Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza

Könyörögtem a Győzelmes Nagyboldogasszonyhoz azért is, hogy tartson távol tőlem, ami beszennyezhetné tisztaságomat, tudtam, hogy egy olyan utazás alatt, mint amilyen ez az olaszországi is, sok zavaró dolog eshetik meg, főleg azért, mert nem ismerem a rosszat s félek azt felfedezni, miután nem tapasztaltam meg, hogy „a tisztának minden tiszta”, hogy az egyszerű és egyenes lélek semmiben sem lát rosszat; valóban, a rossz csak a tisztátlan lelkekben létezik s nem érzéketlen tárgyakban ... Szent Józsefet is kértem, hogy őrködjék felettem, iránta gyermekkorom óta különös tisztelettel viseltettem, amely összefonódott a Szent Szűz iránti szeretetemmel. Mindennap elmondtam az imát: „Ó, Szent József, szüzek atyja és oltalmazója” – s így félelem nélkül indultam el hosszú utazásomra, oly jó védelmezőim voltak, hogy lehetetlenség volt félnem.

Hajnali három órakor mentem keresztül a még alvó Lisieux városán; sok benyomás vonult át a lelkemen ezekben a percekben. Éreztem, hogy az ismeretlen felé megyek s hogy ott majd nagy dolgok várnak rám ... Papa vidám volt, mikor elindult a vonat, ezt az öreg refrént dúdolgatta: „Gördülj, gördülj, delizsánc, kezdődik az utazás”. Reggel megérkeztünk Párizsba, s azonnal elindultunk, hogy megismerjük. Apa, szegényke, sokat fáradt azon, hogy örömet szerezzen nekünk, ezért csakhamar megismertük a főváros minden csodáját. Ami engem illet, csak egyetlen olyat találtam köztük, ami elragadtatást váltott ki belőlem, s ez a csoda: „A Győzelmes Nagyboldogasszony” volt. Ó hogy mit éreztem a lábainál, nem tudnám elmondani ... A kegyelmek, amelyeket tőle kaptam, oly mélyen megindítottak, hogy csupán a könnyeim tolmácsolták boldogságomat, úgy, mint első áldozásom napján ... A Szent Szűz megéreztette velem, hogy valóban ő mosolygott rám és ő gyógyított meg. Megértettem, hogy őrködik felettem, hogy az ő gyermeke vagyok, nem is tudtam másként szólítani, mint „Mama”, mert ezt még gyöngédebbnek éreztem, mint az Anya nevet ... Milyen forrón
kértem, hogy vigyázzon rám mindig s hogy hamarosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem szűzi palástja árnyékában! ... Ó, ez egyike volt első, gyermeki vágyaimnak ... Mikor nagyobb lettem, megértettem, hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szűz palástját és e termékeny hegység felé tartott minden vágyam ...

November hetedikén indult el a zarándoklat, de Papa néhány nappal korábban felvitt minket Párizsba, hogy megismertesse velünk ezt a várost.

Drága Anyám, el fogom mesélni utazásomat néhány részletével együtt: bocsásson meg, ha túl sokat nyújtok belőle, nem fontolgatok, mielőtt írnék és annyi különféle alkalommal csinálom kevés szabadidőm miatt, hogy elbeszélésemet talán fárasztónak fogja majd találni ... Az a gondolat vigasztal, hogy az Égben majd újra beszélek Önnel a kapott kegyelmekről s akkor már kellemes és csinos formába tudom foglalni azokat ... Akkor már semmi sem szakíthatja meg bensőséges megnyilatkozásainkat és egyetlen tekintetből mindent meg fog érteni ... Mivel, sajnos, még a szomorú föld nyelvét kell használnom, megkísérlem, hogy annak a gyermeknek az egyszerűségével tegyem, aki ismeri Anyja szeretetét!

