65142 ima található a honlapon, összesen 152022 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Diós István-Napi kenyerünk. Homiliák a szentekről

Diós István-Napi kenyerünk. Homiliák a szentekről
Naponta frissül

A homilia szentbeszéd, mely a szentmisében, az evangélium után hangzik el. A szentírási szövegekből kiindulva beszél az ünnepelt misztériumról, hitünk szent titkairól és a keresztény élet törvényeiről.

A kötet a Szűzanyáról és a szentekről szóló homiliákat tartalmazza a liturgikus naptár szerinti sorrendben, januártól decemberig. Néhány történeti és életrajzi adat, valamint az egyéni jellemvonások megrajzolása sok évszázaddal előttünk élt testvéreket hoz közelünkbe, miközben a szentek sok és különféle ajándékaiban megmutatja Isten egyazon kegyelmét. Hiszen az Egyház, amikor a liturgiában megemlékezik a szentekről, valójában Istent ünnepli, az Ő teremtményeiben végbevitt tetteit: „Csodálatos vagy, Uram, a te szentjeidben!” (Zsolt 67,36)

A homilia szentbeszéd, mely a szentmisében, az evangélium után hangzik el. A szentírási szövegekből kiindulva beszél az ünnepelt misztériumról, hitünk szent titkairól és a keresztény élet törvényeiről. Stílusa, hangja az élő beszédnek megfelelően oldottabb, szóhasználata közelebb áll a hétköznapi beszédhez, mint a retorika szabályai szerint megszerkesztett ünnepi beszédeké és az írásos formában született elmélkedéseké, teológiai műveké.

Ez a beszédfajta az apostoli idők óta él az Egyházban, s nagyon korán próbálták írásban is rögzíteni. Szent Ambrus és Szent Ágoston óta maradtak ránk homiliagyűjtemények. A homiliát gyorsírással leírták, majd lehetőleg maga a tanító átnézte, kissé igazított rajta és másolni kezdték.

A kötet a Szűzanyáról és a szentekről szóló homiliákat tartalmazza a liturgikus naptár szerinti sorrendben, januártól decemberig. Néhány történeti és életrajzi adat, valamint az egyéni jellemvonások megrajzolása sok évszázaddal előttünk élt testvéreket hoz közelünkbe, miközben a szentek sok és különféle ajándékaiban megmutatja Isten egyazon kegyelmét. Hiszen az Egyház, amikor a liturgiában megemlékezik a szentekről, valójában Istent ünnepli, az Ő teremtményeiben végbevitt tetteit: „Csodálatos vagy, Uram, a te szentjeidben!” (Zsolt 67,36) Ünnepeljük az erőt, melyet a Lélek ad a 12 éves kislánynak, hogy Krisztus vértanúja lehessen, vagy a bölcsességet, mellyel egy szent király üdvösségre vezeti a rábízott népet.

A most írásos formában megjelenő homiliák a budapesti Egyetemi Templomban hangzottak el, kevés kivétellel a 2000. évben. Azok kérésére, akik valamilyen okból – munka, betegség stb. – nem tudtak hétköznap eljutni szentmisére, hangfelvétel készült reggelenként a fél nyolcas szentmiséről. E felvételekből emeltük ki, majd írtuk le a kötet anyagát. Innen érthetők a helyi sajátosságokra, mellékoltárokra, szentek szobraira, közeli templomokra, a Gellért-hegyre, az áldozás után imádkozott Magnificatra stb. történő utalások.

A kiadás elsősorban azoknak szeretne segíteni – támaszkodva az elmúlt évek tapasztalataira –, akik elfoglaltságaik miatt csak vasárnap jutnak el a szentmisére, s így a szentekkel és a Szűzanyával a liturgiában nincs módjuk találkozni, róluk homiliát nem hallanak, hiszen a vasárnap mindig az Úr napja.

Egy jó tanács: a kötet nem folyamatos olvasásra való, a homiliákat naponta, egyenként ajánlott olvasni, a liturgikus naptár szerint. Amint a napi szentmise megszenteli és kitölti a napot, a belőle vett szövegek is – a kötetben szentírási hellyel jelzett szentlecke és evangélium, illetve a homilia – akkor tudnak bennünk igazán megmaradni és erőforrássá lenni, ha időt hagyunk erre.

Végül akinek szolgálati feladata és kegyelme volt, hogy elmondhatta e homiliákat, az Úrtól kapott meghívása 35. évében megköszöni az Úr Krisztusnak azokat a lelkeket, akiknek elmondhatta, s a munkatársakat, akik a leírás, szerkesztés, sajtó alá rendezés, kiadás fáradságos munkáját elvégezték. Abban a reményben bocsátja útjára a könyvet, hogy lelki táplálék lesz az istenkeresők számára.

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Szof 3,14–18. Evangélium Lk 1,39–56Sarlós Boldogasszony–Mária meglátogatja Erzsébetet

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
02
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Szof 3,14–18. Evangélium Lk 1,39–56 Sarlós Boldogasszony–Mária meglátogatja Erzsébetet

Testvéreim! Az Egyház minden ünnepen hálát ad az Úrnak azokért a csodákért, amiket értünk művelt, művel, s melyekről mi tudhatunk. Lassan megtanuljuk, hogy részünk van azokban a nagy cselekedetekben, amiket az irgalmas Úr művel nemzedékről nemzedékre azokkal, akik Őt félik. Szoktuk hallani: „kérjük meg a szentet, akinek éppen az ünnepe van, engedje meg, hogy vele együtt adjunk hálát az Úrnak”. Most tehát kérjük meg az öreg Zakariást, Erzsébetet és a Szűzanyát, engedjék meg, hogy velük együtt adjunk hálát az Úrnak azért, ami velük történt, amit ma ünneplünk.

Az első meggondolandó dolog, hogy mennyire emberi módon közeledik hozzánk a mi Üdvözítő Istenünk. Ezt akkor is lehet látni, ha meggondoljuk, hogy miért pont ma van ez az ünnep?

Szent Lukács amikor elmondja az Angyali Üdvözlet történetét, azt mondja, Mária közvetlenül az Angyali Üdvözlet után útra kelt. Ez a március 25-e utáni napokban történik. Mária elmegy, és ott marad Erzsébetnél és Zakariásnál közel három hónapig, azaz megvárja, amíg megszületik a fiú, akiről Gábriel főangyal Zakariásnak beszélt.

János nyolc napja született, 24-én ünnepeltük, júniusban. Nyilván a Szűzanya még egy kicsit várt, megvárta, amíg nevet adnak Jánosnak (ez történt nyolc nappal később, azaz tegnap), azután elindult haza, a mai napon. Ma tehát igazában nem azt ünnepeljük, hogy Mária megérkezik Zakariáshoz és Erzsébethez, hanem ma zárul le az a három hónapos időszak, amit Mária Erzsébetnél és Zakariásnál töltött.

Meg lehet kérnünk őket, meséljenek egy kicsit arról, hogy ez a három hónap hogyan is telt. Mert az nyilvánvaló, hogy a terhességében előrehaladó, koros Erzsébet segítségre szorult. Mária tehát ott van és szolgál. Ő, a Megváltónak az Anyja szolgál az Előfutár édesanyjának. Közben beszélgetnek, ha máskor nem, esténként. Imádkoznak és beszélgetnek. Nem arról, hogy X szomszédasszony milyen ruhát vett föl, meg hogy Y hogyan bosszantotta a másikat, hanem arról beszélgetnek, milyen csodákat művel az Isten velünk. Ugyanakkor ott van velük az öreg Zakariás. Némán.

Az első, amit a Szűzanya látogatása kiváltott ebben a két öregben, az a félelmeiknek az eloszlása. Mert nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy az ember bele tudjon érezni abba, mit érzett ez a két öreg. Az ötvenes éveikben járhattak. Zakariásban is, aki megnémult, s legfeljebb egy-két írásjellel vagy mutogatással tudott kérni valamit, Erzsébetben is újra és újra felvetődött a gondolat: „Uram Istenem, mi lesz, ha ez a gyermek megszületik? Ki fog róla gondoskodni, ha egyáltalán megszületik?” – S akkor jön Mária. Zakariás még nem szólal meg, de Erzsébet méhében megmozdul a magzat. Erzsébetből azonnal elszáll a kétség valóban élő gyermeket szülök, mi lesz, ha ez a gyermek holtan születik? mi lesz akkor? –, már nyilvánvaló számára, hogy a gyermek él és egészséges: felujjongott, megmozdult!

És amikor Zakariás is megszólalt, a névadáskor, nyilvánvalóvá vált, hogy Zakariás nem agyvérzést kapott, nem lesz egész további életében néma, hanem büntetésként némult meg, mert nem hitt. De most visszakapta a szót. Elénekli a Benedictust, majd elmondja – először ennek a két asszonynak, a feleségének meg az Úr Anyjának – mindazt, amit ő, a pap a prófétáktól tud erről a két gyermekről.

Azután boldogan elbúcsúznak Máriától a bizonysággal: az Úr nem feledkezett meg rólunk, és mi most tesszük, amit tenni kell. Nem tudjuk, mi vár ránk, de az Úr irgalma körülölel minket! A Szűzanya ugyanezt mondja a Magnificatban: „az Úr irgalmassága ott van mindazokkal, akik Őt félik”.

Hálát adunk az Úrnak értük, és azért, ami velük történt. Adjon nekünk az Úr hitet, hogy merjünk bízni az Ő irgalmában; és amikor kell, tudjuk támogatni egymást a hitben, szolgálni egymást a gondok és problémák közepette a Szűzanya példája szerint, hogy amit az Úr művelni akar, az a maga idejében megtörténhessék bennünk is, általunk is. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Róm 8,28–39. Evangélium Mt 24,4–13Az első római vértanúk

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
30
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Róm 8,28–39. Evangélium Mt 24,4–13 Az első római vértanúk

Testvéreim! Ma azokat a római vértanúkat ünnepeljük, akik megkapták Szent Pál hozzájuk intézett levelét, amit mi úgy olvasunk, hogy szentlecke Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből. Ők azok a rómaiak, akik részben a zsidók közül, részben a pogányok közül Péternek a prédikációjára, meg a vele való személyes ismeretség alapján hittek Jézus Krisztusban, a megfeszített, föltámadott Úrban.

Róma, a hivatalos birodalom abban az időben egyszerűen még nem tudott arról, mi történt igazában harminc évvel korábban Jeruzsálemben. Vajon az a római hivatalnok, aki Rómában, a központi levéltárban fogadta Pilátus helytartó évi jelentését, mit fogott föl abból a pergamenlapból vagy bőrtekercsből, amin azt olvasta, hogy „és a tavasz folyamán, Niszán hónap 14-én elítéltem egy Názáreti Jézus nevű embert, akit azzal vádoltak, hogy ő a zsidók királya”? Érdekelte ez egyáltalán azt a római hivatalnokot?! Legfeljebb arra a mozzanatra figyelt föl, hogy az egyik vádpont szerint azt mondták róla, hogy megtiltotta az adófizetést a császárnak. Ezt talán értette, és ez érdekelte a hivatalnokot. Egyébként más semmi. De eltelik az Úr Krisztus halála, föltámadása, mennybemenetele után harminc év, s Rómában már vannak keresztények. Néró pedig, a félőrült császár, 64-ben fölgyújtatja a várost, mondván, egy új világot fogok teremteni. Megmutatom a világnak is, Róma népének is, hogy milyen egy igazi uralkodó! S fölégette a várost, hogy elpusztuljanak az ócska viskók, meg a bármiből tákolt kunyhók. Majd én fölépítem Rómát! – mondta a császár.

Igen ám, csak az embereknek mindene odaveszett; és lázadozni kezdtek. Valaki pedig belesúgja a császárnak a fülébe, hogy a keresztényeket kell odadobni martalékul a tömeg haragjának, s akkor téged, felség, áldani fognak és dicsőíteni, hogy megfogtad a gonosztevőket. Utána megcsinálhatod azt is, amit akarsz.

Kortársak jegyezték föl, hogy féltékenységből dobták oda a keresztényeket a szó szoros értelmében martalékul. És ami az egészben a csoda, hogy a keresztények nem pusztultak ki. Meghaltak, sokan meghaltak közülük. Olyan körülmények között, amelyek közvetlen hatásaként mindenkinek, aki csak tanúja volt a kivégézésüknek, azt kellett volna mondania: „Na nem! Hát ha a keresztényeknek ez a sorsa, akkor Isten óvjon a keresztényektől mindenkit!” – És nem ez történt. Hanem akik életben maradtak – és akkor még Péter is életben maradt három évre –, azok úgy temették el a halottaikat, mint győzteseket. Ez az, amit igazában pusztán emberi ésszel nem lehet megérteni. Hogy hogyan képes – nem az, aki meghalt, hanem aki életben maradt! – olyan erős hittel hinni, hogy a szeme láttára szétmorzsolt testvérét győztesként tudja ünnepelni. Nem veszteségként éli meg a halálát, hanem jutalomként.

Ez az Egyháznak a titka. Hogy a vértanúit, akiket megöltek, kivágtak az élők földjéről, azokban az Úr Krisztus győzelmét tudják és tudjuk ünnepelni.

De ez a nap egy kicsit tudatosítsa bennünk azt is, hogy mi római katolikus keresztények vagyunk. Mert manapság divat az, hogy „mossunk össze mindent, keverjünk össze mindent, legyen az egészből egy turmix!” Az eredmény pedig: vannak keresztények, de hogy kik ők, miben hisznek és mióta hisznek? Ez nem kérdés. – A tévedéseikkel hogyan morzsolnak föl, tesznek tönkre családokat? Nem érdekes. Kitaláltuk a történelmi egyházak fogalmát – és használjuk, tekintet nélkül arra, hogy egyedül a római katolikus Egyház őrzi mindazt, 2000 éve, amit az Úr Krisztus ránk hagyott. Őrzi – az igazság kimondásának következményeként a vértanúság lehetőségeit is, és őrzi a vértanúk dicsőséges emlékezetét is. Adjunk hálát az Úrnak azért, hogy így tudunk hinni Őbenne. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk ApCsel11,1–11. Szl 2Tim 4,2–8.16–18. Mt 16,13–19Szent Péter és Pál apostolok

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
29
Diós István - Napi kenyerünk ApCsel11,1–11. Szl 2Tim 4,2–8.16–18. Mt 16,13–19 Szent Péter és Pál apostolok

Testvéreim! Valahányszor a Hiszekegyet elimádkozzuk, megvalljuk, hogy hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Ez nemcsak azt jelenti, hogy elfogadjuk az Egyházat, hogy hiszünk benne, hiszünk neki, mert apostoli, hanem azt is jelenti, hogy mi ezen az Egyházon belül élünk. Az Egyházon belül hiszünk, a hitünket itt éljük meg az apostoli Egyházban, amely a mi anyánk. Benne élünk és éljük azt az életet, amit az Úr Krisztus rábízott az apostolokra.

Ez a két apostolfejedelem ma erre tanít minket. Odateszik az életüket a szemünk elé: „Nézzétek meg egy kicsit, hogy mit is jelent az apostoli Egyház?” Mert ez a két élet egy napon fejeződött be Rómában, és vértanúsággal fejeződött be. De addigra Péter is, Pál is megtanulták, hogy az az élet, ami a mennyek országáé, az új szövetségé – amit az Úr Krisztus megkötött Isten és ember között –, áldozatot kíván és boldoggá teszi az embert.

Mert Péter is, Pál is a maga módján és körülményei között hívő ember, az Ószövetség hitét élő ember, amikor egyszer csak meghallja a Názáreti Jézus hívó szavát. Az egyik így, a másik úgy. És elsőnek Péterben születik meg a fölismerés: „Te vagy a Krisztus!” Jó tudni, hogy miközben Péter meg a másik tizenegy tanítvány ott él a Názáreti Jézus körül és tanulják az apostolságot, Pál, aki még Saul, Jeruzsálemben az akkori kategóriákban egyetemista Gamáliel rabbi lábainál. S egyszer csak Jézus híre eljut Jeruzsálembe is. Nem tudjuk, hogy Saul ott volt-e akkor Jeruzsálemben, amikor az Urat megfeszítették. De hogy pünkösd után minden dühével és energiájával nekirontott a keresztényeknek, ezt tudjuk. Jelen van akkor is, amikor Szent Istvánt megkövezik. El akarja tiporni ezt az istentelen társaságot. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember el tudja képzelni, Saul miként minősítette a Krisztuskövetőket mindaddig, amíg a damaszkuszi úton meg nem hallja Jézus szavát: „Te az én választott edényem leszel! És én megmutatom neked, mennyit fogsz a nevemért szenvedni!”

