52135 ima található a honlapon, összesen 109394 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Janka Ferenc atya elmélkedése

Janka Ferenc atya elmélkedése
Hetente frissül

Krisztus Király vasárnapján búcsút vett a hallgatóktól Martos Balázs atya, aki hat éven át elmélkedett a szentírási szövegekről. Az új egyházi év elején a stafétát Janka Ferenc filozófus, teológus, főiskolai tanár veszi át, aki a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolán fundamentális teológiát és dogmatikát tanít, emellett a Szegedi Gál Ferenc Egyetem filozófia tanszékvezetője.

Janka Ferenc atya éveken át rendszeresen tudósította a Vatikáni Rádió hallgatóit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának eseményeiről, mint a szervezet főtitkár-helyettese, így hangja ismerősen cseng majd sokaknak. Beszámolóiban a konferenciák, tanácskozások tematikáján túl mindig megjelent a költészet is, egy-egy versidézettel gazdagította tudósításait, ezáltal segítve a lelki ráhangolódást.

Janka Ferenc atya elmélkedése TörténelemAdvent 2. vasárnapja

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Dec
02
Janka Ferenc atya elmélkedése Történelem Advent 2. vasárnapja

Szent Lukács evangélista, a kedves és tudós orvos, egy hivatásos történész alaposságával rögzíti az utókor számára Jézus nyilvános működése kezdetének történelmi koordinátáit. Gondosságának sokat köszönhetünk. Hiszen evangéliumában elevenen lüktet a történelem, és számunkra rögzített történelme termőtalaján ékesen virágzik és bő termést hoz az evangélium.

Lukács történelmi igényességével kapcsolatban egy római diákkori emlékem jut az eszembe. A Pápai Gergely Egyetemen talán a “Keresztény nyelv filozófiai elemzése” című tárgyból vizsgáztam, boldog emlékű Carlo Huber SJ atyánál. A vizsga egyébként jól sikerült, hiszen itt kezdődött a professzor úrral az a bizalmi tanár-diák kapcsolat, ami miatt később a doktori értekezésem témavezetője lett. Mégis, egy olyan kérdése vésődött máig felejthetetlenül az emlékezetembe, amire akkor nem tudtam válaszolni. Pedig ez elvileg rendkívül egyszerű volt. “Mi az evangélium?” Kérdezte többször is, olyan választ várva, amit nem találtam el. Mi az evangélium? “Geschichte!” Történelem! Adta meg ő azt a választ, amit hallani szeretett volna. Szíve közepéből feltörő erővel áthatott szava szinte most is a fülemben van, és az évek múlásával egyre jobban érteni vélem kijelentése szándékát.

Mert igaz, hogy szó szerinti jelentésében az euangélion jó hírt, örömhírt jelent. De az emberiség történelmének egy meghatározott helyén és idejében konkrétan felhangzó és megvalósuló evangélium több. Több, mint a “Hol volt nem volt, volt egyszer egy fiú...” mesés időn kívülisége. Több, mint valami kellemes távoli üzenet vagy unaloműző érdekesség. Több, mint a mítoszokban és legendákban lecsapódó “örök emberi”. Több, mint költők magas röptű és mélyen szántó vallomásai. Több, mint az életünk kényelmét szolgáló tudományos felfedezések vívmányai. Több, mint a pszichológiai technikák által megvalósítható testi-lelki jól-lét.

Mi az evangélium? Történelem. Jézus Krisztus evangéliumában maga Isten lép a történelembe, a világ és az ember történelme pedig máshol és előbb soha nem látott intenzitással egyesül Isten szeretetével. Az örök Isten hús-vér ember lesz. Mindenben hozzánk hasonló a bűnt kivéve. Tanít gyógyít, új életre kelt. Értünk szenved és vállalja a halált. Feltámad, elküldi a Szentlelket. Kész arra, hogy megdicsőült testével és vérével a kenyér és a bor színe alatt rejtőzzön és a földi idők végezetéig velünk maradva ránk váró jelenlét legyen.

Mi az evangélium? Történelem. És mi a történelem? Ezt egy másik római emlékem révén értettem meg mélyebben. 2002-ben a Pápai Német-Magyar Kollégium alapításának 450. évfordulóján Pater Peter-Hans Kolvenbach, a jezsuita rend generálisa tartott egy emlékező beszédet, amelynek mindnyájunkat megérintő, fő gondolata az volt, hogy “a nagybetűs történelem mindig kisbetűs történetekből épül fel”. Nem azon kívül, nem az előtt vagy az után, hanem abban és abból.

A Germanicumot a trienti zsinaton a katolikus megújulás érdekében hozott reformok értelmében, teológiailag jól képzett és személyes vallásosságában buzgó klérus képzésére alapították 1552-ben. A kezdeményezők Loyolai Szent Ignác és Giovanni Morone bíboros voltak, akik megnyerték III. Gyula pápa támogatását. Az intézmény történelme során számos bíboros, püspök, magas egyházmegyei hivatalt betöltő katolikus pap került ki a növendékek közül. Különlegesen fényes csillagai kollégiumunknak a vértanúi, így a Sztálin által meggyilkoltatott Romzsa Tódor görögkatolikus püspök is.

Az alapítók személyes, kisbetűs története a nagybetűs történelem felbecsülhetetlen értékű kovászává vált. (Az én kisbetűs, személyes történetemé is). Példájuk két dologra is tanít és bátorít bennünket is. Egyrész arra, hogy fedezzük fel saját életünk kis történéseiben is azokat a személyeket és mozzanatokat, akik életünk egészére pozitív hatással voltak. Másrészt arra, hogy ne csüggedjünk állapotbeli kötelességeink hűséges teljesítése közben, mert soha nem tudhatjuk egészen pontosan, hogy a mi életünk magvetéséből mikor szökken szárba és hoz bőségest termést valami, valaki, ha nem is a földi, de az örök életre.

Mi az evangélium? Történelem. Jézus Krisztus óta az evangélium megjelent az emberi történelemben és a történelem az evangéliumban. Talán szokatlan, de a nagybetűs történelem ma is a kisbetűs történetekben bontakozik ki. A mindennapi, személyes állásfoglalásokban, döntésekben és cselekedetekben, nem azok előtt vagy után, nem azok felett vagy alatt, hanem bennük. Ezért ma 2021. december 5-én, a római katolikus liturgikus kalendárium szerint advent 2. vasárnapján, amikor Joe Biden az amerikai és Vlagyimir Putyin az orosz elnök. Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Ferenc a római pápa és Erdő Péter bíboros Magyarország prímása, akkor a legfontosabb, sőt egyedül fontos dolog az, hogy hittel hallgassuk és váltsuk tettekre az evangéliumot. Hogy a mi személyes, kisbetűs életünk története szeretetben egyesüljön a történelem Istenével és Isten történelmével. Mert igazán csak így tárul fel annak a mindig egyszerre személyes és egyetemes titoknak a mélysége, magassága és szélessége, amit úgy hívunk, hogy történelem. 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése KészületlenülAdvent első vasárnapja

Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
25
Janka Ferenc atya elmélkedése Készületlenül Advent első vasárnapja

A világ végéről szóló evangéliumi részt két hete Szent Márktól, most, a liturgikus újév első, adventi vasárnapján Szent Lukácstól olvashattuk. A szinte azonos szövegek az egyházi évben betöltött helyük miatt mégis egészen másként hatnak ránk. Márknál a szenvedések végére és az evilágin túli beteljesedés reményére fókuszáltunk. Most pedig a vég felől a jelenben szükséges készületre irányul a figyelmünk. Jézus arról beszél, hogy a világ végét kísérő jelekre a földön kétségbeesett rettegés támad. Az emberek megdermednek a rémülettől. Krisztus azért tárja fel mindezeket tanítványainak és nekünk, hogy vigyázzunk és ne érjen készületlenül bennünket ez a nap.

A készületlenség és a készület iskolájának világába vezet vissza bennünket Karinthy Frigyes világszerte legismertebb novellafűzére is, a „Tanár úr kérem”.

Az életbe kikerült felnőtt, aki nem is tudja, hogy a Lenkei tanár úr által mindig emlegetett életiskola hányadik osztályába jár már, és tényleg író lett, ami szeretett volna, és már sok könyve megjelent, ismert és elismert ember lett, akitől autogramot kérnek, mégsem érzi jól magát. Vallomásba kezd.  

Ahogy teltek-múltak az évek, sok zavaros és zagyva dolog jött, ráébredtem arra, hogy az érettségi után egyáltalán nem lett olyan jó, mint hittem. És amint ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden borzasztóan szomorú volt egyszer csak rájöttem, hogy most nyilván csak álmodom, méghozzá nem is valami szépet és dicsőségeset, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot. És a legokosabb, amit most tehetek, hogy erőlködöm és felébredek és egészen más szemmel nézem azt az igazi életemet a középiskolában. Nem látom olyan keservesnek, fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom benne mindazt, ami kedély és humor és emlék és szép fiatalság: amit innen ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek mindent jobban, mint eddig – és nektek édes barátaim, kedves középiskolai tanulók újra megmutatom, és figyelmeztetlek benneteket, hogy mennyi szín, furcsaság és élet mindez, és mennyi emlék és mennyi remény.”[1]

A VII. b-ben ébredő Karinthy a középiskolások felé fordul, valójában azonban mindnyájunkhoz, a bennünk tovább élő diákhoz szól. Legrokonszenvesebb vonása, hogy írása nemcsak a kitűnő tanulók győzelmének diadaléneke, hanem a gyengébb nebulók kudarcokból való talpra állásának himnusza is. Mert az igazi győztes nem az, aki mindig sikeres és sohasem hibázik, hanem az, aki valahányszor elbukott, mégis mindig talpra tud állni. Az író derűs empátiája a saját gyarlóságai miatt kudarcot vallott, bukott, kiszolgáltatott diák előtt nyitja meg a lehetőségek, a jövő kapuit.

De hogyan? Humorral. Nevetéssel. Aquinói Szent Tamás gyönyörű hasonlata szerint a lélek olyan, mint egy megfeszített íjhúr, a nevetés pedig elpattintja ezt a feszültséget. „A nevetés a lélek pihentetése”. A feszültség föloldása, a nyomasztó gátlások megszüntetése.[2]

Amikor az iskolából elkéső, a bizonyítványát magyarázó, nyilvánvaló készületlenségét a „Tanár úr kérem én készültem” ismételgetésével leplező diákon kacagunk, valójában magunkon nevetünk. Ez a derültség lehet annak az igazságnak a hírnöke is, ami szabaddá tesz bennünket. Mert szabadságra van szükségünk ahhoz, hogy adventi készületeink egyre nagyobb időbeli távolságából elég bátrak legyünk arra, hogy tisztábban lássunk annyi mindent. Hogy beismerjük, az évek múlásával nem lett minden olyan jó, mint ahogy reméltük. Hogy elég elszántak lehessünk arra, hogy hétköznapjainkat ne lássuk olyan keservesnek, fárasztónak és nyomasztónak. Hanem vegyük észre benne mindazt, ami kedély és humor, emlék és szép lehetőség.  Hogy más szemmel nézzük – nos, nem a középiskolai énünket, hanem a valódi életünket. Hogy mutassuk meg mindezt másoknak is, észre vetetve velük is, hogy mennyi szín és furcsaság mindez, hogy mennyi élet és remény.

Nemcsak az író, hanem mi is másként nézünk előre és más szemmel tekintünk vissza. A világ végéről szóló jövendölések is mást láttatnak az egyházi év végén és most, az elején. A végen túl a megszabadulás és a beteljesedés fényét. A vég felől a jelenben a készület szükségességét.

Nemcsak mi figyelünk azonban - végen innen és túl - az Istenre, hanem az Isten is figyel ránk. Nem úgy, mint egy kisstílű iskolamester, aki alig várja, hogy körmöst adjon a rossz tanulóknak. Még csak nem is olyan nevettetve nevelő empátiával, ahogy Karinthy láttat bennünket, az iskolában és az életben csetlő-botló halandókat. Isten nem kívülállóként figyel ránk, hanem szeretett Fia lett “osztálytársunk” és sorstársunk, életét barátaiért odaadó üdvözítőnk és emberszerető bíránk.

Az egyházi év kezdetén lélekben visszapillantok az előző évi értesítőmre. Aggódva keresem, de nem találom a „felsőbb osztályba léphet” bejegyzést. Ugyan kinek is magyaráznám a bizonyítványom? Megrendülve, mégis bizalommal fohászkodom:

“Mester, te tudod, hogy én készültem, készülgettem. Azt is tudod, hogy mennyire nem vagyok még kész. Életadó és életmentő barátságodra kérlek, segíts, hogy a veled való végső találkozás ne érjen készületlenül!”

 

[1] Vö.: Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem, Akkord kiadó, 2000, Bevezetés, 11-13.

[2] Vö.: Karinthy 2000, Szalay Károly: Előszó, 5-7.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Aki volt, aki van és aki eljövendő:Krisztus Király ünnepére

Napi Ima4 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
18
Janka Ferenc atya elmélkedése Aki volt, aki van és aki eljövendő: Krisztus Király ünnepére

Isten szeretetét és az ember valódi természetét számunkra Jézus Krisztus nyilatkoztatja ki. A személyének valóságára vonatkozó fogalmak, teológiai szakkifejezéssel a “messiási fenségcímek” dinamikus valóságok. Ez egyrészt azt jelenti, hogy történetük van. Másrészt pedig azt, hogy jelentésük kimeríthetetlen gazdagsága miatt emberi megértésünk folyamata sohasem zárul le teljesen. Ilyen fogalom Krisztus királysága is.

Az ókori kelet civilizációban a királyság mindig szorosan összefonódott az isteni királyság mitikus elképzelésével. Szent intézmény ez itt, amely különböző fokozatok szerint az isteni világhoz tartozik. Egyiptomban az uralkodó fáraót Hórusz megtestesülésének tartották. Minden tette természeténél fogva isteni volt, és a liturgikus cselekmények jogszerűen megillették. Babilonban a király Marduk választottja, ő küldi, hogy uralkodjék a “négy égtáj” felett, azaz az egész földön. Polgári és katonai vezető és ugyanakkor a város főpapja is. Nemcsak az igazságosságot, a győzelmet és a békét kell biztosítania, de az ő közvetítésével jön minden isteni áldás is, beleértve a föld termékenységét, de az emberi utódokat és az állati szaporulatot is. A mitológiákkal és a politeista kultuszokkal egységet alkotó királyság intézményét később, a görög és a római birodalom idején felelevenítik, az uralkodókat pedig istenítik.

Ebből a háttérből emelkedik ki teljes eredetiségével a bibliai kinyilatkoztatás. Az Isten országa mindkét szövetségben központi helyet foglalt el. Az emberi királyság valósága Izrael tapasztalatában differenciálódott és végül Jézus Krisztus királyságának meghatározására szolgált. A királyság eszméje azonban gyökeres tisztuláson ment át. Az Ószövetség összhangba hozta Isten egyetlenségének kinyilatkoztatásával. Az Újszövetségben a földi királyság intézménye teljesen különvált az isteni világtól. Krisztus királysága itt teljesen másfajta valóságként jelenik meg, mint a politikai világban[1].

Jahve, a király, aki volt, aki van és aki eljövendő először az égő csipkebokorban nyilatkoztatta ki a nevét. Én vagyok, aki van. Neve egy semmi máshoz nem hasonlítható erejű bemutatkozás, égő, de el nem égető jelenlét, soha vissza nem vont ígéret. Szabadító szeretettel vagyok és leszek veled. Ennek a személyes térerőnek egy értelmezése jelenik meg abban - a nép társadalmi és politikai fejlődésével is összefüggő - kifejezésben, hogy Isten a seregek Ura, a királyok királya és az uralkodók Ura. A választott nép történetének földi királyai, mint Dávid és Salamon Isten választottai. Hűségüket Isten áldása kíséri, bűneik büntetést vonnak magukra. A nép fogsága során kristályosodik ki az a felismerés, hogy Isten a teremtés Ura is, aki felhasználhatja a pogány uralkodókat, hogy büntetésének és szabadításának eszközei legyenek. A királyság bukása és Jeruzsálem pusztulása után a királyságra vonatkozó messiási ígéretek egyre egyetemesebbek és spirituálisabbak lesznek. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Isten üdvözítő szándéka nem csak Izraelnek, hanem minden népnek szól. Királyi uralma és országa pedig nem itt a földön teljesedik be.

Isten királysága Jézus Krisztusban jött közel hozzánk. Nem emberi elképzelések és várakozások szerinti uralmat valósított meg. Különösen nem földi küldetésének utolsó napjaiban. Az Úr itt szenvedő szolga. A mindenség királya megkötözve, megostorozva tövissel koronázva állt a római császár helytartója előtt. Halálos ítéletének okát keresztjére szögezik: “a názáreti Jézus, a zsidók királya”. Az arra járók is így gúnyolják. Pedig a mi bűneink miatt szúrták át és az ő sebei szereztek számunkra gyógyulást. A jobb lator az első, aki felismeri benne az igaz embert és kéri, hogy emlékezzék meg róla, mikor országába jut.

A Király, aki volt, aki van és aki eljövendő már útban van felénk is. Pontosabban évről-évről mi közeledünk hozzá. Kíváncsisággal és megrendüléssel. Mert fogalmaink, mint a király és az ország, csak sejtetnek valamit arról, hogy milyen lesz az a nem ebből a világból származó és nem ennek a világnak a törvényei szerint megvalósuló uralom, új rend, aminek hírnökeként a feltámadt Krisztus megjelent tanítványainak. Napról napra, egyre közelebb az az utolsó nap, amikor a Bárány és Király megjelenik az ég felhőin, hogy ítéljen élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.

Itt már hűtlenek hozzánk a közönséges szavak. Repítsen hát bennünket a költő ihlete ég és föld Királyának ölelő karjai felé:  

„Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. 

/Pilinszky János: Egyenes labirintus/

 

 

 

[1] Vö.: X. Leon-Dufour (szerk.): Biblikus teológiai szótár 776-784.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése VégeÉvközi 33. vasárnap

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
11
Janka Ferenc atya elmélkedése Vége Évközi 33. vasárnap

A végről és a végtelenről szóló Jézusi tanítás egyszerre ébreszt bennünk félelmet és reményt. Életünk és a világ végéről szóló beszéde mindig megrendít. Igéinek örök érvényéről szóló ígérete viszont vigasztal és megerősít. Az evangélium komoly derűje még nyilvánvalóbb lesz, ha kitekintünk a véggel és a végtelennel kapcsolatos emberi elképzelések világába is. Előbb azonban két, ide kívánkozó gyermekkori emlékemet szeretném felidézni.

Az egyik, amikor egy izgalmas és érdekes film utolsó képkockáin megjelent a “Vége” “Fine” “Ende”, “Kонец Фильма” vagy a “The End” felirat. Máig fel tudom idézni az ilyenkor fellépő fanyar, szomorkás üresség érzését.

- De kár, hogy már vége van! Milyen jó lenne, ha még folytatódna! - gondoltam. Az örömteli élmény végét jelentő kedvetlenséggel ellentétes a másik epizód. Nagyobbacska óvodás lehettem, amikor az örök élettel, az örökkévalósággal kapcsolatban többször felmerült bennem az a nyugtalanító kérdés, hogy mit fogunk mi odaát annyi ideig csinálni? Hiszen minden játékot megunhat az ember. Lehet, hogy egyszerűbb és jobb lenne megsemmisülni, ha meghalunk, mert akkor egyszer s mindenkorra lezárulna minden, és nem kellene attól félni, hogy az ember életének esetleges elhibázása miatt büntető ítélet alá esik, sem attól, hogy a végtelen időt talán képtelenség unalom nélkül átvészelni.

Kultúrtörténetileg az ember serdülőkorának eszméléséhez hasonlítható görög mitológiai elbeszélésekben is megjelennek az értelmetlen küzdelem és az örök büntetés képei. Sziszifusznak egy sziklatömböt kell egy hegy csúcsára felgörgetnie, s mikor végre valahára felérne, a kőtömb újra meg újra visszagurul. Az istenektől a tüzet az emberek számára ellopó Prométheusz büntetése pedig az, hogy egy sziklához láncolják és a májából időről időre egy saskeselyű lakmározik. 

A hiábavalóság és a szenvedés mitológiai példáival rokon a távol-keleti vallásbölcseletek lélekvándorlásról szóló tana.  Az újjászületések láncolata számukra a szenvedések vég nélküli körforgását jelenti. A megsemmisülés enyhet adó nirvánájába csak a boldogtalanságot okozó vágyak kiölésén át vezet út.

A reinkarnáció mai, ezoterikus változatai a digitális játékok felszínes optimizmusával rokonok. A “New Age” álvallásos ideológiája a mindig pozitív, újabb lehetőségeket tartogató újjászületések illúziójával az emberi létezés egyszeriségéből eredő komolyságát és szépségét lúgozza ki. A világháló játékainak és közösségi felületeinek átláthatatlan algoritmusai pedig érdekes és kellemes kikapcsolódást ígérve valójában rákapcsolnak a haszontalan időfecsérlés látszatvilágára. Leonardo da Vinci bölcsessége éppen erre a veszélyére figyelmeztet: “Aki nem szemlélődik eleget, az minden idejét elfecsérli”.

A véges és végtelen különbsége és jellemzői a görög filozófusokat is foglalkoztatták. Többen gondolták úgy, hogy aminek kezdete van, annak vége is lesz. Ezért csak a kezdetnélküli lehet vég nélküli is. Meg voltak győződve arról, hogy az emberi lélek lényegénél fogva örökkévaló, ezért úgy vélték, hogy a testbe születése előtt is léteznie kellett. A halál után, a test esendőségei és korlátjai nélkül pedig végre visszatérhet abba a magasabb rendű világba, ahonnan érkezett.

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás a gyermeki képzelet, a mitológia, a vallásbölcselet és a filozófiához képest is abszolút újdonságokat hoz. Az istenkép és az ezzel lényegileg összefüggő emberkép fejlődése Krisztus tanításában és személyében ragyog fel teljes fényében. Isten üdvgondoskodásának erőterében úgy rendeződnek el kultúránk félelmei és reményei, mint az üveg alatti mágnes vonzásában a felszínre szórt vaspor szemcséi.

Mert a vég és a végtelen sohasem önmagában jó vagy rossz. A vég nélkül tartó szenvedés borzalmas, a véget nem érő boldogság gyönyörűséges és kívánatos. A jó élmények vége szomorúság, a megoldhatatlan baj és a kibírhatatlan szenvedés vége pedig megkönnyebbülés. Babits sorai sem csak a nagy világégés végéért fohászkodó költő szájából igazak, hanem nehéz élethelyzeteinkben belőlünk is szólhatnának: 

“Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!”

(Húsvét előtt)

Értelmes hitünk és hívő értelmünk nyomán az Isten szándékát kereshetjük minden kezdetben és végben, minden végesben és végtelenben. Fizikai világunknak, és benne az embernek kezdete van és földi életének vége lesz. Teremtőnk szeretete mégis örök sorsot szán nekünk. A könnyek letörlését és véget nem érő boldogságot. Mennyei vendégséget, amelybe az új ég és új föld dimenziójában feltámadott testünk is hivatalos. Addig is, ha tehetjük és amíg tehetjük, enyhítsük mások szenvedést, saját nehézségeink, keresztjeink hordozásához pedig kérjünk minden napra elég erőt és türelmet.

A kozmikus vég félelmetes képeinek összefüggésében talán észre sem vesszük azt, hogy Jézus voltaképpen a gyötrelmek végéről beszél. Az ég és föld elmúlása ugyan ijesztő, de az Úr tanításának el nem múló volta irántunk való szeretetének végérvényes és visszavonhatatlan kinyilatkoztatása is. Ebbe az irgalmas szeretetbe kapaszkodva kérjük elhunyt szeretteink számára már most, a magunk számára pedig halálunk óráján azt életet, hol nincs többé fájdalom, sem aggódás sem sóhaj, csak örök, boldog élet, aminek soha nem lesz vége.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Látszat és valóságÉvközi 32. vasárnap

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
04
Janka Ferenc atya elmélkedése Látszat és valóság Évközi 32. vasárnap

A látszat és a valóság különbségét mindig világosan látó és láttató Jézus most egy szemléletes ellentétsor képeivel tanít bennünket.