Ó, Anyám! milyen szép az a hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt só megőrzése a célja! Ez a Kármel hivatása, mivel imáinak és áldozatainak egyetlen szándéka az, hogy az apostolok apostolai legyünk, imádkozva értük, amíg ők evangélizálják a lelkeket szavaikkal és mindenekfelett példaadásukkal ... Meg kell állnom, ha még tovább beszélnék erről a tárgyról, sohasem jutnék a végére!

Egy hónapon át éltem sok szent pap társaságában és láttam, hogy ha magasztos méltóságuk az angyalok fölé emeli is őket, azzal még nem válnak kevésbé gyenge és gyarló emberekké ... Ha a szent papok, akiket Jézus Evangéliumában „A föld sójának” nevez, azt mutatják magatartásukkal, hogy végtelen nagy szükségük van imára, mit mondjunk a langyosakról? Nem mondotta-e Jézus azt is: „Ha a só ízét veszti, mivel fognak sózni?”

Ó, Olaszországban megértettem hivatásomat, nem kellett messzire menni ezért az annyira hasznos megismerésért ...

A második tapasztalat, amelyre szert tettem, a papokra vonatkozik. Miután soha nem éltem a közelükben, nem tudtam megérteni a kármeli reform főcélját. A bűnösökért imádkozni elragadó volt számomra, de imádkozni a papok lelkéért, amelyet a kristálynál is tisztábbnak hittem, megdöbbentőnek látszott ...

Megértettem, hogy az igazi nagyság a lélekben lakik és nem a névben, mint ahogy Izaiás mondja: „Az Úr MÁS NEVET fog adni választottainak” és Szent János is mondja: „A győztes egy fehér követ fog kapni, amelyre ÚJ NÉV van írva, amelyet senki sem ismer, csak aki kapja”. Tehát a Mennyekben fogjuk megtudni, hogy milyenek a mi nemesi előneveink. Akkor mindenki megkapja Istentől a dicséretet, melyet megérdemel és az, aki a földön, Jézus iránti szeretetből, a legszegényebb, a legelfelejtettebb akart lenni, az lesz a legelső, a legnemesebb és a leggazdagabb! ...

Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az előnevek csak levegő voltak a számukra ... Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.

Mihelyt megérkeztem Lisieuxbe, a Kármelben kerestem vigasztalást s meg is találtam, ön mellett, drága Anyám. Ó, nem! soha nem fogom elfelejteni, hogy mit szenvedett miattam. Ha nem félnék, hogy megszentségtelenítem azzal, ha felhasználom, elmondhatnám azokat a szavakat, melyeket Jézus intézett apostolaihoz Szenvedésének estéjén: „Ti vagytok azok, akik kitartottak mellettem  megpróbáltatásaimban” ... Szeretett nővéreim is igen édesen vigasztaltak engem ... Három nappal bayeuxi utazásom után egy sokkal hosszabb utazást kellett tennem, mégpedig az Örök Városba ... Ó, micsoda utazás volt ez! ... Ebből egymagából többet tanultam, mint sok hosszú iskolaév alatt, megmutatta nekem minden mulandó dolog hiúságát és azt, hogy minden csak búbánat a nap alatt ... Emellett gyönyörű dolgokat láttam, megcsodáltam a művészet és a vallás minden nagyszerűségét s főleg ugyanazt a földet tapostam, mint a Szent Apostolok, azt a Mártírok vérével öntözött földet s a lelkem megnőtt a szent dolgokkal való érintkezéstől ...

Mikor az utcán voltam, újra folyni kezdtek a könnyeim, nem annyira bánatom miatt, hanem, mert láttam, hogy drága kis Apám utazása kárbaveszett ... Neki, aki ünnepélyesen készült arra, hogy sürgönyözzön a Kármelbe, tudatva a Püspök úr igenlő válaszát, minden válasz nélkül kellett hazatérnie ... Ó, mennyire fájt! ... Úgy látszott, hogy a jövőm egyszersmindenkorra kettétörött, minél inkább közeledem a határidőhöz, annál inkább összekuszálódik. Lelkem elmerült a keserűségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem.