és meg kell hoznunk nehéz döntéseket, melyek lehúznak bennünket. De ha nem akarjuk, hogy összetörjenek bennünket, akkor mindent felfelé kell emelnünk. Az ima pedig épp ezt teszi, nem menekülési útvonal, nem mágikus rituálé vagy kívülről megtanult rigmusok ismételgetése. Nem!

Az imádság annak lehetővé tétele, hogy Istent dolgozzon bennünk, annak felismerése, amit közölni akar velünk a legnehezebb helyzetekben is, erőgyűjtés az előrehaladáshoz.

Sokan úgy érzik, nem bírják tovább, és így imádkoznak: „Uram, adj erőt, hogy bírjak továbbmenni!” Mi is gyakran imádkoztunk így. Az ima segít, mert egyesít minket Istennel, megnyit a vele való találkozásra. Igen, az ima a kulcs, amely kinyitja a szívet az Úr előtt. Beszélgetés Istennel, igéjének hallgatása, imádás: csendes időzés előtte, amikor rábízzuk azt, amit megélünk. És néha az is, hogy kiáltunk hozzá, mint Jób, hogy elpanaszoljuk neki bajainkat. Kiáltani, mint Jób. Ő apa, aki teljesen megért bennünket. Sosem haragszik ránk. – Jézus tehát imádkozik.

Az ima – a mai evangélium gyönyörű képével élve – „megnyitja az eget” (vö. Lk 3,21). Az ima megnyitja az eget: oxigént ad az életnek, levegőhöz juttat, amikor fulladozunk a tömérdek gond súlya alatt, és tágasabb perspektívában mutatja meg a dolgokat. Mindenekelőtt lehetővé teszi számunkra, hogy ugyanazt éljük át, mint Jézus a Jordánnál: hogy az Atya szeretett gyermekeinek érezzük magunkat.

Nekünk is, amikor imádkozunk, az Atya azt mondja, mint Jézusnak az evangéliumban: „Te vagy az én szeretett fiam” (vö. Lk 3,22).

Ez a gyermekségünk keresztségünk napján kezdődött, amely Krisztusba merített és Isten népének tagjaiként az Atya szeretett gyermekeivé tett bennünket.

Ne feledkezzünk meg keresztségünk időpontjáról!

Ha most megkérdeznélek benneteket, mikor keresztelkedtetek meg, vélhetően lennének olyanok, akik nem emlékeznének. Pedig ez egy gyönyörű dolog: emlékezni keresztségünk dátumára, mert ez a mi újjászületésünk, az a pillanat, amikor Jézussal együtt Isten gyermekévé lettünk. És amikor hazaértek – ha nem tudjátok –, kérdezzétek meg édesanyátokat, nagynénéteket vagy nagyszüleiteket: „Engem mikor kereszteltek meg?” Jegyezzétek meg és ünnepeljétek meg azt a dátumot, és adjatok hálát az Úrnak! Ma pedig, ebben a percben, tegyük fel magunknak a kérdéseket: Milyen az én imám? Szokásból imádkozom, kényszeredetten imádkozom, csak előre megírt szövegeket mondogatok, vagy imádságom találkozás Istennel? Úgy képzelem-e el magam, mint bűnöst, aki mindig Isten népéhez tartozik, és sosincs elszakadva tőle? Ápolom-e az Istennel való bensőséges kapcsolatot, párbeszédet folytatok-e vele, hallgatom-e igéjét?

A nap folyamán végzett számos tevékenységünk között ne hanyagoljuk el az imádságot: szenteljünk rá időt, használjunk rövid, gyakran ismételt fohászokat, mindennap olvassuk az evangéliumot! – Az imádság, amely megnyitja az eget.

És most forduljunk a Szűzanyához, az imádkozó Szűzhöz, aki életét istendicsőítő énekké tette!

 

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Szomorúan értesültem arról, hogy az elmúlt napokban Kazahsztánban kitört tüntetéseknek áldozatai is voltak. Imádkozom értük és családtagjaikért, és remélem, hogy a párbeszéd, az igazságosság és a közjó keresése révén minél hamarabb helyreáll a társadalmi béke. A Szűzanyának, az oziornojei Béke Királynőjének oltalmába ajánlom a kazah népet.

Szeretettel köszöntelek mindannyiatokat, római hívők, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok! Külön is üdvözlöm a Nápoly melletti Frattamaggioréból érkezett csoportot.

Ma délelőtt, ahogy az Úr megkeresztelésének vasárnapján szokás, megkereszteltem néhány gyermeket, vatikáni alkalmazottak gyermekeit. Most szeretném imámat és áldásomat kiterjeszteni minden csecsemőre, aki ebben az időszakban részesült vagy fog részesülni a keresztségben. Az Úr áldja meg és a Szűzanya oltalmazza őket!

És mindannyiatoknak ajánlom: tanuljátok meg keresztségetek dátumát. Engem mikor kereszteltek meg? Ezt nem szabad elfelejtenetek, és emlékezzetek meg arról napról, ünnepeljétek meg azt a napot!

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa vízkereszt A napkeleti bölcsektől tanuljuk meg táplálniszívünkben az Isten utáni vágyat

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
06
Ferenc pápa vízkereszt A napkeleti bölcsektől tanuljuk meg táplálni szívünkben az Isten utáni vágyat

A bölcsek Betlehem felé tartanak. Zarándokútjuk nekünk is üzen, akiknek Jézus felé kell haladnunk, mert ő a sarkcsillag, aki megvilágítja életünk egét, és az igazi öröm felé irányítja lépteinket. De hol kezdődött a bölcsek zarándokútja Jézushoz? Mi késztette ezeket a keletről jött férfiakat arra, hogy útnak induljanak?

Kiváló alibijük lehetett volna arra, hogy ne induljanak el. Tudósok és asztrológusok voltak, híresek és gazdagok. Mivel ilyen kulturális, társadalmi és gazdasági biztonságot értek el, megelégedhettek volna azzal, amit tudtak és amijük volt, nyugodt életet folytathattak volna. Ehelyett hagyták, hogy egy kérdés és egy jel nyugtalanságot keltsen bennük: „Hol van a zsidók most született királya? Láttuk ugyanis feltűnni csillagát” (Mt 2,2).

Szívük nem tesped az egykedvűség odújában, hanem szomjazza a fényt; nem fáradtan vergődik a lustaságban, hanem lángra gyullad az új horizontok utáni vágyakozástól.

Szemük nem a föld felé fordul, hanem égre nyitott ablak. Ahogy XVI. Benedek mondta, „nyugtalan szívű emberek voltak. […] Várakozó férfiak, akik nem elégedtek meg garantált jövedelmükkel és társadalmi rangjukkal […]. Istenkeresők voltak” (Homília, 2013. január 6.).

Honnan ered ez az egészséges nyugtalanság, mely zarándokútra indította őket? A vágyból ered. Ez az ő belső titkuk: tudnak vágyakozni. Elmélkedjünk ezen!

Vágyakozni annyit jelent, mint elevenen tartani a bennünk égő tüzet, mely arra késztet, hogy a közvetlenül elérhetőn, a láthatón túl keressünk.

Vágyakozni annyit jelent, mint bennünket meghaladó misztériumként fogadni az életet, mindig nyitott hasadékként, mely arra hív, hogy távolabbra nézzünk, mert az élet nem „csak itt” van, hanem „máshol” is. Olyan, mint egy festésre szoruló üres vászon. Épp egy nagy festő, Van Gogh írta azt, hogy az Isten iránti vágy hajtotta arra, hogy éjszaka kimenjen és megfesse a csillagokat.

Igen, mert Isten ilyennek teremtett bennünket: tele vágyakozással; a csillagok felé fordulva, mint a bölcsek.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy azok vagyunk, amire vágyunk.

Mert a vágyak tágítják ki a tekintetünket és lendítik túl az életet: túl a megszokás korlátain, túl a fogyasztáson ellaposodott életen, túl a monoton és megfáradt hiten, túl azon a félelmen, hogy kockára tegyük magunkat, hogy bevessük magunkat mások és a jó érdekében. „Életünk – mondta Szent Ágoston – a vágy tornáztatása” (Értekezés János első leveléről, IV, 6).

Testvéreim, ahogy a bölcsekre, úgy ránk is igaz: az élet és a hit útja vágyat, belső lendületet igényel. Időnként „parkolólelkülettel” élünk, parkolópályán veszteglünk, e nélkül az előrelendítő vágy nélkül. Érdemes feltennünk magunknak a kérdést: hol tartunk a hit útján? Nem ragadtunk-e le túl régóta, nem parkoltunk-e le egy elcsépelt, külsőséges, formális vallásosságnál, amely már nem melegíti fel a szívünket és nem változtatja meg az életünket? Szavaink és szertartásaink felébresztik-e az emberek szívében a vágyat, hogy Isten felé induljanak, vagy pedig nem mások, mint „halott nyelv”, mely csak önmagáról és önmagának beszél?

Szomorú, amikor egy hívő közösség már nem vágyakozik, és fáradtan vonszolja magát az ügyek intézésével, ahelyett, hogy engedné, hogy Jézus felrázná, hogy az evangélium kirobbanó és felkavaró öröme megmozgassa.

Szomorú, ha egy pap bezárja a vágyakozás ajtaját; szomorú, ha valaki klerikális funkcionalizmusba esik, nagyon szomorú!

A hit válsága életünkben és társadalmunkban az Isten utáni vágy eltűnésével is összefügg. Összefügg a lélek szunnyadásával, azzal a szokásunkkal, hogy megelégszünk napról napra tengődni, anélkül, hogy rákérdeznénk, mit akar tőlünk Isten. Túlságosan a földi térképek fölé hajoltunk, és elfelejtettük felemelni tekintetünket az Ég felé; torkig vagyunk sok mindennel, de nincs bennünk vágyakozás arra, ami hiányzik. Vágyakozás Isten után. A szükségleteinkre figyelünk, arra, hogy mit fogunk enni és mibe fogunk öltözni (vö. Mt 6,25), és hagyjuk, hogy kihűljön bennünk a sóvárgás tüze az után, ami mindezen túl van.

Olyan közösségek bulimiájában élünk, amelyeknek mindenük van, de gyakran semmit sem éreznek már a szívükben. Zárt emberek, zárt közösségek, zárt püspökök, zárt papok, zárt szerzetesek. Mert a vágy hiánya szomorúsághoz és közönyhöz vezet. Szomorú közösségek, szomorú papok, szomorú püspökök…

De nézzünk mindenekelőtt magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdést: az én hitem úton van-e? Ezt a kérdést ma mindannyian feltehetjük magunknak. Az én hitem úton van-e? Parkolópályán áll vagy úton van? A hitnek ahhoz, hogy elinduljon és újra elinduljon, szüksége van arra, hogy a vágy beindítsa, hogy kockára tegye magát az Istennel való élő és eleven kapcsolat kalandjában.

Vajon szívemet élteti-e még az Isten iránti vágy? Vagy hagyom, hogy a megszokás és a csalódások kioltsák?

Testvéreim, ma kell feltennünk ezeket a kérdéseket! Ma kell visszatérnünk a vágy táplálásához! Hogyan tegyük ezt? Menjünk a „vágy iskolájába”, menjünk a bölcsekhez. Ők megtanítanak bennünket, a vágy iskolájában. Nézzük meg, milyen lépéseket tesznek, és vonjunk le néhány tanulságot!

Először is a csillag feltűnésekor elindulnak: arra tanítanak bennünket, hogy mindennap újra el kell indulnunk, mind az életben, mind a hitben, mert a hit nem egy páncél, mely a mozgásban akadályoz bennünket, hanem egy lenyűgöző utazás, egy folyamatos és nyugtalan mozgás, szüntelen istenkeresés és megkülönböztetés az úton.

Aztán a bölcsek Jeruzsálemben kérdezősködnek: azt kérdezik, hol van a Gyermek. Arra tanítanak bennünket, hogy kérdéseket kell feltennünk, figyelmesen kell hallgatnunk a szív és a lelkiismeret kérdéseit; mert gyakran így beszél Isten, aki inkább kérdésekkel, mint válaszokkal fordul hozzánk. Ezt jól meg kell tanulnunk: Isten inkább kérdésekkel, mint válaszokkal fordul hozzánk! De engedjük, hogy a gyermekek kérdései, korunk embereinek kételyei, reményei és vágyai is nyugtalanítsanak bennünket! A követendő út: hagyjuk, hogy a kérdések elérjenek bennünket!

Aztán a bölcsek kihívás elé állítják Heródest. Arra tanítanak bennünket, hogy bátor hitre van szükségünk, mely nem fél megkérdőjelezni a hatalom homályos logikáját, és amely az igazságosság és testvériség magjává lesz egy olyan társadalomban, ahol ma is sok Heródes szedi áldozatait, mészárolja le a szegényeket és az ártatlanokat, sokak közömbös tekintete mellett.

Végül a bölcsek „másik úton” (Mt 2,12) térnek vissza: új utakra ösztönöznek bennünket. Ez a Lélek kreativitása, aki mindig új dolgokat teremt. Ma is ez a szinódus egyik feladata: együtt járni a Lélekre figyelésben, hogy a Lélek új utakat sugalljon, melyeken az evangéliumot elvihetjük azok szívéhez, akik közömbösek, akik távol vannak, akik elvesztették reményüket, de keresik azt, amit a bölcsek megtaláltak: a „nagy örömöt” (Mt 2,10).

Továbbmenni, előrehaladni!

A bölcsek útjának csúcspontján azonban eljön egy döntő pillanat: amikor megérkeznek a céljukhoz, „leborulnak és imádják a Gyermeket” (vö. Mt 2,11). Imádják. Ne feledjük: a hit útja csak Isten jelenlétében talál lendületet és beteljesedést. Csak akkor újul meg a vágy, ha visszanyerjük az imádás ízét.

A vágy az imádáshoz vezet, és az imádás megújítja a vágyadat. Mert az Isten utáni vágy csak akkor növekszik, ha Isten jelenlétében vagyunk. Mert csak Jézus gyógyítja ki vágyainkat. Miből? A szükségletek diktatúrájából.

A szív ugyanis beteggé válik, amikor a vágyak csak a szükségletekkel esnek egybe. Isten viszont felemeli és megtisztítja a vágyakat, meggyógyítja őket, kigyógyítja az önzésből, és megnyit bennünket a szeretetre őiránta és testvéreink iránt. Ezért nem feledkezünk meg a szentségimádásról, a magasztaló imáról, mely nem olyan gyakori közöttünk: imádni, csendben. Ezért kérem,

ne feledkezzünk meg az imádságról!

És ha így járjuk utunkat, mindennap, a bölcsekhez hasonlóan mi is biztosak lehetünk abban, hogy még a legsötétebb éjszakában is felragyog egy csillag. Ez az Úr csillaga, aki azért jön, hogy gondjaiba vegye törékeny emberségünket. Induljunk útnak feléje! Ne adjuk meg a lehetőséget az egykedvűségnek és a beletörődésnek, hogy egy lapos élet szomorúságába kötözzön le bennünket!

Vegyük át a Lélek nyugtalanságát! Legyünk nyugtalan szívűek! A világ a hívőktől új lendületet vár a Menny felé.

Mint a bölcsek, emeljük fel tekintetünket, hallgassunk szívünk vágyára, kövessük a csillagot, melyet Isten felragyogtat fölöttünk! Mint nyugtalan keresők maradjunk nyitottak Isten meglepetéseire!

Testvéreim, álmodjunk, keressünk, imádjunk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa Úrangyala Engedjük, hogy Isten valóban bennünk lakozzék,hogy belakja életünk minden kis zugát is

Napi Ima12 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
02
Ferenc pápa Úrangyala Engedjük, hogy Isten valóban bennünk lakozzék, hogy belakja életünk minden kis zugát is

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgia evangéliuma egy gyönyörű mondatot kínál nekünk, amelyet mindig imádkozunk az Úrangyalában, és amely egyedül is elénk tárja a karácsony értelmét: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Ezek a szavak, ha belegondolunk, paradoxont tartalmaznak. Két ellentétes valóságot kapcsolnak össze: az Igét és a testet. Az „Ige” azt jelzi, hogy Jézus az Atya örök Szava, végtelen Szó, mely öröktől fogva létezik, minden teremtett dolgot megelőzően; a „test” viszont a mi valóságunkat jelzi, a teremtett, törékeny, korlátozott, halandó valóságot. Jézust megelőzően két külön világ létezett: a menny a földdel szemben, a végtelen a végessel szemben, a szellem az anyaggal szemben. Van egy másik ellentét is János evangéliumának prológusában, egy másik szópár: világosság és sötétség (vö. Jn 1,5). Jézus Isten világossága, aki belépett a világ sötétségébe. Világosság és sötétség. Isten világosság: benne nincs homály; bennünk viszont nagy a sötétség. Most, Jézussal, a világosság és a sötétség találkozik: szentség és vétek, kegyelem és bűn.

Jézus, Isten Fiának megtestesülése pontosan a találkozás helye, az Isten és az ember közötti találkozásé, a kegyelem és a bűn közötti találkozásé.

Mit akar hirdetni az evangélium ezekkel az ellentétekkel? Egy nagyszerű dolgot: Isten cselekvésmódját. Törékenységünkkel szemben az Úr nem hátrál meg! Nem marad boldog örökkévalóságában és végtelen világosságában, hanem közel jön, testté lesz, leszáll a sötétségbe, tőle idegen földeken lakozik. Miért teszi ezt Isten? Miért száll le hozzánk? Azért, mert nem nyugszik bele abba, hogy eltévelyedhetünk, hogy távol kerülhetünk tőle, távol az örökkévalóságtól, távol a világosságtól. Ez Isten cselekvése: közénk jön. Ha mi méltatlannak tartjuk magunkat, az nem tartóztatja fel őt, ő jön. Ha mi elutasítjuk, ő nem fárad bele abba, hogy keressen bennünket.

Ha nem vagyunk készek és hajlandók fogadni őt, ő akkor is szívesen jön. Ha becsukjuk orra előtt az ajtót, ő vár.

Ő a jó pásztor. És mi vagy ki a jó pásztornak a legszebb képe? Az Ige, aki testté lesz, hogy osztozzon életünkön. Jézus a jó pásztor, aki jön, hogy keressen bennünket ott, ahol vagyunk: a problémáink között, nyomorúságunk mélyén. Ő oda jön!

Kedves testvéreim, gyakran azért tartjuk magunkat távol Istentől, mert úgy gondoljuk, több okból sem vagyunk méltók hozzá. Ez igaz. A karácsony azonban arra hív bennünket, hogy az ő szemszögéből nézzük a dolgokat. Isten testet akar ölteni. Ha úgy látod, hogy szívedet túlságosan beszennyezte a rossz, ha rendezetlennek látod, kérlek, ne zárkózz be, ne félj: ő jön! Gondolj a betlehemi istállóra! Jézus ott született, abban a szegénységben, hogy elmondja neked: egyáltalán nem fél meglátogatni szívedet, nem fél belakni egy elhanyagolt életet. Fontos ez a szó: lakni. A mai evangélium a lakozik igét használja ennek a valóságnak a kifejezésére: teljes osztozást, nagyfokú meghittséget fejez ki. Ez az, amit Isten akar: velünk akar lakni, bennünk akar lakni, nem akar távol maradni.

Azt kérdezem magamtól, tőletek, mindenkitől:

akarunk-e helyet csinálni neki? Szóban igen; senki sem fogja azt mondani, hogy „én nem”; ez nyilvánvaló. De konkrétan?

Talán vannak életünknek olyan aspektusai, amelyeket megtartunk magunknak, kizárólagosan, vagy olyan belső terek, ahová félünk, hogy az evangélium belép, ahol nem akarjuk Istent a középpontba állítani. Ma arra hívlak benneteket, hogy legyetek konkrétak. Melyek azok a belső dolgok, amelyekről úgy hiszem, nem tetszenek Istennek? Melyik az a tér, amelyet csak magamnak tartok fenn, és nem akarom, hogy Isten belépjen oda? Legyünk mindannyian konkrétak, és válaszoljunk erre! [Mondhatja valaki:] „Igen, igen, szeretném, ha Jézus jönne, de nem akarom, hogy ehhez hozzányúljon, ehhez sem, ehhez sem…” Mindenkinek megvannak a maga bűnei – nevezzük nevükön –, de ő nem retten meg a bűneinktől: azért jött, hogy meggyógyítson bennünket. Legalább mutassuk meg neki, hadd lássa a bűneinket. Legyünk bátrak, mondjuk ki: „Uram, ebben a helyzetben vagyok, nem akarok változtatni. De, kérlek, te ne távolodj el túlságosan!” Ez egy szép ima. Legyünk ma őszinték!

