Böjte Csaba ofm gondolatai

A túlvilágon mindenről lehull a fátyol. Itt a földön hazudozhatunk és játszhatunk egymás számára szép színdarabot, de halálunk után a dolgokat úgy látjuk, ahogy a valóságban vannak. Isten fényében nem csaphatjuk be se önmagunkat, se másokat. Ez a szembenézés nagyon kemény és fájdalmas lehet. Jézus tekintetével látjuk magunkat, és mi magunk mondjuk ki a saját ítéletünket.

Bennem is és még nagyon sokakban mélyen él annak a hite, hogy az igenek viszik előre a világot, a befogadásból születik az élet!

Az anyaméhben kialakul a gyermek teste, fizikuma. A földi élet szintén egy anyaméh, amelyben megszületik a lelkünk, a szellemünk, a személyiségünk, az énünk. A második születés halálunk pillanatában lesz – megszületünk az örök életre.

Mi, emberek, hamar bedobjuk a törölközőt, összeveszünk, hátat fordítunk egymásnak, elválunk, lehúzzuk a rolót. Isten nem így tesz, kitart a szeretet útján egészen a kereszthalálig. Ez példa számunkra is, hogy ne adjuk fel olyan könnyen a küzdelmeinket egymásért.

Isten nem akar bennünket manipulálni, erőszakkal valamire rávenni, hanem azt szeretné, hogy tudatosan döntsünk a szeretet mellett. Ő egy felnőtt ember tudatos döntését kéri tőlünk.

Sajnos, a mai világban sokan úgy érzik, ha nem csinálnak valami rendkívülit, nem kerülnek be a televízióba, a médiába, nem lesznek sztárok, az életük elhibázott, szürke és értelmetlen. Egyáltalán nem így van, mennyire jó tudni azt, hogy hétköznapi kötelességeink teljesítésével mi is felnőhetünk a mennyek országához. 

Isten természetéről nagyon sokat árul el, hogy egészen ki tudja üresíteni önmagát: bízik bennünk, egy tud lenni közülünk. Az emberséget nem úgy vette magára, mint egy álruhát, hogy aztán Fanthomasként járkáljon köztünk, hanem valóságos ember volt. Ő is tanult, játszott, beszélgetett, nevetett, sírt, dolgozott, mint bárki más, megismerte az emberek világát.

Isten a jótett, a jóság örömét szeretné fölkínálni nekünk, mint egy jó édesanya, aki a finom étel ízét szeretné megosztani a gyermekével, és föltálalja szép fehér asztalon. Ezért próbál mindannyiunkat bevonni a világ továbbteremtésébe, a megváltásba.

Ha a busmanoknak szeretném megmutatni, mennyire szeretem őket, meg kellene tanulnom az ő nyelvüket, szokásaikat, úgy kellene étkeznem, öltözködnöm, mint ők, hogy szót érthessünk egymással. Ezt tette Jézus is. Egy lett közülünk, hogy emberi nyelven mondhassa el, emberi testben tudja megmutatni, mennyire szeret minket az Isten.

Mennyire balgák vagyunk, mikor egymást kölcsönösen kikiáltjuk terroristának, megrögzött, elvetemült népellenségnek, és ádáz gyűlölettel pusztítjuk egymást a gonosz lélek sátáni kacajától kísérve. Ha gyűlöletben, kapzsi butaságban élünk, akkor vásári bábok vagyunk a gonosz kezében.

Ha valaki nem hisz Istenben, akkor elkezd isteníteni egy embert, egy eszmét, egy nemzetet vagy a testet, mindenféle kütyüket, amelyből hihetetlen torz dolgok születhetnek. Ha nincs élő Isten, akkor istenpótlékokat keresünk.

Isten nem bóvlit akar eladni nekünk, amikor arra biztat, hogy ne térjünk le a szeretet útjáról. Nem azért kéri ezt tőlünk, mert isteni hisztijében nem tud mit kitalálni, hanem mert egyedül ez az út tud boldoggá tenni, fénnyel, meleggel eltölteni bennünket