Ez a két apostol megszenvedett a hitéért. Megszenvedett az Egyházért. De megélték és bizonyítják mind a mai napig, hogy aki a katolikus Egyházban hisz, aki meghallja az Egyházban tanító Krisztusnak a hangját, nem a tanító embert követi. Nem kisebb-nagyobb, ilyen, olyan, amolyan közösségnek lesz a tagja, hanem aki az Igét hirdeti az apostoli Anyaszentegyházban, az meghívott. Annak el kellett hagynia mindent és mindenkit az Úr Krisztusért – ezt teszi, illetve próbálja is tenni nap mint nap –, s amikor küldöttként megszólal, nem önmagáról beszél, hanem a megfeszített Krisztusról. És aki engedi, azt a szentségekben kézen fogja és megpróbálja odavezetni a vőlegény-Krisztushoz, tiszta szűzként. Ez az apostoli Egyház. Ezt Péter is, Pál is tökéletesen megcsinálták.

Két dolgot kellene tőlük kérnünk. Az egyik, hogy imádkozzanak azért, hogy tudjunk ragaszkodni az apostoli Anyaszentegyházhoz, merjünk hinni az apostoli Anyaszentegyházban, fogjuk föl, mit jelent ennek az Egyháznak a gyermeke lenni. Akik pedig a meghívást kapják, főleg azok, akiket ezekben a napokban szenteltek pappá, illetve most indulnak el a szemináriumi vagy a kolostori élet felé, azokban legyen bátorság tanulni az apostolságot. És mindvégig élni azt, hogy „én nem agitátor leszek, s főleg nem rabló leszek az Egyházban, hanem apostol, küldött, Isten küldötte. El kell hagynom mindenemet, meg kell ismernem az élő Isten Fiát, és akik rám vannak bízva, azokkal is meg kell ismertetnem Őt, és oda kell vezetnem őket Őhozzá.”

Szent Pál már megfogalmazta a fölismerést: az apostol jutalma az, hogy része van abban a Krisztusban, aki meghívta őt és akit hirdet. Nyilván tőle is megkérdezték néha: „Mivel tartozom? Te engem megkereszteltél, megbérmáltál, segítettél, odavittél Krisztushoz, mivel tartozom neked?” – „Semmivel! Ennek nincs ára!” – És nyilván benne is megfordult, meg talán meg is kérdezték tőle: „Hát akkor? Akkor miért csinálod? Mi a jutalmad tulajdonképpen?” Az apostol erre mondja: „Az én jutalmam az, hogy részem legyen abban a Krisztusban, akit hirdetek nektek. A legnagyobb jutalom számomra az lesz, ha veletek együtt érkezem oda az Igazságos Bíró elé. Ti lesztek az én koronám.”

Ez a legnehezebb az egészben, ennek észben tartása.. Ezért kell imádkozni azokért, akik apostolként élnek az Egyházban, akár misszionáriusok, akár lelkipásztorok, akár püspökök, akár szerzetesek, hogy ezt el ne felejtsék! Segítsen ebben a ma ünnepelt két apostol. És köszönjük meg az Úr Krisztusnak azt, hogy mi az apostoli Anyaszentegyházban tudunk élni és hinni. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 2Tim 2,22–26. Evangélium Jn 14,1–6Szent Ireneusz püspök, egyházatya

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
28
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 2Tim 2,22–26. Evangélium Jn 14,1–6 Szent Ireneusz püspök, egyházatya

Testvéreim! Szent Ireneuszt, ezt a 202-ben 70 évesen meghalt vértanú püspököt az Egyház úgy tiszteli, mint a dogmatika atyját. Aki nagy mint hittudós, de nagy mint békességszerző, békét sugárzó szent is.

Érdekes, hogy az ő személyében és életében a Kelet és a Nyugat problémaköre mennyire láthatóvá vált. Pedig még csak a 2. századot élte az Egyház. De kiderült, hogy Kelet – ami akkor jelenti Kis-Ázsiát, Palesztinát, kicsit Egyiptomot, Nyugat meg jelenti Itáliát, DélGalliát – másként gondolkodik, mint Nyugat, két külön világ. Ha valaki ezt nem tudja fölfogni, ezt a kétféleséget nem tudja elfogadni, képes a másikra átkokat szórni, mondván, nálam van az igazság, te meg ez és ez vagy – és elkezdi gyalázni a másikat.

Ireneusz Keleten született, Szmirnában. Amikor elkezdett hittanórára járni, Szent Polikárp püspök 169 a hitoktatója. Az a Polikárp, akit 156-ban máglyán megégettek. És Ireneusz ezt látta. Akkor olyan 22–25 éves, s valószínűleg az üldözés miatt vetődött Nyugatra. Először Rómába, azután még nyugatabbra. Abba a Lugdunumba – ma nevén Lyonba –, ahol aránylag nagy, Kis-Ázsiából származó kolónia élt. Tehát egy kicsit a földijei közé került Lyonban is, és ez a kolónia keresztény.

Azután 45–47 éves, amikor pappá szentelték. És addigra neki kivilágosodott, hogy ez a keleti és nyugati világ egy és ugyanazon igazságnak a kétféle, kétfelől történő megközelítésében gondolkodik, de akit megismer az ember mint igazságot, az egy és ugyanaz: a Krisztus, aki az egy és ugyanazon Istent teszi láthatóvá és hallhatóvá az ember számára. Alapvető élménye és fölismerése volt, hogy a Szentírás ismeretében és Jézus Krisztus ismeretében teljesen világos, hogy az ember élete attól függ, látja-e az Istent, az élet forrását? Az Istennek pedig – mint az élet forrásának – dicsősége az, ha az ember él, Őbelőle, az Istenből él.

Ez neki akkora élménye volt, hogy sokáig nem értette, hogyan lehetséges az, hogy mások, a többiek ezt nem tudják? Azután amikor fölismerte: „ezt én kegyelemként kaptam”, akkor próbálta, ahogy tudta, továbbadni. Először papként, azután püspök lett Lyonban.

Akkor a nagy vita Kelet és Nyugat között épp az volt, hogy mikor kell ünnepelni a húsvétot? Majdnem egyházszakadás lett belőle. Kölcsönös vádaskodások, kölcsönös meg nem értések. Ireneusz pedig elment Rómába a pápához, és megérttette vele ezt a kétfelől közeledő gondolkodást, az egy és ugyanazon Istenhez közeledő kétféle utat. És nem lett egyházszakadás.

Ezen nekünk is érdemes elgondolkodni. Ireneusz tétele így hangzik: Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig az Isten látása. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a tulajdon életünkben észrevesszük-e, látjuk-e Isten cselekedeteit, egyáltalán az Ő jelenlétét? Belénk villan-e néha: engem lát az Isten. Mindig és mindenütt.

Gondolom, mindegyikünknek vannak már olyan emlékeink, mekkora boldogság tölti el az embert egy-egy fölismerés alkalmával: „Uram, Istenem! Ezt Te művelted!” Vagy egy-egy istenáldotta pillanatban, amikor az embernek a szíve megérzi, hogy itt, a templomban a föltámadott Krisztus jelen van! Vagy egy-egy szentáldozás után, amikor betölti az embert a béke: „Uram, Istenem! Hiszen az enyém vagy, én meg a Tied lehetek!”

Segítsen nekünk Szent Ireneusz látni! Meglátni az Istent! És tudni, hogy mi ebből élünk, az Isten látásából. Segítsen nekünk, hogy mindig tudjuk: ami igazán megdicsőíti az Istent, az a mi istenlátásból fakadó életünk. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Bölcs 10,10–14. Evangélium Lk 12,35–40Szent László király

Napi Ima1 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
27
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Bölcs 10,10–14. Evangélium Lk 12,35–40 Szent László király

Testvéreim! A mai ünnepen mi, magyarok hálát adunk az Úrnak második szent királyunkért, Szent Lászlóért. Meghajlunk előtte, oltalmát kérjük, és próbáljuk jelezni, hogy szeretnénk, ha közünk lehetne hozzá. Itt, ebben az országban, amelyiknek ő 18 éven át a királya volt.

1095-ben, amikor meghal, 50–51 éves. Az Egyház nézi az életművét, a tényeket, amik itt maradtak utána, s az első, ami csodálatot ébreszt: hogyan volt minderre ideje?! Mert 18 év alatt csata csata után, ugyanakkor egyházmegye-alapítás, kolostor-alapítás, tárgyalások, mégpedig sikeres tárgyalások, az országot rendbe rakja, megszilárdítja, közben megözvegyül, másodszor is nősül – és a nép emlékezetében az maradt meg, hogy jámbor volt, kegyes és igazságos.

S igazában arra a kérdésre, hogy honnan a lengyel–magyar barátság, még nincs is válasz. A 13. századi szentjeinknél szoktuk hallani, hogy onnan, hogy a magyar királylányok ott lettek szentté, és a lengyelek nem felejtették el szent királynéiket.

Szent Lászlónál viszont tudatosítanunk kell azt, hogy az ő édesanyja lengyel királylány, akit Béla, az árpádházi királyfi azért tudott feleségül venni, mert a magyar történelemben akkor épp viharos idők vannak, és nekik menekülni kellett. Béla Lengyelországban házasodik, innen a lengyel–magyar kapcsolat, a Krisztusban megalapozott kapcsolat.

Szent Lászlónak az egész királyságára jellemző, hogy ő keresztény király volt, aki tudta: az én egész uralkodásom semmit nem ér, ha a népem meg nem ismeri a mindenség Urát, a megváltó Krisztust. Ezért mindenre hajlandó volt. Mindenét hajlandó volt állandóan kockára tenni.

És a magyarság megtapasztalta, hogy László nem volt személyválogató: akár egy előkelő, akár egy jobbágy került eléje – nem mérlegelt, hogy ezzel így, mert ez jó üzletember, ezzel vigyázni kell, befolyása is van, csínján kell vele bánni... – Nem! Neki az emberi lélek mint ilyen volt fontos, akiért felelősséget érzett. Tudjuk róla, hogy 22 éves, herceg, övé az ország keleti része, Erdély, amikor betörnek a kunok, és ő látja, hogy a kun csapatnak az egyik főembere a lován egy magyar lányt ragad magával. Akkor László nem arra gondol, hogy ez csak egy ki tudja honnan való kis parasztlány, hanem utánaered és megharcol azért a lélekért. – A nép ezt érezte meg benne: hogy neki minden ember személy szerint fontos, mindenkiért felelősnek érzi magát.

Ezért van az, hogy mind a mai napig alig van magyar templom, ahol legalább egy mellékoltáron ott ne volna az egyik oldalon Szent István, másik oldalon Szent László alakja. Itt is, a mi templomunkban hátul, baloldalt, az első mellékoltáron ott vannak ők, Szent István vértanú oltárán.

Azután, ha az ember egy kis időt hagy magának, jó elgondolkodni azon a kérdésen, amit Szent István napján szoktunk megfogalmazni, hogy mit szólna Szent István király, ha ma itt megjelenne köztünk?! Mit szólna a mai világunkhoz? Ugyanígy; mit szólna Szent László, ha ma betoppanna közénk?! Ő, aki az életét adta minden magyarért. Mit szólna ő ma?

De vajon mi magunk, személy szerint merünk-e odaadni mindent azért a néhány emberért, aki ránk van bízva? Lelkekért, akiknek oda kellene találniuk az Úr Krisztushoz, odaadunk-e mindent?

Segítsen nekünk Szent László jónak lenni, a rendelkezésünkre álló energiákat jóra használni, főleg a gyöngébbek megsegítésére. Mert ami őt igazán kiemelte a többiek közül, az éppen ez volt, hogy nagyon fiatalon fölmérte: én erősebb vagyok, ügyesebb vagyok (még termetre is nagyobb, mint a többiek), és meghallotta az Úr Krisztustól azt, hogy aki nagyobb akar lenni, az legyen a kicsinyeknek a szolgája. És ő az lett.

Segítsen nekünk ebben, ezt jól fölismerni és megvalósítani. És imádkozzon értünk, mai magyarokért, hogy a hitet, ami őt szentté tette, őrizni tudjuk és tovább tudjuk adni. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Zsid 1,1–6. Evangélium Jn 1,1–18Alexandriai Szent Cirill püspök, egyházatya

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
26
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Zsid 1,1–6. Evangélium Jn 1,1–18 Alexandriai Szent Cirill püspök, egyházatya

Testvéreim! A nagy Jubileumi Évben a megtestesülés 2000. évfordulóját ünnepeljük. Azt a misztériumot ünnepli az Egyház, hogy az Ige testté lett, és a Boldogságos Szűz Mária, az Isten Anyja világra hozta az Isten, az Atya megtestesült Fiát.

Ez ma az Egyház számára természetes, dogma, amit a hittanórákon az első óráktól fogva tanítunk, tanítanak, tanulnak a kicsinyek. Az első századokban azonban hatalmas teológiai vitáknak volt a kérdése, hogy miként lehet ezt elképzelni és hogyan kell megfogalmazni? Éppen annak érdekében, hogy tanítható és tanulható legyen, és a világos mondatokba foglalt tételhez hozzá lehessen mérni minden egyéb véleményt. Ezáltal világos legyen, mi az igazság a megváltó Krisztusról, és mi az, ami tévedés.

Ennek nagy alakja ez a ma ünnepelt Szent Cirill, aki Alexandriának volt a pátriárkája. 412-ben választották meg és szentelték püspökké. 32 éven át pátriárka volt ott, Alexandriában.

Jó azt is tudni, hogy ekkor, amikor őt megválasztják pátriárkának, Szent Jeromos még él, Betlehemben dolgozik, és még további nyolc évig ott működik. Azután Alexandriától nyugatra, pár száz kilométerre él Hippo püspöke, Szent Ágoston. De Cirill volt az, akinek a konstantinápolyi pátriárkával, Nesztoriosszal meg kellett vívnia egy nagyon kemény eszmei csatát azért, hogy az Egyház dogmaként tudja tanítani: Mária az Isten anyja.

Amikor valaki teológiát tanul, a dogmatikának is a legnehezebb fejezetei közé tartozik ez; amíg az ember lassan megérti egyáltalán a problémát, hogy mi miatt kellett egyáltalán vitázni és harcolni. De egyszer csak kivilágosodik az embernek, hogy itt bizony az Egyháznak a szívéről van szó. És ha itt egy apró tévedés történik, abból eretnekségeknek a sora és tévedéseknek a garmadája tud megszületni.

Mert Cirill igazában azért harcolt, hogy nem szabad másként fogalmazni Krisztus, a megváltó Krisztus misztériumát, mint úgy, hogy Krisztusnak a titka ez: egy személy és két természet Ő. Igaz Isten, igaz ember, de a Fiú személye az, akiről ezt a kettőt állítani lehet és állítani kell! Mert ha nem ez történik, akkor hatalmas meséket és fejtegetéseket lehet kezdeni arról, hogy nem tudható, Máriának ki volt a férje, de ott Betlehemben tulajdonképpen született egy gyerek, aki pontosan olyan, mint bárki más Ádám ivadékai közül ... és akkor egyszer csak jön a Szentlélek ... és ebből a gyermekből Krisztus lesz...

Óriási meséket lehet mondani. Színezni lehet, regényeket, drámákat lehet írni róla, amint meg is írták ezeket. Csak közben elvész a megváltás ténye. Mert ahhoz, hogy Krisztus földi életének történéseiből a Golgotán az emberiséget megváltó áldozat lehessen, ahhoz az Angyali Üdvözletkor megfogant életnek a megtestesült Ige életének kell lennie. Annak a misztériumnak kell megjelennie itt a földön, hogy Krisztus igaz Isten és igaz ember, a második isteni személy. Amit Ő mond, az az Isten szava. Amit Ő tesz, azt az Isten teszi értünk. Amit Ő szenved, azt az Isten Fia szenvedi értünk. És ha föláldozza magát, az nem egy emberi, egyszemélyes tragédia, hanem Isten legnagyobb ajándéka nekünk, embereknek: a bennünket megváltó áldozat.

Cirill igazában ezért az igazságért az életét adta. Mi pedig ünnepeljük őt, emlékezünk rá. És most elimádkozzuk majd a Hiszekegyet, annak kifejezéseként, hogy közünk van ahhoz az igazsághoz, ugyanahhoz a hithez, amiért ő megküzdött és amit az efezusi zsinaton győzelemre tudott vinni.

És megkérjük őt, hogy segítsen nekünk őrizni az igaz hitet. Nem bedőlni meséknek, hanem ha kell, keményen ragaszkodni ahhoz, amiket az Egyház dogmaként tanít, a Hiszekegyben is. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Iz 49,1–6. Ev Lk 1,5–17.23–25.57–58Keresztelő Szent János születése

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
24
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Iz 49,1–6. Ev Lk 1,5–17.23–25.57–58 Keresztelő Szent János születése

Testvéreim! Ez a mai ünnep egyrészt nagyon emberi, másrészt egy másik világot nyit meg a lélek előtt.

A két édesanya, Erzsébet és a Boldogságos Szűz már három hónapja imádkoznak, beszélgetnek a misztériumról, amit ők már hordoznak, de még nem tudják, hogy mi lesz belőle. Annyit éreznek, hogy itt most beteljesedik az, amit az Úr Ábrahámtól fogva ígért. És hordozzák az életet. Egy olyan történelmi helyzetben, ami Izrael számára fölért a teljes romlással. Ők pedig nem törődve senkivel, semmivel, hisznek, várnak és örülnek.

Örülnek János születésének. Akiről Zakariás egyelőre nem tudta elmondani, hogy az angyal azt mondta, hogy fiú fog születni, Jánosnak kell majd nevezni, és ő lesz az, akiről Malakiás megjövendölte: az Úr küldötte lesz, és előkészíti a Messiásnak az útját. Zakariás nem tudta ezt elmondani, mert hite erősítésére egy időre Isten – minden emberi gyöngeséget gyógyító jósága – elvette tőle a szót, megnémította őt. Hordozta a szívében az igazság ismeretét, és nem tudta elmondani addig, amíg el nem érkezett a születés utáni nyolcadik nap. De akkor a kérdésre, hogy mi lesz a gyereknek a neve, Zakariás írótáblát kér és ráírja, amint az angyaltól hallotta: „János az ő neve”. És akkor megoldódik a nyelve, s az öreg Zakariás hirdetni is kezdi a misztériumot.

Ott van a Szűzanya is. Ott van ő, aki ugyancsak hallotta Gábrielt – és igent mondott. Amikor kiderül, hogy tényleg fiú született, Máriának megdobban a szíve: „Hiszen az angyal ezt is mondta, hogy ez lesz a jel! Ez lesz a jele annak, hogy tényleg Isten küldötte járt nálam, hogy a nagynénim, Erzsébet fiút fog szülni – és itt van, íme itt van!”

Mindhárman tudják, hogy ez nem a természet rendje szerint történik. Hanem amint az Angyal mondta: Istennél semmi sem lehetetlen. És itt nyílik az ünneplő lélek számára az a másik világ, ahol nem az emberi korlátok és lehetőségek határozzák meg a dolgokat, hanem Isten mindenhatósága, irgalma és szeretete.

Mert ahogyan múlik az idő, az élő, katolikus lélek egyre inkább rájön: „Uram, Istenem, a Te irgalmad, kegyelmed mindenható. És hogy még engem is üdvözíteni akarsz, aki a bűnösök között az első vagyok, ebben látom, hogy tényleg nagy vagy! Lassan kiismerem a saját gyöngeségeimet, rosszaságomat, a saját korlátaimat, és ha hallom az üdvösség ígéretét, föl kell tennem a kérdést (és minél idősebb vagyok, annál inkább): Miként lehetséges ez?” Mert az ember számára a dolognak van egy testi oldala, és van egy lelki oldala. S amikor hallom: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van...” – fájdalmasan merül föl bennem a kérdés: „Uram Istenem! De hogyan? Mikor öregszem! És nem az élet felé öregszem; a halál felé öregszem!” – S ez még csak a kisebbik baj. Az önmagát ismerő lélek ismeri az erényeit és a rosszaságait, a jócselekedeteit, meg a mulasztásait és a bűneit: önmagának a szentség és a bűnösség közötti állapotát. A mennyek országába pedig csak a szentek léphetnek be. Így tehát, Uram, Istenem, miként lehetséges az, hogy én, ezekkel az adatokkal, amikkel egyre inkább rendelkezem, én oda belépjek?!

Ezen a mai ünnepen az öreg Zakariás is, Erzsébet is, a Szűzanya is, meg Keresztelő Szent János is ránk mosolyognak az égből és azt mondják: „Ne félj, csak higgy! Higgy és figyelj! És vedd észre az életedben Isten szeretetének a hívó szavát, a jeleit, a szentségeket. Engedd magad üdvözíteni!”

Segítsen nekünk Keresztelő Szent János, a két szülő, Zakariás, Erzsébet, és főleg a Szűzanya, hogy merjünk hinni! Merjük elhinni azt, hogy ami az embernél lehetetlen – az Istennél nem! De az isteni mindenhatóságot és szeretetet be kell engedni az életünkbe! És fogadja el tőlünk a mi Istenünk ezt az ünnepet a hálánk és a jószándékunk jeleként. Annak a jószándékunknak a jeleként, hogy mi akarjuk, hogy az Ő üdvözítő szeretete bennünk is mindegyikünkben – végre tudja hajtani azt a csodát, ami majd a saját üdvösségünk beteljesedése lesz. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Pt 4,12–19. Evangélium Mt 10,28–32Fisher Szent János és Morus Szent Tamás vértanúk

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
22
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Pt 4,12–19. Evangélium Mt 10,28–32 Fisher Szent János és Morus Szent Tamás vértanúk

Testvéreim! A vértanúk ünnepei nemcsak a dicsőségről beszélnek – melyben azok részesültek, akik életüket adták az Úr Krisztusért –, hanem istenfélelemre is nevelnek. Akkor is, ha kicsi gyerekekről van szó, vagy fiatal lányokról, fiúkról, akkor is, ha olyan meglett, az öregkor határán élő emberekről, mint ez a két ma ünnepelt szent, Fisher János püspök és Morus Tamás.

Mind a kettő végigharcolta már az életét. Az egyik püspök, a másik a király után a második ember. Látták, hogy a hatalom, meg a gazdagság, meg a diadallal záródó harcok hogyan is zajlanak ebben az életben. És akkor írják az 1533-34-35-ös éveket Angliában, és kiderül, hogy a király valahol elvesztette az igazsággal való kapcsolatát. Azt hiszi, hogy mivel ő az ország ura – élet és halál fölött parancsolhat, neki az Úr törvénye fölött is hatalma van. Válik. Megunta a feleségét, más asszony kell neki. Kiderül, hogy az alattvalóinak a zöme félelemből vagy érdekből, így vagy úgy, meghajlik a királyi akarat előtt a parlamentben is, a parlamenten kívül is. Csak néhányan akadnak, akik mernek szembeszegülni a királyi akarattal és merik megvallani: „Felség, amire készül, rossz! Nem szabad. Az érvényes, szentségi házasság fölbonthatatlan.” Ez az, ami az életébe került a püspöknek is, a miniszterelnöknek is.

Ilyen sorsokat látva az Egyház hálát ad a kegyelemért, mely bármely életkorban erőt tud adni ahhoz, hogy az ember ragaszkodni merjen az igazsághoz, akár az élete árán is. Ugyanakkor fölébred az istenfélelem is: „Jaj, Istenem, ha én hasonló helyzetbe, kísértésbe kerülnék, vajon mi történnék velem? Merném-e, tudnám-e vállalni azt, hogy én a megfeszített Krisztushoz tartozom?”

Ezért mondják a szentek, hogy az Úr Jézusnak a pere csak elkezdődött, de nem zárult le. És aki igazán hívő életet él, az előbb-utóbb kerül olyan helyzetbe, hogy megkérdezik tőle: „Te hova, kikhez tartozol? A vádlók közé-e, akik megcsúfolják, ostorozzák, tövissel koronázzák és keresztre juttatják a megváltó Krisztust? Vagy netalán Őhozzá tartozol, a Megváltóhoz?!”

Ezért imádkozunk mi a Miatyánkban úgy, hogy: „Miatyánk, ne vígy minket a kísértésbe!” Mert egyikünk sem tudja önmagáról, hogy ha élesre fordul a helyzet, vajon hogyan döntenénk? Illetve egy reménye van a léleknek, ha hallgat a szentekre és tanul tőlük. Ha engedi, hogy a vértanúk beszéljenek arról, hogyan is van az, hogy az élet meg az igazság összetartozik, e kettő egy, s a többi, minden más elmúlik. És enged a kegyelemnek az apróságokban. Azokban a kicsi, lelkiismereti kérdésekben, amiről senki más nem tud, csak az ember maga. Ha apróságokban törekszünk a hűségre, próbálunk kitartani a kísértésben az Úr Krisztus mellett, akkor reménykedhetünk abban, hogy ha komolyra fordulna a dolog és nagy kérdésekről kellene vallani, tudnánk az Úr Krisztus mellett dönteni. Tudjuk Őt választani. Ahogyan manapság szokták mondani: tudunk tanúságot tenni Ő mellette. De ennek a tanúságnak mindig az a következménye, hogy osztoznunk kell a megfeszített Krisztus sorsában.

Imádkozzon értünk ez a két szent vértanú, hogy a kicsinyekben is, a nagy dolgokban is tudjunk hűségesek lenni, s főleg a kísértések órájában jusson eszünkbe: most van a perc, amikor döntenem kell, valóban a megfeszített Krisztushoz akarok-e tartozni? Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 31,1–8. Evangélium Mt 19,16–26Gonzaga Szent Alajos jezsuita növendék

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
21
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 31,1–8. Evangélium Mt 19,16–26 Gonzaga Szent Alajos jezsuita növendék

Testvéreim! Szent Alajost 1591-ben, 23 évesen temették el Rómában, a jezsuiták. Alajos tanúja lett annak (és a mennyországból boldogan hirdeti az Egyháznak), hogy Isten jó, hűséges és szereti az embert. Megteremti, mégpedig magának teremti, s azokat a szent vágyakat, melyeket a Szentlélek gyújt egy emberi szívben, azokat a Mindenható Isten, a Szentháromság beteljesíti.

Sokszor nem úgy, ahogy ezt az ember fiatalon megálmodja, de mindig úgy, ahogy neki magának is, meg a testvéreinek is üdvösségére válik.

Páduai Szent Antal ünnepén hallottuk, hogy Antal fiatalon vértanú akart lenni. Mondván, én annyira szeretem az Urat, hogy odaadom az életemet, megyek vértanúnak. És az Úr másként rendelkezett.

A ma ünnepelt szent, Alajos is, aki pedig nagyon előkelő, hercegi családban született, egészen kicsi gyerekként megérezte, hogy az a Jézus, aki a szentmiséken mindig jön, jelen van az Oltáriszentségben – amely előtt ő a várkápolnában (mert a váruknak külön kápolnája volt) kicsi korától kezdve ismételten, hosszasan elidőzött és imádkozott –, és jelen van mindenütt, velünk van, beszél hozzánk. És fölgyulladt a szívében a fölismerés: szerzetesnek kell lennie. Egyszer csak azt is fölismerte, hogy jezsuita akar lenni. Harcolni akar Krisztusért, az Egyházért. A testvéreiért. Nem fegyverrel, nem ágyúval, hanem a lélek fegyverzetével.

Azután 14 éves korára a családjával megvívta a maga harcát, és az Úr győzött. A család elengedte.

Akkoriban jezsuitának lenni nem volt egyszerű dolog, főleg előkelő családból elindulva nem. De ő megtette. Rómában elkezdett készülni, tanulni. Imádkozott, vezekelt, és a szívének egész szeretete tényleg az Úr Krisztusé volt. Nyilván olyasmiről álmodozott, mint Xavéri Ferenc is, hogy ha pappá szentelik, odamegy az elöljáróihoz, és megkéri, engedjék el őt a világnak a végére. Akár Keletre, akár Nyugatra, mindegy, de pogányok közé, mert missziós szeretne lenni. Életét akarja odaadni Krisztusért.

Ez az a vágy, melyet csak a Szentlélek tud ébreszteni az ember szívében. S mi lett belőle? Jött az 1590-es esztendőnek a tele. Már nyáron látni lehetett, hogy éhínség lesz, mert nagyon rossz termés mutatkozott. Meg is jött: télen az éhínség, tavasszal a járvány. S akkor a jezsuiták – bölcsen – azt mondták a fiataljaiknak: ti maradjatok veszteg. Maradjatok a rendházon belül, tanuljatok és készüljetek, az idősebbek meg menjenek a betegek közé. Papként, vigyék a szentkenetet és az Oltáriszentséget. Aki fertőzést kap és meghal, az vértanúja lesz a betegeknek és az Úrnak.

De egyszer csak az öregek kezdtek elfogyni, aratott közöttük a járvány. S akkor Alajos két társával elment az elöljáróhoz, és kérte: „Páter! Engedj ki a betegek közé! Az ablakból lehet látni, hogy mi van odakinn!” Engedélyt kapott. Nem telt bele két hét, megkapta a fertőzést. És 23 évesen, a mai napon meghalt. Azzal a megértéssel, hogy „Uram, Istenem, én nem ezt álmodtam, én úgy gondoltam, hogy sok pogányt megkeresztelek, azután egyszer csak lelőnek, vagy leszúrnak, vagy más módon leszek a te vértanúd. De a betegségben fölismertem, hogy a Te akaratod más. Kispapként kéred az életemet, és én fölajánlom és neked adom.” És föláldozta a fiatal, 23 évnyi életét az Úr akarata szerint.

Ez az, amiben ő a mennyországból – és erre kérjük meg őt! – nagyon tud segíteni a fiataloknak, akik szerzetesként vagy egyházmegyés papnövendékként hordozzák a szívükben ugyanezt a szeretetet: „Jézusom, én az életemet szeretném valami módon Neked odaadni!” Segítsen nekik Alajos, segítsen engedelmeskedni. Hogy a vágyat, ami a szívükben ott él, őrizni tudják, s amikor majd fölismerik, hogy nem úgy, ahogy én álmodtam, hanem valahogy másként fognak történni a dolgok, akkor legyen meg bennük az állhatatosság. Meg az az önfeláldozó szeretet, amelyik tud engedelmes lenni. Mondván: Jézusom, ha így akarod akkor így!

Mert mostanában is lehet ilyeneket hallani, hogy újmisés, akit tavaly szenteltek, jön a húsvét, a nagyszombat, egy karambol, és három napra rá meghal. Vagy: kispap, és egy betegség váratlanul elviszi. Vagy: ötéves pap, és teljesen váratlanul az Úr elszólítja.

Életek, melyeket az Úr elfogad, és a maga isteni bölcsessége szerint engedi, hogy áldozattá legyenek.

Alajos is ilyen volt. Fogja meg az imáinkat, és tegye oda a Szűzanya elé, akit ő annyira szeretett. Meg az Úr Krisztus elé, hogy a papnövendékek értsék: az ő dolguk szeretni az Urat. Őrizzék a vágyat, amit kegyelemként magától az Úrtól kaptak. És legyenek engedelmesek, amikor fölismerik, hogy az Úr milyen formában akarja beteljesíteni a szent vágyaikat. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Jn 2,15–17. Evangélium Mt 5,43–48Szent Romuáld a kamalduliak rendalapítója

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
19
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke 1Jn 2,15–17. Evangélium Mt 5,43–48 Szent Romuáld a kamalduliak rendalapítója

Testvéreim! Szent Romuáld azokban az évtizedekben élt, amikor Szent Gellért. 154 És majdnem földiek. Gellért velencei, ő meg ravennai. Furcsán indult az élete. Gazdag családban született, és egyszer csak az édesapja a rokonsággal összeveszett, és párbaj lett belőle. Romuáld látta, hogy az apja megöli az egyik rokont a párbajban. Az akkori törvények szerint a párbajban győztes félnek vezekelnie kellett 40 napig. Az apa azonban nem volt hajlandó, mondván, nekem igazam volt, igazságot szolgáltattam, nekem nem parancsol senki.

És akkor Romuáldban megmozdult valami. Itt – apám bármit is gondol – mégiscsak embervér folyt. Fogta magát és fölajánlotta, hogy elmegy az apja helyett vezekelni. Egy kolostorba küldték, és miközben teltek a napok, Romuáldnak kezdtek a dolgok kivilágosodni: mit ér az egész földi élet, ha egy darab földért az emberek képesek ölni. Megszólalt a hitbeli ismereteiből a Kain–Ábel képlet. Mint keresztény ember egyszer csak kezdte fölismerni: „Uram, Istenem, mi úgy viselkedünk a világban, mintha Krisztus el se jött volna”. – És akkor fölhangzott a szívében egy hang: „Romuáld! Ha ezeket a dolgokat te így látod, akkor hagyd el a világot! Gyere utánam! Kövess engem!”

És Romuáld belépett abba a kolostorba, ahol vezekelt az apjáért. Nagyon komolyan vette a dolgait: számára az engedelmesség engedelmesség volt, magyarázkodás nélkül; a szegénység szegénység volt; a tisztaság tisztaság volt.

Azután pedig amit megélt Szent Benedek, megélte ő is: a kolostorban élők és – miután már fogadalmat tett – a rendtársai meggyűlölték. Mert benne láthatóvá vált az, hogy jól is lehet szerzetesnek lenni. Megalkuvások nélkül, odaadottan, őszintén, tisztán. Meg is akarták ölni, mondván: „Te lehetetlenné teszel bennünket”.

Romuáld elmenekült, és elkezdte azt a remete-életet, amelyben évtizedeken át újra és újra fölfedezte, hogy a magányban – a világtól távol, szegényen, de Isten szeretetében és ismeretében gyarapodva, küszködve a saját természetével is – a tökéletesség útját lehet járni. Egyre közelebb lehet kerülni az Istenhez.

A végén akadtak hozzá hasonló gondolkodású férfiak, és belőlük alakult meg a kamalduli remeterend, mely jellé vált az Egyházban, itt Nyugaton is. Annak a jelévé, hogy a csöndben, magányban, mindenkitől távol az Eucharisztia olyan istenközelségbe tudja vinni a lelket, ami a világban elérhetetlen.

Mert ezek a Romuáldot követő remeték, mint ő maga is, úgy éltek, hogy volt egy kis kápolna, azután kb. 500 méteres körzetben kis remeteházak; ezekben a remeteházakban volt egy priccs meg egy oltár – mert ezeknek a remetéknek a többsége pap volt, akik naponta miséztek –, más nem. Éjszakára összejártak zsolozsmázni, a nagy ünnepekre összejöttek a kápolnába a szentmisére. De az életük központja a magányban is az Eucharisztia volt.

Ma van Rómában a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus első napja. Ezzel a szentmisével odakapcsolódunk. Ennek a mostani kongresszusnak a témája és a mottója az, hogy Jézus Krisztus, az ember egyetlen Megváltója az élet Kenyere. Az Egyház ma is belőle él. Mi is belőle élünk. – A szentáldozás után majd azt az Aquinói Szent Tamástól származó imádságot imádkozzuk, amelyik ugyanezt mondja el hálával, hittel, szeretettel: amit az Úr Krisztus az Utolsó vacsorán ránk hagyott, az számunkra valóban az élet Kenyere, mindaddig, amíg ezt a földi életet járjuk. Imádkozzon értünk szent Romuáld, és segítsen minket, hogy ez valóban így legyen. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 26,1–11. Evangélium Mt 5,1–12Boldog Jolán hercegné, apáca

Napi Ima7 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
15
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Sir 26,1–11. Evangélium Mt 5,1–12 Boldog Jolán hercegné, apáca

Testvéreim! Az ember nem is gondolná, hogy a hagyomány mennyire meghatározó tud lenni, személy szerint is, kisebb-nagyobb közösségekben is. Manapság sokszor hallani a Visegrádi Hármakról, értve rajta Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot. Megyünk együtt Európába.

Ez azért lehetséges, mert ezer esztendővel ezelőtt ugyanez a három ország elindult a kereszténység felé, elindult az Egyház életét élve az egyetlen egység felé, ami megtalálható és megélhető – az Úr Krisztusban.

Ezt a ma ünnepelt Boldog Jolánt a világegyház még nem ismeri, de a Visegrádi Hármak igen. Lengyelország, Csehország, Magyarország, mi ismerjük őt. Sőt, úgy tudunk rá tekinteni, hogy Árpádházi. A miénk.

63 évesen halt meg, 1298-ban. Egy olyan élet után, ami azzal kezdődött, hogy Jolán eszmélni kezd és hallja, hogy a nagynéni, Erzsébet, nem olyan régen, még nincs tíz éve, hogy meghalt – és szent. Figyelj csak! Ma, amikor misére megyünk, Erzsébet ünnepe van, aki a te nagynénéd. És azt is hallja – amikor keresi, hol van a nővére, Kinga, aki nála tíz évvel idősebb –, hogy Kinga már férjhez ment. Lengyelországban, Krakkóban van. A krakkói herceg felesége.

Azután egyszer csak hallja, hogy a feje fölött a szülők arról beszélgetnek, hogy ezt a Jolánt is egy lengyel herceghez adjuk majd feleségül. S ahogyan korábban Erzsébetet 5 évesen elvitték Wartburgba, úgy Jolánt 5 évesen elviszik északra, a nővéréhez, és Kinga kezdi belenevelni abba a lengyel világba, ahol neki majd hamarosan – feleségként, édesanyaként, asszonyként – hercegnőnek kell lennie.

És ezek a lányok nem lázadtak föl. Nem rontottak neki a szülőknek – „Mit képzeltek ti?! Mi lesz a mi saját elképzeléseinkkel, személyi jogainkkal?” –, hanem szelíden, alázattal, az engedelmesség igáját magukra véve elindultak. Nem egy közülük azzal a fájdalommal a szívében: „Uram, Krisztusom, Te tudod, hogy én tulajdonképpen apáca szerettem volna lenni. És nem lehet. A szüleim azt mondták, menjek férjhez. Amen. Férjhez megyek.”

Jolánban is élhetett egy ilyen vágy, de mint feleség és édesanya, mint hercegnő megmutatta azt, hogy hogyan lehet jónak lenni. Minden körülmények között.

És akkor az ember naivul azt várná, hogy ilyen előzmények után Jolán számára minden lehetőség adva van – királyi házból származik, szereti az Úr Krisztust, jó akar lenni –, hogy problémátlanul fusson végig az életen; és nem. A maga keresztje neki is megvan.

8–10 éves házasok voltak, amikor Jolán elkezdte érezni, hogy a férje gyanakszik rá. Egyszer csak megtudja, hogy a körülötte lévők az udvarban olyan pletykákindultak el, melyek hallatán csoda, hogy a férje még nem dobta ki.

Jolán akkor nem méregkeverő boszorkányokat hozatott, hogy megmérgezze a rágalmazóit, amint ez akkoriban nem volt ritka. Tűrt, szenvedett, imádkozott, viselte a férjétől kapott bántásokat. S egyszer csak kiderült az igazság – mert mindig kiderül –, és mindenki megtudta, hogy micsoda hazugságokkal rágalmazták!