Most, a karácsonyi ünnepnapok során jót fog tenni nekünk, ha éppen oda befogjuk az Urat. Hogyan? Például úgy, hogy megállunk a felállított betlehem előtt, mert benne Jézust látjuk, aki jön, hogy belakja egész konkrét, mindennapi életünket, ahol nincs minden rendben, ahol sok probléma van – némelyik a mi hibánkból, némelyik másokéból –, de Jézus jön! Látjuk ott a keményen dolgozó pásztorokat, az ártatlanokat fenyegető Heródest, a nagy szegénységet… De mindezek között, a sok probléma között – a mi problémáink között is – ott van Isten, ott van Isten, aki velünk akar lakni. És várja, hogy bemutassuk neki a helyzetünket, azt, amit átélünk. A betlehem előtt beszéljünk Jézusnak a konkrét helyzetünkről! Hívjuk be hivatalosan az életünkbe, különösen a sötét területekre:

Nézd, Uram, itt nincs fény, nem ér el idáig az áram, de kérlek, ne érintsd meg, mert nem szeretnék kilépni ebből a helyzetből!”

Világosan, konkrétan beszélj! A sötét területekről, a „belső istállókról”: mindnyájunkban vannak ilyenek. És félelem nélkül mondjuk el neki korunk társadalmi problémáit, egyházi problémáit; a személyes problémákat, a legsúlyosabbakat is: Isten szeret a mi istállónkban lakni!

Isten anyja, akiben az Ige testté lett, segítsen bennünket abban, hogy meghittebb kapcsolatba kerüljünk az Úrral!

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Szeretettel köszöntelek mindannyiatokat, római hívők, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok: lengyel, brazil, uruguayi, argentin, paraguayi, kolumbiai és venezuelai zászlókat látok: köszöntök mindenkit! Köszöntöm a családokat, az egyesületeket, a plébániai csoportokat, különösen a trevisói egyházmegyében lévő Postioma és Porcellengo egyházközségének tagjait, valamint a Regnum Christi Szövetség tizenéveseit és a Szeplőtelen Fogantatás fiataljait.

Ma, az év első vasárnapján ismét szeretnék békét és minden jót kívánni az Úrban. Örömteli és szomorú pillanatainkban is bízzuk magunkat őrá, aki a mi erőnk és reménységünk! És ne felejtsétek el: hívjuk az Urat, hogy költözzön belénk, jöjjön be a valóságunkba, bármilyen csúnya is az, akár egy istálló: „Uram, nem szeretném, ha belépnél, de nézd meg, és maradj közel.” Tegyük meg ezt!

Kellemes vasárnapot kívánok, és jó étvágyat az ebédhez! És ne feledkezzetek el imádkozni értem! Viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa üzenete a béke 55. világnapjára Párbeszéd a generációk, az oktatás a munka között:a tartós béke építésének eszközei

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Jan
01
Ferenc pápa üzenete a béke 55. világnapjára Párbeszéd a generációk, az oktatás a munka között: a tartós béke építésének eszközei

„Párbeszéd a generációk, az oktatás és a munka között: a tartós béke építésének eszközei”

1. „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz” (Iz 52,7)

Izajás próféta szavai vigasztalást fejeznek ki; a száműzetésben élő, az erőszakba és az elnyomásba belefáradt, a megaláztatásnak és a halálnak kitett nép megkönnyebbült sóhajának adnak hangot. Ezért teszi fel a kérdést Báruk próféta: „Izrael, miért vagy ellenséged országában, miért? Megöregedsz idegen földön? Beszennyezed magad halottakkal, s azok közé számítanak, akik leszállnak az alvilágba?” (3,10–11). E nép számára a béke hírnökének jövetele a történelem romjaiból való újjászületés ígéretét, egy fényes jövő kezdetét jelentette.

Ma még a béke útja, amelyet Szent VI. Pál új néven, az egyetemes fejlődés nevén[1] nevezett, sajnos számos ember mindennapjaitól és így az egyetemes emberi családtól is, amelynek tagjai ma már világszerte kapcsolatban állnak egymással, távol van. A nemzetek közötti konstruktív párbeszédre irányuló számos erőfeszítés ellenére a háborúk és konfliktusok fülsiketítő zaja egyre erősödik, miközben terjednek a világjárványok, egyre súlyosbodnak az éghajlatváltozás és a környezetpusztítás hatásai, fokozódik az éhezés és a szomjúság tragédiája, és a szolidáris megosztás modellje helyett továbbra is az individualizmuson alapuló gazdasági modell uralkodik. Ahogy a régi próféták idejében, úgy napjainkban is folyamatosan hallani a szegények és a föld kiáltását,[2] amely nem szűnik meg az igazságosságért és a békéért könyörögni.

A béke minden korban magasból érkező ajándék és a közös igyekezet gyümölcse egyszerre. Lényegében a béke „építészetéről” beszélhetünk, amelyhez a társadalmi élet különböző intézményei hozzájárulnak, és a béke „művészetéről”, amely mindannyiunkat közvetlenül, személyesen érint.[3] Mindannyian együtt dolgozhatunk egy békésebb világ építésén, szívünktől és családi kapcsolatainktól kezdve egészen a társadalomban működő és a környezettel való és a népek és nemzetek közötti kapcsolatokig.

Szeretnék a tartós béke építése érdekében három utat ajánlani. Mindenekelőtt a nemzedékek közötti párbeszéd mint a közös tervek megvalósításának kiindulópontja; másodszor az oktatás mint a szabadság, a felelősség és a fejlődés alapköve; végül pedig a munka mint az emberi méltóság teljes megvalósulásának eszköze. Ez a három elem nélkülözhetetlen azért, „hogy egy társadalmi szerződés létrejöhessen”,[4] enélkül minden béketerv elégtelennek bizonyul.

2. Generációk közötti párbeszéd a béke építése érdekében

Egy olyan világban, amelyet még mindig a mérhetetlen nehézségeket okozó világjárvány sújt, amelyben „vannak, akik a valóság elől belső világukba próbálnak menekülni, mások pusztító erőszakkal reagálnak rá. Az önző közöny és az erőszakos tiltakozás között azonban mindig van egy másik lehetőség: a párbeszéd. A nemzedékek közötti párbeszéd.”[5]

Minden őszinte párbeszéd, még ha nem is mentes a megfelelő és pozitív dialektikától, mindig megköveteli a beszélgetőpartnerek közötti alapvető bizalmat. Mindig vissza kell térnünk ehhez a kölcsönös bizalomhoz, hogy újra felélesszük azt! A jelenlegi egészségügyi válság mindenkiben felerősítette a magányosság és az önmagunkba fordulás tudatát. Az idősek egyedüllétét a fiatalok esetében tehetetlenségük tudata és a közös jövőkép hiánya kíséri. Egy ilyen válság minden bizonnyal fájdalmas, de ki tudja hozni az emberekből a legjobbat is. A világjárvány idején szerte a világban valóban az együttérzés, a megosztás és a szolidaritás nagyszerű tanúságtételeit tapasztaltuk.

A párbeszéd azt jelenti, hogy meghallgatjuk egymást, hogy a különböző nézeteket megosztjuk egymással, egyetértésre jutunk és együtt haladunk előre. A nemzedékek közötti párbeszéd előmozdítása a konfliktusok és a közömbösség kemény és terméketlen talajának feltörését jelenti azért, hogy elvethessük a tartós és közös béke magvait.

Noha a technológiai és gazdasági fejlődés a generációkat gyakran megosztotta, jelenlegi válságaink az együttműködés szükségességét is nyilvánvalóvá teszik. Egyrészt a fiataloknak szükségük van az idősek bölcsességére és tapasztalatára, míg az idősebbeknek a fiatalok támogatására, szeretetére, kreativitására és dinamizmusára.

A nagy társadalmi kihívások és a békefolyamatok nem nélkülözhetik az emlékezet őrzői – az idősek – és a történelmet előremozdítók – a fiatalok – közötti párbeszédet. Ugyanígy szükség van arra is, hogy mindegyikük hajlandó legyen arra, hogy teret adjon a másiknak. Senkinek sem volna szabad a saját közvetlen érdekeit követve az egész színteret úgy leuralnia, mintha nem létezne sem múlt, sem jövő. A jelenlegi globális válság világossá teszi, hogy a nemzedékek közötti találkozásnak és párbeszédnek egy olyan egészséges politika hajtóerejévé kell válnia, amely nem elégszik meg „hirtelen befoltozásokkal és gyors alkalmi megoldásokkal”,[6] hanem az egymás iránti szeretet ragyogó formája,[7] amely közös és fenntartható projektek kidolgozásában jut kifejezésre.

Ha a nehézségek közepette képesek vagyunk lefolytatni ezt a fajta generációk közötti párbeszédet, „akkor jól belegyökerezhetünk a jelenbe, és ebből a pozícióból bejárhatjuk a múltat és a jövendőt; közlekedhetünk a múltban, hogy tanuljunk a történelemből és gyógyítsuk a sebeket, amelyek olykor befolyásolnak minket; közlekedhetünk a jövőben, hogy tápláljuk a lelkesedést, kicsíráztassuk az álmokat, próféciákat ébresszünk, kivirágoztassuk a reményeket. Így, együtt, tanulhatunk egymástól.”[8] Mert a fák gyökerek nélkül hogyan nőhetnének és hozhatnának gyümölcsöt?

Elég, ha csak a közös otthonunk gondozásának kérdésére gondolunk. „A környezet az átvétel logikájához tartozik. Minden nemzedék kölcsönkapja, és tovább kell adnia a következő nemzedéknek.”[9] Ezért szükséges értékelni és bátorítani azt a sok fiatalt, akik egy igazságosabb világért dolgoznak; egy olyan világért, amely odafigyel a ránk bízott teremtés gondozására. Nyugtalansággal, lelkesedéssel és mindenekelőtt felelősségtudattal teszik ezt a jelenlegi etikai és társadalmi–környezeti válságból fakadó kihívások által[10] megkövetelt sürgős irányváltás tudatában.[11]

Másfelől a béke útjainak közös építésének lehetősége nem hagyhatja figyelmen kívül az oktatást és a munkát, amelyek a generációk közötti párbeszéd kiváltságos színterei és találkozóhelyei. Az oktatás biztosítja a generációk közötti párbeszéd nyelvtanát, a munka világa pedig összehozza a különböző generációkhoz tartozó férfiakat és nőket, akik együtt dolgoznak és a közjó érdekében megosztják tudásukat, tapasztalataikat és képességeiket.

3. A tanítás és a nevelés mint a béke mozgatórugói

Az elmúlt években világszerte jelentősen csökkent az oktatás és a képzés finanszírozása; ezeket inkább kiadásnak, mintsem befektetésnek tekintették. Pedig az integrált emberi fejlődés előmozdításának ezek az elsődleges eszközei; szabadabbá és felelősségteljesebbé teszik az embereket, nélkülözhetetlenek a béke védelmében és előmozdításában. Más szóval az oktatás egy olyan összetartó, civilizált társadalom alapja, amely képes reményt, jólétet és fejlődést teremteni.

A katonai kiadások ezzel szemben a hidegháború végi szintet meghaladó mértékben nőttek, és úgy tűnik, hogy a jövőben még tovább fognak növekedni.[12]

Ezért a kormányoknak olyan gazdaságpolitikát kell kidolgozniuk, amely megfordítja az oktatásba történő állami beruházások és a fegyverkezésre fordított források közötti arányt. Ezen túlmenően a népek és nemzetek fejlődése szempontjából a nemzetközi leszerelés valódi folyamatának folytatása előnyös lehet, mivel felszabadítja a pénzügyi forrásokat, amelyeket így megfelelőbben lehet felhasználni az egészségügyben, az iskolák, az infrastruktúra, a környezetvédelem stb. számára.

Szeretném, hogy az oktatásba történő beruházás mellett nagyobb erőfeszítéseket tegyenek a gondoskodás kultúrájának előmozdítására,[13] ami a társadalmi megosztottsággal és az intézményi tétlenséggel szemben közös nyelvvé válhat, amely a korlátok lebontásán és a hidak építésén dolgozik. „Egy ország akkor fejlődik, ha kulturális összetevői: a népi, az egyetemi, az ifjúsági, a művészeti és a technikai kultúra, a gazdaság kultúrája, a családi és a média kultúrája konstruktív párbeszédet folytatnak egymással.”[14] Ezért új kulturális paradigmát kell kovácsolni „egy globális oktatási paktumon keresztül a jövő nemzedékei számára és a jövő nemzedékeivel együtt (…), amely a családokat, közösségeket, iskolákat, egyetemeket, intézményeket, vallásokat, kormányokat és az egész emberi családot elkötelezi annak érdekében, hogy érett embereket képezzenek.”[15] Egy paktum, amely az ökológia integrált oktatásának előmozdítására irányul a béke, a fejlődés és a fenntarthatóság kulturális modellje szerint, amelynek középpontjában az ember és a környezet közötti testvériség és együttélés áll.[16]

A fiatalabb generációk oktatásába és nevelésébe való befektetés a fő módja annak, hogy célzott képzéssel lehetővé tegyük számukra azt, hogy elfoglalják a munka világában a megfelelő helyet.[17]

4. A munkahelyteremtés és -biztosítás béketeremtő

A béke létrejöttében és fenntartásában nélkülözhetetlen tényező a munka. Ez a személyiség és a képességek kifejeződése, de egyben az elkötelezettség, az erőfeszítés, a másokkal való együttműködés kifejezőeszköze is, hiszen az ember mindig másokkal vagy másokért dolgozik. Ebben az egyedülállóan szociális szemléletben a munka az a hely, ahol megtanuljuk, hogyan járuljunk hozzá egy élhetőbb és szebb világ létrejöttéhez.

A Covid-19-világjárvány tovább bonyolította a munka világát, amely amúgy is számos kihívással nézett már szembe. Gazdasági és termelő egységek milliói mentek csődbe; az alkalmi munkavállalók egyre kiszolgáltatottabbak lettek; azok közül, akik alapvető szolgáltatásokat nyújtanak, sokan még inkább eltűntek a köz- és politikai tudatból; a távoktatás sok esetben a tanulás és az oktatás színvonalának visszaeséséhez vezetett. Emellett ma a munkaerőpiacra belépő fiatalok, valamint a munkanélkülivé vált felnőttek kilátásai drámaiak.

A válság hatása a „szürkegazdaságra”, amely munkavállalóként gyakran alkalmaz migránsokat, különösen pusztító volt. Sokukat a nemzeti törvények nem ismerik el, mintha nem is léteznének; saját maguk és családjuk a legbizonytalanabb körülmények között élnek, kitéve a rabszolgaság számos formájának és megfosztva a szociális rendszer védelmétől. Emellett a világ munkaképes korú lakosságának csak egyharmada élvezi jelenleg szociális védelmi hálót vagy bír csak korlátozott hozzáféréssel hozzá. Számos országban egyre nagyobb méretet ölt az erőszak és a szervezett bűnözés, amely korlátozza az emberi szabadságot és méltóságot, megmérgezi a gazdaságot, és akadályozza a közjó fejlődését. Erre a helyzetre csakis az emberhez méltó munka lehetőségeinek bővítése lehet a válasz.

Valójában a munka az az alap, amelyre minden társadalomban az igazságosság és a szolidaritás épülhet. Ezért „nem szabad arra törekedni, hogy a technológiai fejlődés egyre nagyobb mértékben felváltsa az emberi munkát, mert azzal az emberiség önmagának okozna kárt. A munka szükségszerű, hozzátartozik az élet értelméhez ezen a földön, út az éretté váláshoz, az emberi kibontakozáshoz és a személyes önmegvalósításhoz.”[18] Egyesítenünk kell ötleteinket és erőfeszítéseinket, hogy megteremtsük a feltételeket, és megoldásokat találjunk annak érdekében, hogy minden munkaképes korú embernek lehetősége legyen arra, hogy munkájával hozzájáruljon a család és a társadalom életéhez.

Ma sürgetőbb, mint valaha, hogy a közjó és a teremtés épségének megőrzése érdekében világszerte elfogadható és tisztességes munkakörülményeket teremtsünk. Garantálni és támogatni kell a vállalkozói kezdeményezések szabadságát, miközben elő kell mozdítani a társadalmi felelősségvállalás megújulását, hogy az egyetlen irányadó kritérium ne a profit legyen.

E tekintetben ösztönözni, üdvözölni és támogatni kell azokat a kezdeményezéseket, amelyek minden tekintetben arra indítják a vállalatokat, hogy tartsák tiszteletben a munkavállalók alapvető emberi jogait, és felhívják erre a figyelmet nemcsak az intézmények, hanem a fogyasztók, a civil társadalom és az üzleti világ körében is. Ezek a vállalatok minél inkább tudatában vannak társadalmi szerepüknek, annál inkább olyan helyszínekké válnak, ahol az emberi méltóság megélhető, és ezáltal járulnak hozzá a béke építéséhez. Ebben a tekintetben a politikának aktív szerepet kell játszania, és elő kell mozdítania a gazdasági szabadság és a társadalmi igazságosság közötti egyensúlyt. És mindazok, akik ezen a területen tevékenykednek, kezdve a katolikus dolgozókkal és vállalkozókkal, biztos tájékozódási pontokat találhatnak az Egyház társadalmi tanításában.

Kedves testvéreim! Miközben arra törekszünk, hogy egyesítsük erőfeszítéseinket a világjárvány leküzdése érdekében, szeretném ismételten kifejezni hálámat mindazok iránt, akik nagylelkűen és felelősségtudattal dolgoztak és dolgoznak az oktatásért, a biztonságért és az emberi jogok védelméért, azért, hogy orvosi ellátást nyújtsanak, hogy megkönnyítsék a családtagok és a betegek újbóli találkozását, és anyagi támogatást nyújtsanak a rászorulóknak vagy azoknak, akik elvesztették a munkájukat. Biztosítom őket arról, hogy imáimban megemlékezem minden áldozatért és családjukért.

Felhívom a politikai és a társadalmi élet vezetőit, az egyházi közösségek lelkipásztorait és munkásait, valamint minden jószándékú embert, hogy bátran és kreatívan járjunk együtt e három úton: a generációk közötti párbeszéd, az oktatás és a munka ösvényén. Legyenek egyre többen olyanok, akik nap mint nap csendben, alázattal és kitartással a béke kézműveseivé válnak. A béke Istenének áldása mindig járjon előttük és kísérje őket!

Kelt a Vatikánban, 2021. december 8-án

Ferenc pápa


[1] Vö. Populorum progressio enciklika (1967. március 26.), 76 kk.

[2] Vö. Laudato si’ enciklika [LS] (2015. május 15.), 49.

[3] Vö. Fratelli tutti enciklika [FT] (2020. október 3.), 231.

[4] Uo. 218.

[5] Uo. 199.

[6] Uo. 179.

[7] Uo. 180.

[8] Christus vivit posztszinodális buzdítás (2019. március 25.), 199.

[9] LS 159.

[10] Uo. 163, 202.

[11] Uo. 139.

[12] Vö. Üzenet a 4. Párizsi Békefórum résztvevőihez, 2021. november 11–13.

[13] Vö. LS 231. Üzenet a béke 54. világnapjára: A gondoskodás kultúrája, mint a béke útja (2020. december 8)

[14] FT 199.

[15] Ferenc pápa videóüzenete a „Global Compact on Education. Together to Look Beyond” találkozó alkalmából (2020. október 15.)

[16] Ferenc pápa videóüzenete a „High Level Virtual Climate Ambition Summit” alkalmából (2020. december 13.)

[17] Vö. II. János Pál pápa Laborem exercens enciklikája (1981. szeptember 14.), 18.

[18] LS 128.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa: Szent József, védelmezd mindazokat,akik menekülni kényszerülnek!

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
29
Ferenc pápa: Szent József, védelmezd mindazokat, akik menekülni kényszerülnek!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma Szent Józsefet mint üldözött és bátor migránst szeretném bemutatni. Így ábrázolja őt Máté evangélista. Jézus életének ezt a különleges eseményét, melynek József és Mária is főszereplői, hagyományosan „menekülés Egyiptomba” címen ismerjük (vö. Mt 2,13–23). A názáreti család tagjai ilyen megaláztatást szenvedtek el, saját bőrükön tapasztalták meg a bizonytalanságot, a félelmet és szülőföldjük elhagyásának fájdalmát. Még ma is sok testvérünk és nővérünk kénytelen átélni ugyanezt a jogtalanságot és szenvedést. Az ok szinte mindig a hatalmasok zsarnoksága és erőszakossága. Jézus esetében is ez volt a helyzet.

Heródes király a bölcsektől értesül a „zsidók királyának” születéséről, és a hír felzaklatja. Elbizonytalanodik, érzi, hogy hatalma veszélyben van. Ezért összehívja Jeruzsálem összes vezetőjét, hogy kiderítse a születés helyét, és könyörög a bölcseknek, hogy majd pontosan tudassák azt vele, hogy – mondja hazudva – ő is elmehessen és imádhassa őt. Amikor azonban rájön, hogy a bölcsek más irányba indultak haza, gonosz tervet eszel ki: megöleti Betlehemben az összes kétéves és annál fiatalabb gyermeket, mert a bölcsek számítása szerint Jézus ilyen korú lehetett.

Eközben egy angyal ezt az utasítást adta Józsefnek: „Kelj fel, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, Heródes ugyanis keresi a gyermeket, hogy megölje” (Mt 2,13). Gondoljunk ma arra a sok-sok emberre, akik ezt az indíttatást érzik magukban: „Meneküljünk, meneküljünk, mert itt veszélyben vagyunk!” Heródes terve emlékeztet a fáraó tervére, aki Izrael népének minden fiúgyermekét a Nílusba dobatta (vö. Kiv 1,22). A menekülés Egyiptomba Izrael egész történetét felidézi, Ábrahámtól kezdve, aki szintén ott tartózkodott (vö. Ter 12,10), Józsefig, Jákob fiáig, akit testvérei eladtak (vö. Ter 37,36), de aki később „az ország vezetője” lett (vö. Ter 41,37–57); és Mózesig, aki kiszabadította népét az egyiptomiak rabságából (vö. Kiv 1,18).

A Szent Család Egyiptomba menekülése megmenti Jézust, de sajnos nem akadályozza meg Heródes mészárlását. Két ellentétes személyiséggel állunk tehát szemben: az egyik oldalon Heródes a maga vad embertelenségével, a másik oldalon József a maga gondoskodásával és bátorságával. Heródes kíméletlen kegyetlenséggel akarja megvédeni hatalmát, menteni a „bőrét”, amint azt egyik feleségének, néhány gyermekének és több száz ellenfelének kivégzése tanúsítja. Kegyetlen ember volt: a problémák megoldására egyetlen receptje volt: a kiirtás. Ő a számtalan tegnapi és mai zsarnok jelképe. Ezeknek a zsarnokoknak az emberek nem számítanak: a hatalom számít, és ha hatalmuknak tér kell, akkor kiirtják az embereket. És ez ma is megtörténik: nem kell visszamennünk az ókori történelembe, ez ma is megtörténik! Az ember válik más emberek „farkasává”. A történelem tele van olyan személyiségekkel, akik félelmeiknek kiszolgáltatva úgy próbálnak felülkerekedni rajtuk, hogy despotikus módon gyakorolják hatalmukat, és embertelen erőszakos cselekményeket hajtanak végre.

De nem szabad azt gondolnunk, hogy csak akkor élünk Heródes gondolkodásmintájával, ha zsarnokká válunk, nem! Valójában mindannyian beleeshetünk ebbe a magatartásba,

valahányszor arroganciával próbáljuk meg elűzni félelmeinket, még ha csak verbálisan, vagy a körülöttünk lévők megalázására irányuló apró sértésekkel is. A mi szívünkben is ott fészkel annak lehetősége, hogy kis Heródesek legyünk!

József Heródes ellentéte: ő mindenekelőtt „igaz ember” (Mt 1,19), míg Heródes diktátor; aztán bátorságról tesz tanúságot, amikor végrehajtja az angyal utasítását. El lehet képzelni, milyen viszontagságokkal kellett szembenéznie a hosszú és veszélyes út során, és milyen nehézségekkel járt egy idegen országban való tartózkodás, más nyelven beszélő emberek között: mennyi nehézség! Bátorsága a visszaköltözéskor is megmutatkozik, amikor az angyal megnyugtatására legyőzi érthető félelmeit, s Máriával és Jézussal együtt letelepszik Názáretben (vö. Mt 2,19–23). Heródes és József két ellentétes karakter, akik a mindenkori emberiség két arcát tükrözik.

Gyakori tévhit, hogy a bátorságot a hősök kizárólagos erényének tekintjük. A valóságban a mindennapi élet minden embertől – tőled, tőlem, mindannyiunktól – bátorságot igényel: bátorság nélkül nem lehet élni!

Bátorság kell a mindennapi nehézségekkel való szembenézéshez. Minden korban és kultúrában találunk bátor férfiakat és nőket, akik, hogy hűek maradjanak saját hitükhöz, mindenféle nehézséget leküzdöttek, jogtalanságokat, büntetéseket szenvedtek el, sőt a halált is vállalták. A bátorság a lelki erősség szinonimája, mely az igazságossággal, az okossággal és a mértékletességgel együtt az emberi erények csoportjába tartozik, melyeket „sarkalatos” erényeknek is nevezünk.

József ma a következőt tanítja nekünk: az élet mindig tartogat számunkra nehézségeket, ez igaz, és ezekkel szemben mi is érezhetünk fenyegetettséget, félelmet, de nem úgy kell túlélnünk bizonyos időszakokat, hogy a legrosszabbat hozzuk ki magunkból, mint Heródes, hanem úgy, ahogyan József viselkedett, aki a félelemre azzal a bátorsággal reagált, hogy rábízta magát Isten gondviselésére. Azt hiszem,

ma imádkoznunk kell minden migránsért, minden üldözöttért és mindazokért, akik kedvezőtlen körülmények áldozatai, legyenek azok politikai, történelmi vagy személyes körülmények.

De gondoljunk arra a számtalan emberre is, akik háborúk áldozatai, és akik el akarnak menekülni hazájukból, de nem tudnak; gondoljunk a migránsokra, akik útnak indulnak a szabadság felé, de sokan útközben vagy a tengeren meghalnak; gondoljunk a József és Mária karjában menekülő Jézusra, és lássuk meg benne az összes mai migránst! A mai migráció valósága előtt nem hunyhatunk szemet! Ez az emberiség társadalmi botránya!

Szent József,
te megtapasztaltad a menekülni kényszerülők szenvedését,
te magad is menekülni kényszerültél,
hogy megmentsd szeretteid életét,
kérünk, védelmezd mindazokat,
akik háború, gyűlölet vagy éhezés miatt menekülnek!

Támogasd őket nehézségeikben,
erősítsd őket reménységükben,
hogy befogadásra és segítségnyújtásra találjanak!

Vezesd lépteiket,
és nyisd meg azok szívét,
akik segíthetnek nekik!

Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa levele a házaspárokhoz „Amoris laetitia családév”Házastársatoknak szüksége van a mosolyotokra!

Napi Ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
26
Ferenc pápa levele a házaspárokhoz „Amoris laetitia családév” Házastársatoknak szüksége van a mosolyotokra!

Kedves férjek és feleségek a világ minden táján!

Az „Amoris laetitia családév” alkalmából fordulok hozzátok, hogy kifejezzem szeretetemet és közelségemet ebben a különleges időszakban, amelyben élünk. Mindig szem előtt tartottam a családokat imáimban, de még inkább a világjárvány idején, amely mindenkit próbára tett, különösen a legkiszolgáltatottabbakat. Ez az időszak, melyen keresztülmegyünk, arra késztet, hogy alázattal, szeretettel és elfogadással közeledjek minden emberhez, minden házaspárhoz és minden családhoz, abban a helyzetben, amelyben éppen van.

A különleges helyzet arra hív bennünket, hogy megéljük a szavakat, amelyekkel az Úr arra hívja Ábrahámot, hogy hagyja el földjét, atyja házát, és menjen egy ismeretlen földre, melyet ő maga fog mutatni neki (vö. Ter 12,1). Mi is minden eddiginél jobban megtapasztaltuk a bizonytalanságot, a magányt, szeretteink elvesztését, és arra kényszerültünk, hogy elhagyjuk biztonságunkat, az „irányításunk alatt tartott” tereket, szokásainkat, ambícióinkat, hogy ne csak családunk javával törődjünk, hanem a társadaloméval is, mely szintén személyes viselkedésünktől függ.

Az Istennel való kapcsolat alakít, kísér és mozgásba hoz bennünket mint személyeket, és végül segít, hogy „elhagyjuk földünket”, sok esetben bizonyos tartózkodással, sőt az ismeretlentől való félelemmel, de keresztény hitünknek köszönhetően tudjuk, hogy

nem vagyunk egyedül, mert Isten bennünk van, velünk van és közöttünk van: családunkban, lakókörnyezetünkben, munkahelyünkön, iskolánkban, és a városban, ahol élünk.

Ábrahámhoz hasonlóan minden házastárs elhagyja földjét attól a pillanattól kezdve, hogy meghallja a házastársi szeretetre szólító hívást, és úgy dönt, hogy fenntartás nélkül odaadja magát a másiknak. Tehát már az eljegyzés magában foglalja a saját föld elhagyását, mivel a házassághoz vezető utat együtt kell végigjárni. Az élet különböző helyzetei – a napok múlása, a gyermekek érkezése, a munka, a betegség – olyan körülmények, amelyekben az egymás iránti elköteleződés megkívánja, hogy mindenki maga mögött hagyja tétlenségét, bizonyosságait, nyugalmat biztosító tereit, és elinduljon a felé a föld felé, amelyet Isten ígér: ketten lenni Krisztusban, kettő az egyben. Egyetlen életté, egy „mi”-vé válni a Jézussal való szeretetközösségben, aki ott él és jelen van létetek minden pillanatában. Isten kísér benneteket, feltétel nélkül szeret benneteket! Nem vagytok egyedül!

Kedves házaspárok, tudjátok, hogy gyermekeitek – különösen a kisebbek – nagyon figyelnek benneteket, és egy erős és megbízható szeretet tanúságát keresik bennetek! „Milyen fontos, hogy a fiatalok saját szemükkel lássák az élő és jelen lévő Krisztus szeretetét a házastársak szeretetében, akik konkrét életükkel tesznek tanúságot arról, hogy a szeretet örökké lehetséges!” [1.]

A gyermekek mindig ajándékot jelentenek, megváltoztatják a család történetét. Szeretetre, elismerésre, megbecsülésre és bizalomra szomjaznak.

Az apaság és az anyaság arra hív benneteket, hogy teremtő módon tudjatok adni, hogy gyermekeiteknek megadjátok annak örömteli felfedezését, hogy ők Isten gyermekei, egy olyan Atya gyermekei, aki az első pillanattól kezdve gyengéden szerette őket, és mindennap kézen fogja őket. Ez a felfedezés hitet ébreszthet gyermekeitekben, és képessé teheti őket arra, hogy bízzanak Istenben.

Természetesen a gyermeknevelés nem könnyű. De ne felejtsük el, hogy ők is nevelnek minket. Az első nevelési környezet mindig a család marad, a szavaknál beszédesebb apró gesztusokban. Nevelni mindenekelőtt azt jelenti, hogy kísérjük a növekedési folyamatokat, sokféleképpen jelen vagyunk, hogy a gyermekek minden pillanatban számíthassanak szüleikre. A nevelő olyan személy, aki szellemi-lelki értelemben „teremt”, és mindenekelőtt aki „kockára teszi magát” azáltal, hogy kapcsolatot létesít. Apaként és anyaként fontos, hogy a napról napra megszerzett tekintély révén kapcsolódjatok gyermekeitekhez.

Biztonságra van szükségük, hogy legyen bizalmuk bennetek, életük szépségében, és az a bizonyosság töltse el őket, hogy sosincsenek egyedül, bármi történjék is.

Továbbá, ahogy már volt alkalmam megjegyezni, nőtt a világiak identitásának és küldetésének a tudatossága az Egyházban és a társadalomban. Az a küldetésetek, hogy a munka világában való jelenlétetekkel átalakítsátok a társadalmat, és elérjétek a családok igényeinek figyelembevételét.

A házastársaknak is kezdeményező szerepet (primerear) [2.] kell vállalniuk a plébánián és az egyházmegyei közösségen belül javaslataikkal és kreativitásukkal, követve a karizmák és hivatások komplementaritását mint az egyházi közösség (kommunió) kifejeződését; a „házastársaknak különösen feladatuk, hogy pásztoraikkal karöltve együtt járjanak más családokkal, hogy segítsék a gyengébbeket, és hirdessék, hogy Krisztus a nehézségekben is jelenvalóvá teszi magát.” [3.]

Ezért arra buzdítalak benneteket, kedves házaspárok, hogy vegyetek részt az Egyház életében, különösen a családpasztorációban. Mert „a küldetésért való közös felelősség arra hívja […] a házastársakat és a felszentelt szolgálatevőket, különösen a püspököket, hogy gyümölcsözően együttműködjenek a családegyházak gondozásában és megőrzésében”. [4.] Ne feledjük, hogy a család „a társadalom alapsejtje” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 66). A házasság valóban a „találkozás kultúrájának” építésére irányuló projekt (Fratelli tutti enciklika, 216). Ezért

a családok feladata, hogy hidakat építsenek a nemzedékek között, hogy átadják az emberiséget építő értékeket.

Új kreativitásra van szükség ahhoz, hogy a mai kihívások között kifejezzük azokat az értékeket, amelyek néppé tesznek bennünket a mai társadalomban és az Egyházban, Isten népében.

A hivatás a házasságra arra hív bennünket, hogy egy ingatag – de a szentség valósága miatt biztonságos – hajót kormányozzunk egy néha viharos tengeren. Hányszor szerettétek volna az apostolokhoz hasonlóan azt mondani, vagy inkább kiáltani: „Mester, nem érdekel, hogy elveszünk?” (Mk 4,38). Ne felejtsük el, hogy a házasság szentsége által Jézus jelen van ebben a hajóban. Neki gondja van rátok, veletek marad minden pillanatban, a hullámok verdeste hajó ringatózásában is. Egy másik evangéliumi szakaszban a nehéz helyzetben lévő tanítványok látják közeledni Jézust a viharban, és felveszik őt a csónakjukba; így ti is, amikor tombol a vihar, engedjétek be Jézust a csónakba, mert amikor „beszállt hozzájuk a csónakba […] a szél elállt” (Mk 6,51).

Fontos, hogy együtt Jézusra szegezve tartsátok szemeteket. Csak így lesz békétek, csak így kerekedtek felül a konfliktusokon, és csak így találhattok megoldást sok problémátokra.

Nem úgy, hogy ezek eltűnnek, hanem úgy, hogy más szemszögből tudjátok nézni őket.

Csak akkor lesztek képesek arra, ami lehetetlennek tűnik, ha az Úrra hagyatkoztok. A követendő út az, hogy elismerjétek a törékenységet és az erőtlenséget, melyet a körülöttetek lévő sokféle helyzettel szemben tapasztaltok, ugyanakkor biztosak legyetek abban, hogy ily módon Krisztus ereje nyilvánul meg gyengeségeitekben (vö. 2Kor 12,9). Az apostolok épp a vihar közepén ismerték fel Jézus királyi és isteni voltát, és akkor tanultak meg bízni benne.

E bibliai utalások fényében szeretném megragadni az alkalmat, hogy megemlítsek néhány nehézséget és kedvező lehetőséget, melyeket a családok a mostani világjárvány idején tapasztaltak. Például megnőtt az idő arra, hogy együtt legyetek, és ez egyedülálló lehetőséget nyújtott a családon belüli párbeszéd ápolására. Ez persze különleges türelemgyakorlatot igényel; nem könnyű egész nap együtt lenni, amikor ugyanabban a házban kell dolgozni, tanulni, játszani és pihenni. Ne hagyjátok, hogy a fáradtság legyőzzön benneteket; a szeretet ereje tegyen képessé arra, hogy jobban tudjatok figyelni másokra – házastársatokra, gyermekeitekre –, mint saját fáradtságotokra. Emlékeztetlek benneteket arra, amit az Amoris laetitia apostoli buzdításban írtam (vö. 90–119. pontok), felidézve Szent Pál szeretethimnuszát (vö. 1Kor 13,1–13). Kitartóan kérjétek ezt az ajándékot a Szent Családtól; olvassátok újra a szeretet dicséretét, hogy döntéseiteket és tetteiteket az inspirálja (vö. Róm 8,15; Gal 4,6).

Így az együttlét nem büntetés lesz, hanem menedék a viharok közepette.

A család legyen a befogadás és a megértés helye!

Őrizzétek szívetekben a tanácsot, melyet a házaspároknak adtam a három szóval: „szabad?”, „köszönöm”, „bocsáss meg”. [5.] És ha viszály támadna, „sose fejezzétek be a napot kibékülés nélkül”. [6.] Ne szégyelljetek együtt térdelni az eucharisztiában jelen lévő Jézus előtt, hogy békés percekre találjatok, és hogy gyengéd jósággal tudjatok egymásra tekinteni. Vagy fogd meg a másik kezét, amikor kicsit dühös, hogy mosolyt csalj az arcára! És ha lehet, este, lefekvés előtt mondjatok el egy rövid imát közösen, hangosan, a köztetek jelen lévő Jézus társaságában!

Igaz, egyes párok számára különösen nehéz volt a karantén alatti kényszerű együttélés. A már meglévő problémák súlyosbodtak, és olyan konfliktusokat szítottak, amelyek sok esetben szinte elviselhetetlenné váltak. Sokan kapcsolatuk felbomlását is átélték, amikor már olyan súlyos válságot vonszoltak magukkal, amelyet nem tudtak leküzdeni. Nekik is szeretném kifejezni közelségemet és szeretetemet.

A házastársi kapcsolat felbomlása sok szenvedést okoz, mert látjuk megannyi várakozásunk kudarcát; a meg nem értés vitákat és sebeket okoz, melyeken nem könnyű túllépni. A gyerekeket sem kíméli a fájdalom, amikor látják, hogy szüleik már nincsenek együtt. Még ezekben az esetekben se hagyjátok abba a segítségkérést, hogy a konfliktusok valahogy leküzdhetők legyenek, és ne okozzanak további szenvedést sem nektek, sem gyermekeiteknek. Az Úr Jézus, végtelen irgalmasságában, megmutatja majd, hogyan haladjatok előre a sok nehézség és bánat közepette. Ne mulasszátok el segítségül hívni őt, és keressetek nála menedéket, fényt az úthoz, a közösségben pedig „atyai házat, amelyben mindenkinek helye van a maga fáradságos életével” (Evangelii gaudium, 47).

Ne felejtsétek el, hogy a megbocsátás minden sebet begyógyít. Az egymásnak való megbocsátás egy olyan belső döntésnek az eredménye, amely az imádságban, az Istennel való kapcsolatban születik meg;

ajándék, mely abból a kegyelemből fakad, amellyel Krisztus tölti be a házaspárt, amikor hagyják őt cselekedni, amikor hozzá fordulnak. Krisztus ott „lakik” a házasságotokban, és várja, hogy megnyissátok neki szíveteket, hogy szeretetének erejével támogathasson benneteket, mint a tanítványokat a csónakban. A mi emberi szeretetünk gyenge, szüksége van Jézus hűséges szeretetének erejére. Vele valóban „sziklára építhetitek házatokat” (vö. Mt 7,24).

Ezzel kapcsolatban hadd szóljak néhány szót a házasságra készülő fiatalokhoz. Ha a világjárvány előtt a jegyespároknak nehéz volt jövőt tervezniük, mert nehéz volt állandó munkahelyet találni, most még nagyobb a munkahelyi bizonytalanság. Ezért arra biztatom a jegyespárokat, hogy ne csüggedjenek el, legyen meg bennük az a „teremtő bátorság”, amely Szent Józsefet jellemezte, akinek emléke előtt szerettem volna tisztelegni ebben a neki szentelt évben. Ti is, amikor el kell indulnotok a házasság útján, még ha kevés eszközzel rendelkeztek is, mindig bízzatok a Gondviselésben, mert „időnként épp a nehézségek hozzák elő azokat az erőforrásainkat, amelyekről azt se gondoltuk, hogy vannak” (Patris corde apostoli levél, 5). Támaszkodjatok bátran családotokra és barátaitokra, az egyházi közösségre, a plébániára, hogy jövőbeni házas és családi életeteket azoktól tanulva éljétek meg, akik már végigjárták az utat, amelyen ti most elkezdtek járni.

 

Mielőtt befejezném, szeretném külön üdvözölni a nagypapákat és nagymamákat, akik az elszigeteltség idején nem láthatták unokáikat és nem lehettek velük; valamint szeretném üdvözölni az időseket, akik még inkább szenvedtek a magánytól.

A család nem nélkülözheti a nagyszülőket, ők az emberiség élő emlékezete, és „ez az emlékezet segíthet egy emberibb, befogadóbb világ építésében”. [7.]

Szent József inspiráljon minden családot arra a teremtő bátorságra, amelyre oly nagy szükség van ebben a korszakváltásban, amelyben élünk, és a Szűzanya kísérje házaséletetekben a találkozás kultúrájának megszületését, mely oly sürgetően szükséges a korunkat elsötétítő viszontagságok és ellentétek leküzdéséhez.

A sok kihívás nem foszthat meg bennünket annak tudatától és örömétől, hogy az Úrral járunk! Intenzíven éljétek meg hivatásotokat!

Ne hagyjátok, hogy a szomorúság megváltoztassa arcotokat! Házastársatoknak szüksége van a mosolyotokra! Gyermekeiteknek szükségük van bátorító tekintetetekre! A lelkipásztoroknak és más családoknak szükségük van jelenlétetekre és az örömötökre: arra az örömre, amely az Úrtól származik!

Szeretettel köszöntelek, és arra buzdítalak benneteket, hogy haladjatok előre a Jézus által ránk bízott küldetés teljesítésében, állhatatosan kitartva az imádságban és „a kenyértörésben” (ApCsel 2,42).

És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem; én mindennap imádkozom értetek!

Róma, Lateráni Szent János, 2021. december 26., a Szent Család ünnepe.

Testvéri szeretettel:

Ferenc

 

JEGYZETEK
[1.] Videóüzenet a „Hányadán állunk az Amoris laetitiával?” fórum résztvevőihez (2021. június 9.).
[2.] Vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 24.
[3.] Videóüzenet a „Hányadán állunk az Amoris laetitiával?” fórum résztvevőihez (2021. június 9.).
[4.] Ugyanott.
[5.] Beszéd a világ családjaihoz Rómába tett zarándoklat alkalmából a hit évében (2013. október 26.); vö. Amoris laetitia szinódus utáni apostoli buzdítás, 133.
[6.] Katekézis 2015. május 13-án; vö. Amoris laetitia szinódus utáni apostoli buzdítás, 104.
[7.] „Mindennap veled vagyok” – Üzenet a nagyszülők és idősek első világnapjára (2021. május 31.).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa karácsonyi üzenete Korunknak megannyi nehézsége van ám sokkal erősebba remény mert „gyermek született nékünk.” (Iz 9,5)

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
25
Ferenc pápa karácsonyi üzenete Korunknak megannyi nehézsége van ám sokkal erősebb a remény mert „gyermek született nékünk.” (Iz 9,5)

Kedves testvéreim, boldog karácsonyt!

Isten Igéje, amely a világot teremtette, s értelmet ad a történelemnek és emberi úton levésünknek, testté lett, és eljött, hogy közöttünk lakozzék. Úgy jelent meg, mint egy suttogás, mint egy könnyű szellő susogása, hogy felszítsa a misztériumra megnyíló emberszívek csodálkozását.

Az Ige azért lett testté, hogy párbeszédbe kezdjen velünk.

Isten nem monológot akar mondani, hanem dialógust kezdeményez.

Isten ugyanis maga is párbeszéd mint Atya, Fiú és Szentlélek, örök és végtelen szeretetteljes és éltető közösség.

Amikor Isten világra jött a megtestesült Ige személyében, megmutatta nekünk a találkozás és a párbeszéd útját. Sőt, Ő önmagában testesítette meg ezt az utat, hogy megismerhessük és bizalommal, reménnyel telve járhassuk be azt.

Testvéreim, „mivé lenne a világ megannyi nagylelkű ember türelmes párbeszéde nélkül, akik egyben tartották a családokat és a közösségeket?” (Fratelli tutti enciklika, nr. 198). A járvány idején még inkább tudatosul bennünk mindez. Súlyos próbatétel elé lett állítva a társas kapcsolatokra való képességünk; felerősödik a bezárkózásra , a mindent egyedül megoldásra, a kilépés, a találkozás és a közös cselekvés visszautasítására való hajlam. Nemzetközi szinten is fellép annak veszélye, hogy nem akarunk párbeszédet folytatni, hogy az összetett válság miatt a legrövidebb utakat választjuk, és nem indulunk meg a párbeszéd sokkal hosszabb útjain, pedig csakis ezek vezetnének el a konfliktusok megoldásához és a mindenki számára kölcsönös és tartós jótéteményekhez.

Miközben bennünk és az egész világban felhangzik az Üdvözítő születésének a híradása, ami az igazi béke forrása, valójában mégis azt látjuk, hogy megannyi konfliktus, válság és ellentmondás vesz körül minket. Úgy tűnik, hogy soha nem érnek véget, és mintha mi már észre sem vennénk ezeket.

Oly mértékig hozzászoktunk ehhez, hogy az óriási tragédiákra immár hallgatás borul. Azt kockáztatjuk, hogy nem halljuk meg többé számos testvérünk fájdalmas és reményvesztett kiáltásait.

Gondoljunk a szír népre, amely immár több mint egy évtizede háborúban él, amely megannyi áldozatot szedett, s megszámlálhatatlanul sok menekültet űzött el. Nézzünk Irakra, amely még mindig azon fáradozik, hogy talpra álljon egy hosszú konfliktus után. Halljuk meg a gyermekek kiáltását, amely Jemenből száll fel, ahol egy hatalmas, mindenki által elfeledett, nap mint nap megannyi halottat eredményező tragédia telik be évek óta, a világ hallgatásától övezve.

Emlékezzünk az izraeliek és palesztinok között feszültségekre, amelyek megoldás nélkül továbbra is tartanak, egyre komolyabb társadalmi és politikai következményeket kiváltva. Ne feledkezzünk meg Betlehemről, a helyről, ahol Jézus meglátta a napvilágot, és amely nehéz időket él meg a járvány következtében fellépett gazdasági nehézségek miatt. Ez lehetetlenné teszi a zarándokok számára, hogy eljussanak a Szentföldre, s ennek negatív kihatása van a lakosság életére. Gondoljunk Libanonra, amely precedens nélküli válságot szenved el, számos aggasztó gazdasági és társadalmi körülményt kiváltva.

De íme, az éjszaka szívében felragyog a remény jele!

Ma, miként Dante mondja, „a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot” (Par., XXXIII, 145. [Babits Mihály fordítása]), testté lett. Emberi alakban jött el, osztozott drámáinkban és áttörte közömbösségünk falát. Az éjszaka hidegében kitárja felénk a karjait: mindenre szüksége van, de azért jön, hogy nekünk ajándékozzon mindent. Tőle kérjük az erőt, hogy megnyíljunk a párbeszédre. Ezen az ünnepnapon esedezzünk Hozzá, hogy minden ember szívében élessze fel a kiengesztelődés és a testvériség vágyát. Hozzá fordulunk könyörgésünkkel.

Kisded Jézus, adj békét és egyetértést a Közel-Keletnek és az egész világnak! Támogasd mindazokat, akik elkötelezték magukat, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak a hazájukból elmenekülésre kényszerítetteknek; vigasztald meg az afgán népet, amely immár több mint negyven éve ki van téve a konfliktusok nehéz próbatételének, amely arra vitt sokakat, hogy elhagyják a hazájukat!

Nemzetek Királya, segítsd a politikai élet szereplőit, hogy megbékéltessék a feszültségek és szembenállások által megszomorított népeket. Támogasd Mianmar népét, ahol az intolerancia és az erőszak nem kevés alkalommal a keresztény közösségre és szent helyeikre is lesújt, és árnyékot borít ennek a népnek a békés arcára.

Légy fényessége és támasza mindazoknak, akik hisznek a találkozásban és a párbeszédben, s ezen munkálkodnak, akár még az árral szemben is. Ne engedd, hogy a rákos megbetegedéshez hasonló konfliktus újabb áttéteket képezzen Ukrajnában!

Béke Fejedelme, segítsd Etiópiát, hogy megtalálja a kiengesztelődés és a béke útját az őszinte szembenézés által, amely a lakosság szükségleteit állítja az első helyre. Halld meg a Száhel-övezet népeinek a kiáltását, akik a nemzetközi terrorizmus erőszakjának az áldozatai. Fordítsd tekintetedet Észak-Afrika népei felé, akiket megannyi megoszlás, munkanélküliség és gazdasági egyenlőtlenség sújt. Könnyítsd meg számos, konfliktusokat elszenvedő szudáni és dél-szudáni testvérünk kínjait.

Add, hogy az amerikai kontinens népeinek a szívében a szolidaritás, a kiengesztelődés és a békés együttélés értékei jussanak győzelemre, a párbeszéd, a kölcsönös tisztelet és minden ember jogainak s kulturális értékeinek elismerése révén.

Isten Fia, vigasztald meg a nők elleni erőszak áldozatait, amely még tovább terjedt a járvány idején. Nyújts reményt a gyermekeknek és a fiataloknak, akik a bullying és a visszaélések áldozataivá lettek. Adj vigasztalást és szeretetet az időseknek, különösképpen a leginkább magányosaknak. Adj békét és egységet a családoknak, hisz ez a nevelésnek és a társadalom szövetének az elsődleges helye.

Velünk lévő Isten, adj egészséget a betegeknek, és sugalmazd a jóakaratú embereket, hogy mind alkalmasabb megoldásokat találjanak az egészségügyi válság és következményei leküzdésére. Tedd nagylelkűvé a szíveket, hogy a leginkább szükséget szenvedő népek is megkaphassák a szükséges orvosi ellátást, kiváltképp az oltásokat. Jutalmazd meg mindazokat, akik odafigyeléssel és odaadással viselik gondját a családtagjaiknak, a betegeknek és a leginkább gyöngéknek.

Betlehemi Gyermek, engedd, hogy az aktuális konfliktusok számos katonai és polgári hadifoglya mihamarabb hazatérhessen, akárcsak a politikai okokból bebörtönzöttek. Ne engedd, hogy közömbösek legyünk a migránsok, az elvándorlók és a menekültek drámájával szemben. Tekintetük azt kéri tőlünk, hogy ne forduljunk el tőlük, ne tagadjuk meg a mindannyiunkban közös emberséget, hogy tegyük magunkévá a történeteiket és ne feledkezzünk meg a drámáikról.[1]

Örök Ige, aki testté lettél, add, hogy odafigyeljünk a közös házunkra, amely szintén szenved attól a gondatlanságtól, amellyel gyakran kezeljük, késztest a politikai köztisztséget viselőket, hogy hatékony megállapodásokra jussanak, a ily módon a jövendő nemzedékek egy életet tisztelő környezetben élhessenek.

 

Kedves testvéreim,

korunknak megannyi nehézsége van, ám sokkal erősebb a remény, mert „gyermek született nékünk” (Iz 9,5). Ő Isten Igéje, aki gyermekké lett, aki csak sírni képes, és mindenre szüksége van.

Minden más gyermekhez hasonlóan meg akart tanulni beszélni, hogy mi megtanuljunk hallgatni az Istenre, az Atyánkra, meghallgassuk egymást és testvéri párbeszédbe kezdjünk.

Ó, értünk született Krisztus, taníts, hogy Veled együtt járjunk a béke ösvényein!

Boldog karácsonyt mindenkinek!

 


[1] Ld. Beszéd a“Reception and Identification Centre”-ben, Mütiléné, 2021. december 5.

Fordította: Török Csaba

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Ferenc pápa szenteste Isten nem nagysággal jön el,hanem kicsinységben száll alá

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
24
Ferenc pápa szenteste Isten nem nagysággal jön el, hanem kicsinységben száll alá

Éjszaka meggyullad a fény. Egy angyal jelenik meg, az Úr dicsősége beragyogja a pásztorokat s végre megérkezik az évszázadok óta várt üzenet: „Ma megszületett a Megváltótok, az Úr Krisztus” (Lk 2,11). Az angyal azonban meglepő dolgot fűz még hozzá. Jelzi a pásztoroknak, hogyan találhatják meg a földre szállt Istent: „Ez lesz nektek a jel: Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (v. 12).

Íme a jel: egy gyermek. Ez minden: egy gyermek, a jászol nyers szegénységében. Itt már nincsenek fények, ragyogás, angyalkórusok. Csak egy csecsemő.

Semmi más, ahogyan Izajás is előre megmondta: „Gyermek születik nekünk” (Iz 9,5).

Az evangélium hangsúlyozza ezt a kontrasztot. Augustus császár említéséből kiindulva beszéli el Jézus születését, aki adóösszeírást rendel el az egész földön: a maga nagyságában mutatja meg az első császárt. Ám rögtön ezután Betlehembe vezet minket, ahol nincsen semmi nagy: csakis egy szegény gyermek, akit pólyába takartak, körülötte pedig pásztorok állnak. Isten a maga kicsinységében jelenik itt meg. Íme, az üzenet:

Isten nem nagysággal jön el, hanem kicsinységben száll alá. A kicsinység az út, amelyet kiválasztott arra, hogy elérjen minket, megérintse a szívünket, megmentsen és visszavezessen ahhoz, ami valóban számít.

Testvéreim, a betlehem előtt megállva nézzünk annak a közepére: lépjünk túl a fényeket és a díszítéseken, s szemléljük a Gyermeket! A maga kicsinységében teljességgel Isten van jelen. Ismerjük fel Őt: „Gyermek, Te Isten vagy, Isten-gyermek”. Hagyjuk, hogy átjárjon minket ez a botrányos csodálkozás. Annak, aki az egész Mindenséget a karjaiban tartja, arra van szüksége, hogy a karba vegyék. Azt, aki a Napot teremtette, melengetni kell. Annak, aki maga a gyöngédség, arra van szüksége, hogy megsimogassák. Az örök Ige kisgyermek, vagyis nem tud még beszélni. Az élet Kenyerét táplálni kell. A világ Teremtőjének nincsen hajléka.

Ma minden a feje tetejére áll: Isten kicsiként jön el a világba. Nagysága a kicsinységben ajánlja fel magát.

Kérdezzük meg magunktól: vajon be tudjuk fogadni Istennek ezt az útját? Ez karácsony kihívása: Isten kinyilatkoztatja magát, ám az emberek nem értik meg. Kicsivé lesz a világ szemében, és mi továbbra is a világ szerinti nagyságot keressük, akár még az Ő nevében is. Isten leereszkedik, mi pedig piedesztálra akarjuk emelni magunkat. A Magasságbeli az alázat útját mutatja, mi azonban fel akarunk tűnni. Isten elindul, hogy megkeresse a pásztorokat, a [világ szemében] láthatatlanokat; mi a látszódást keressük.

Jézus azért születik, hogy szolgáljon, mi pedig azzal töltjük éveinket, hogy a sikert hajhásszuk. Isten nem erőre és hatalomra vágyik, gyöngédséget és belső kicsinységet vár.

Ezt kérjük hát Jézustól karácsonyra: a kicsinység kegyelmét. „Urunk, taníts meg minket arra, hogy szeressük a kicsinységet! Segíts, hogy megértsük: ez az út vezet el a valódi nagyságra!” Mit jelent konkrétan az, hogy befogadjuk a kicsinységet? Először is azt, hogy elhisszük: Isten az életünk kicsiny dolgaiban akar eljönni, a mindennapos valóságunkban akar szállást venni, az otthonunkban, a családi körben, az iskolában, a munkahelyen végbevitt egyszerű gesztusainkban. A megszokott életünkben akar végbevinni rendkívüli dolgokat. Ez az üzenet hatalmas reményt jelent:

Jézus meghív arra, hogy értékeljük és fedezzük fel újra az élet apró dolgait. Ha Ő velünk van, mi hiányozhat?

Hagyjuk tehát hátra az el nem nyert nagyság fölötti siránkozásainkat. Vessünk véget a siralmaknak, ne legyen megnyúlt képünk, engedjük el a kapzsiságot, amely elégedetlenné tesz!

Ám van itt még valami más is. Jézus nem pusztán az életünk apró dolgaiban akar eljönni, hanem a mi kicsinységünkben is: abban, amikor gyöngének, törékenynek, elégtelennek, akár elhibázottnak érezzük magunkat. Testvérem, ha Betlehemhez hasonlóan az éjszaka sötétje vesz körül, rideg közömbösség övez, ha a bensődben hordozott sebek felkiáltanak: „Keveset számítasz, nem érsz semmit, soha nem fognak annyira szeretni, amennyire vágysz rá”, akkor ma éjjel Isten válaszol neked. Ma éjjel ezt mondja:

„Úgy szeretlek, ahogyan vagy. A kicsinységed nem ábrándít ki, a törékenységed nem nyugtalanít. Érted lettem kicsinnyé. A testvéreddé váltam, hogy az Istened lehessek.

Szeretett testvérem, ne félj tőlem, hanem találd meg bennem a nagyságodat! Közel vagyok hozzád, és csupán ezt kérem tőled: bízz bennem, nyisd meg előttem a szívedet!”

A kicsinység befogadása még valamit jelent: átöleljük Jézus napjaink kicsinyeiben. Azt jelenti tehát, hogy a legutolsókban szeretjük, a szegényekben szolgáljuk Őt. Ők hasonlítanak a leginkább a szegényen született Jézushoz. Ő azt akarja, hogy bennük tiszteljük Őt. Ezen a szeretetteljes éjszakán egy félelem horgadhat fel bennünk: hogy megsebezzük Isten szeretetét, megsebezzük, amikor közömbösségünkkel megvetjük a szegényeket. Ők Jézus szeretetében vannak, és egykor a mennyben ők fognak fogadni minket. Egy költőnő ezt írta: „Aki nem találta meg a mennyet idelent, az odafent sem fog rálelni” (Emily Dickinson, Poems, XVII).

Ne veszítsük el a szemeink elől a mennyet, gondoskodjunk Jézusról itt és most, cirógassuk őt a szükséget szenvedőkben, hiszen Ő velük azonosult.

Nézzük tovább a betlehemet, és meglátjuk: Jézust születésekor pontosan a kicsinyek, a szegények vették körül. Kik ők? A pásztorok. Ők voltak a legegyszerűbbek, és ők voltak legközelebb az Úrhoz. Azért találták meg őt, mert „a szabad ég alatt tanyáztak, nyájukat őrizték az éjszakában” (Lk 2,8). Azért voltak ott, hogy dolgozzanak, mivel szegények voltak, s nem volt kiszabott munkaidő az életükben. A gondjaikra bízott bárányok szükségleteinek megfelelően osztották be az idejüket. Jézus pedig ott születik meg, a perifériák elfeledettjeinek a közelében. Ott jön el, ahol a próbára teszik az ember méltóságát.

Azért jön, hogy megnemesítse a kirekesztetteket, és legelsőként nekik nyilatkoztatja ki magát: nem a művelt és fontos embereknek, hanem a szegény dolgozó népnek.

Isten ma éjszaka azért jön, hogy méltósággal ruházza fel a kemény munkát. Arra emlékeztet minket, mennyire fontos, hogy a munka által megőrizzük az ember méltóságát, sőt méltósággal ruházzuk fel az emberi munkát, mivel az ember ura, s nem szolgája a munkának. Az Élet napján ismételjük el: legyen elég a munkába belehaltakból! Köteleződjünk el, hogy így legyen!

Tekintsünk még egyszer, utoljára a betlehemre, terjesszük ki a látóhatárunkat annak a végső határaiig, ahol már megpillantjuk a bölcseket, akik zarándokolnak, hogy imádhassák az Urat. Nézzük őket, és értsük meg, hogy Jézus körül minden egységbe rendeződik: nem csak az utolsók, a pásztorok vannak ott, hanem a tanultak és a gazdagok, a bölcsek, a mágusok is. Betlehemben együtt vannak a szegények és a gazdagok, a bölcsekhez hasonlóan imádók és a pásztorokhoz hasonlóan dolgozók. Minden elrendeződik, amikor Jézus van a középpontban: nem a mi Jézusról alkotott eszményeink, hanem Ő, az Élő.

Testvéreim, menjünk hát el Betlehembe, térjünk vissza a kezdetekhez: a hit lényegéhez, az első szeretethez, az imádáshoz és a segítő szeretethez.

Nézzük a bölcseket, akik zarándokolnak: olyanok, mint a szinodális, úton lévő Egyház. Menjünk el Betlehembe, ahol jelen van az emberben az Isten és az Istenben az ember; ahol az Úr van az első helyen és Őt imádják; ahol az utolsóké a Hozzá legközelebbi hely; ahol a pásztorok és a bölcsek együtt vannak egy olyan testvéri közösségben, amely erősebb minden osztályokra bontásnál. Isten arra indít minket, hogy imádó, szegény és testvéri Egyház legyünk. Ez a lényeg. Menjünk el Betlehembe!

Ha tanulékony lélekkel hallgatjuk, a karácsonyi evangélium ide indít útnak minket, amikor elénk állítja a Szent Családot, a pásztorokat, a bölcseket: mindenki úton van.

Testvéreim, keljünk útra mi is, mert az élet egy zarándoklat. Keljünk, kerekedjünk fel, mert világosság gyúlt ezen az éjjelen. Gyöngéd fény ez, amely emlékeztet: kicsinységünkben szeretett gyermekek vagyunk, a világosság gyermekei (vö. 1Tessz 5,5).

Örvendjünk együtt, hogy senki többé ki ne olthassa ezt a fényt, Jézus világosságát, amely a mai éjszakától kezdve ragyog a világban!

Fordította: Török Csaba

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."