Azután hamarosan meghalt a férje. Jolán akkor Kingával együtt belépett a klarissza apácákhoz, a kolostorba. Valószínűleg a szíve vágya most kezdett teljesedni. És ráhagyta a kolostorra is azt a fajta uralkodni tudó jóságot, amely – ismerve a lehetőségeit – mindig látja a rászorulókat is. Nem perlekedik, nem verekszik a környezetével, hanem szolgál és segít, imádkozik és szenved.

Mostanában, a Visegrádi Hármak törekvéseinél nagyon fontosak a politikusok, meg a bankárok, a gazdasági életnek a vezetői, hogy jó lelkiismerettel jó egyezségekre jussanak, s együtt ballagjunk be Európába. Ha azonban ebben a térségben nem volnának az életszentség útját járó feleségek, édesanyák, szerzetesnők, leányok, akkor ebből nem lenne semmi. Ha viszont vannak – mint ahogy vannak, és legyenek! –, akkor kicsiben, nagyban az Úr Krisztus meg tudja mutatni azt, hogy a megváltott ember, aki tud fölébe emelkedni a gazdasági érdekeinek, a politikai megfontolásainak meg az egyéni ösztöneinek, az alkalmas arra, hogy másokkal egységben éljen, segítsen és szolgáljon.

Mindazokkal együtt, akik valamilyen formában rokonságot éreznek a mai szenttel, Jolánnal, fohászkodjunk, hogy hozzá hasonlóan, az adott keretek között, az adott életállapotban, az adott lehetőségek között tudjunk jók lenni. És az Úr Krisztus áldása bennünk ugyanúgy, mint Jolánban és az övéiben – bőséges termést hozzon mindannyiunk, az európai egységre törekvő Magyarország számára. Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Bölcs 7,7–16. Evangélium Mt 5,13–19Páduai Szent Antal ferences áldozópap

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
13
Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Bölcs 7,7–16. Evangélium Mt 5,13–19 Páduai Szent Antal ferences áldozópap

Testvéreim! Páduai Szent Antal – annak ellenére, hogy nagyon rövid életet élt itt a földön – világszerte az egyik legismertebb szent. A legegyszerűbb hívők is tudják, ha valami elveszett, Szent Antalhoz kell fordulni és ő segít. De azt is mindenki tudja róla, hogy ha Antal segített, akkor nekem is segítenem kell valaki nyomorulton. Ezért van, hogy szinte minden katolikus templomban van Szent Antalnak szobra – nálunk is, ott hátul, bal oldalon –, s mellette egy persely, Szent Antal szegényeinek. Mondván: ha segítséget kértél a szenttől, és kaptál, akkor itt ez a persely, segíts te is, másokon, a nyomorultakon.

Ha az ember nem ismeri Szent Antalnak az élettörténetét, akkor el tud tanakodni, hogy érdekes, az Úr, aki tetszése szerint egyeseket erre, másokat arra kiválaszt, Antalból éppen ezt csinálta. Ezt a szentet. Holott a mennyek országában törvény, hogy ki milyen mértékben áldozta föl magát az Úr Krisztusért, akkora a közbenjáró hatalma. Ezért a legnagyobb közbenjáró a Szűzanya. De Szent Antalnak is azért van akkora segítő hatalma, mert ő is mindent odaadott.

Az 1224-es, 25-ös évet írták, amikor az egyik észak-itáliai kis ferences kolostorban papszentelés volt. Vannak összesen a kolostorban nyolcan-tízen, köztük három-négy pap. Beszélni kellene valakinek, köszöntenie kellene az újmisést, és senki nem vállalja. De van ott valaki, az évei szerint még nincs 30 éves, kinézete szerint megtört, talán a halál közelében járó ember, akire a kolostorban a többiek úgy tekintettek: érthetetlen, hogy Ferenc atyánk ezt egyáltalán miért vehette föl, úgy látszik, talán egy kicsit ütődött is. Mert ha szólnak hozzá, akkor van egy mosolya, de szava nincs; ha véleményt kellene nyilvánítani, ő inkább megcsinálja a dolgokat. Nagyon hallgatag. De most, ebben a helyzetben az egyik atya tréfának szánva rábökött: „Antal testvér! Ha senki nem szólal meg, akkor szólalj meg te!” És a kis ütődöttnek vélt barát megszólalt. Beszélni kezdett és kiderült, hogy az összes társánál jobban ismeri a mennyek országának misztériumait. Kiderült, hogy emögött a fiatal, „ütődött” barát mögött van tíz teológiai tanulmányi év. S van mögötte egy vértanúság.

1220-ban ugyanis, amikor Lisszabonba visszahozták a Marokkóban megölt öt ferences vértanú testét, ott volt a kikötőben és a sokaságban egy fiatal, ágostonos pap, aki látta, hogy ezek az emberek, akik barátai voltak évekkel azelőtt, ezek odaadták az életüket az evangéliumért. Akkor ő 25 éves. Hazamegy, bemegy a házfőnökéhez, és engedélyt kér arra, hogy átmenjen a ferencesek közé.

Elengedték. A ferenceseknél pedig elkezdte sürgetve kérni, hogy küldjék el Marokkóba, misszióba. Ugyanoda, ahol azokat a testvéreit megölték.

Elküldték. Ezzel a maga részéről, 25 évesen odaadta az életét az evangéliumért. És nem rajta múlott, hogy nem lett ő is – hónapokon belül – vértanú. Az Úrnak tetszett úgy, hogy ezt mondja neki: „Antal! Ha tényleg nekem akarod adni az életedet, elfogadom, de nem úgy, ahogy ezt te elgondoltad!”

Antal még útközben halálosan megbetegedett, s mikor a hajó legközelebb kikötött, őt kitették a partra, azzal, hogy aligha fogja megérni az estét. Megérte. A következőt is, még a következőket is, és támadt egy olyan tapasztalata, hogy az életnek is, föláldozásának is az ura az Isten. A megfeszített Krisztus. Megélte, hogy az áldozatot elfogadják, de nem úgy, ahogy én gondoltam.

Föltették egy hajóra, mondván: „Ne haragudj, Antal, nem tudunk veled itt mit csinálni, menj haza!” És jött egy vihar, mely azt a hajót elsodorta homlokegyenest ellenkező irányba, Szicíliáig. Így került Antal Itáliába és abba a bizonyos kis kolostorba, ahol egyszer csak fölismerték, ki is ő. Ezután következett hat esztendő, mely alatt Antal pontosan fölfogta: „Én odaajánlottam az életemet az Úr Krisztusnak, mert hirdetni akarom az evangéliumot, és megkaptam tőle Észak-Itáliát, meg Dél-Franciaországot, ahol nem pogányok vannak, hanem eretnekek, ezért nehezebb terep, veszedelmesebb dolog, mint a pogányoknak hirdetni Krisztust.” De amikor megszólalt a szószéken, a hallgatók megérezték, hogy ez a barát nem leckét mond föl. Ennek nem betanult beszédei vannak, amiket városról-városra járva elmond, hanem ez az ember beszél a tapasztalatról, ami vonz. És neki hittek. Amint ez a szentek életében annyiszor kiderül: érdekes, szinte szóról-szóra ugyanazt mondja minden igehirdető, de ha egy szent mondja ugyanazt, az ő szavának van foganatja.

Közben Antal testileg elégett. Mindössze 36 éves, amikor 1231-ben, ezen a mai napon meghalt. De már életében a hívők azt tapasztalták, hogy nemcsak a szavának van hatalma, hanem csodatévő ereje van! Kezdték tapasztalni, hogy a Krisztusnak áldozott életből közbenjáró hatalom fakad, egészen a csodatételig.

És ez ma is törvény. Az Egyház ma is így él. Gondolom, a testvérek között nem kevesen vannak, akik személy szerint is megtapasztalták már, hogy Szent Antal valóban tud segíteni. De azt a becsületességet elvárja, hogy ha segített rajtam, el ne felejtsek viszontsegíteni a nyomorultakon.

Ebben a szentmisében – 800 év távolából is – hálát adunk Szent Antalért az Úrnak. Segítsen ő nekünk hinni. És segítsen nekünk, hogy a magunk életáldozatát – amit a saját állapotunkban és körülményeink között adhatunk az Úrnak annak jeleként, hogy szeretjük Őt –, a magunk áldozatát meg tudjuk hozni! Amen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."