A Mester az írástudók feltűnő öltözetével szemben egy szegény özvegy szerény külsejét véteti észre tanítványaival és velünk. Az emberek tiszteletét és megbecsülését elváró, sőt kikövetelő vallási tekintélyek magatartását egy már régóta semmi különöst nem váró és ilyesmire nem is számító asszony cselekedetével szembesíti. Az özvegyek házát felélő falánk kapzsiságot egy özvegy adakozásával állítja ellentétbe. A színleg nagyot imádkozó álszentekkel szemben pedig egy egész emberi élet és megélhetés szinte észrevehetetlenül csendes Istennek ajándékozását méltatja.

Az evangéliumi szakasz rövidségét meghazudtolón gazdag tartalmú. Témái évszázadok óta a mai napig kísérnek bennünket. Az öltözet, az emberi elismerés, a munka, a megélhetés és a vallásosság kérdései villannak fel. Az ezekre adandó személyes választ ráadásul mi sem kerülhetjük el

- Az öltözettel kapcsolatban antropológiai tény, hogy az ember a ruházatával is kommunikál és hogy a külső valamiként a belsőt is tükrözi. A tisztaság és ápoltság vagy a gondozatlanság szavak nélkül is beszél. A mindenfajta tekintély ellen lázadó korunkban megdöbbentő a divat szinte “tanítóhivatali” tekintélye. Már a gyerekeink is ismerik a márkás “cuccok” elismerést parancsoló státuszszimbólumait, a hosszú vagy rövid, szűk vagy bő, kényesen elegáns vagy topisan szakadt ruhák évről évre változó kánonjait. De az egyházi személyek öltözetének kérdése sem problémamentes. Vannak, akik a papok, szerzetesek teljesen világi ruházatát a korral való haladás a modern apostolkodás elengedhetetlen követelményének gondolják. Mások ezt túlzott alkalmazkodásnak, elvilágiasodott önfeladásnak vélik. Némelyek az árral szemben úszás hősies és prófétai tanúságételének szándékával viselnek ma már idegenül ható ruhadadarabokat, amit mások inkább kultúra-idegen, feltűnést kereső különcködésnek gondolnak. Vajon egyházi személyekként miként tudjuk elkerülni öltözködésünkben a helytelen szélsőségeket, az eszköz és a cél felcserélődését? Hogyan lehet öltözetünk is Krisztus üzenetének alkalmas eszközévé? A pogányok apostola, Szent Pál is Krisztus képviseletének rendel alá mindent: “mindenkinek mindene lettem, csak hogy Krisztust megnyerjem” (1Kor 9,22).

- A hosszú köntösöket finom iróniával érintő Jézus gondolatát az írástudók emberi elismerést örömmel fogadó, sőt ezt kereső magatartásának bírálatával folytatja. A Mesternek nyilvános működése során biztosan sokféle elismerésben volt része. Személyiségének, tanításának, csodajeleinek kinyilatkoztatása és elismertetése nélkül nem is teljesedhetne be üdvözítő küldetése. De Jézus soha nem saját magára, méltóságára, messiási címeire vagy hírnevére összpontosít, hanem Isten jóságának, irgalmának megjelenítésére és elfogadtatására. A Krisztus korabeli vallási elit hibáját mi is csak akkor kerülhetjük el, ha a saját életünkben és szolgálatunkban Istent állítjuk előtérbe és tudjuk, hogy csak az számít, hogy ki vagyok én az Isten előtt. 

- Az öltözék és az elismerés témáját az ingyenélés és a bennfoglaltan ehhez kapcsolódó munka kérdése követi. Tudjuk, hogy Jézus is fogadott el a környezetében lévő asszonyoktól adományokat, de rejtett életének harminc évében ácsként dolgozott. Tudta, hogy a Szentírásban nem a munka Isten büntetése, hanem ennek eredménytelensége a bűn következménye. Mint ahogy a másik oldalról is a megbillent egyensúly jele, ha valaki nem azért dolgozik, hogy éljen, hanem azért él, hogy dolgozzon. Jézus nem az alkalmasint szeretettel elfogadható ajándék ellen van, hanem az életvitelszerű potyalesést bírálja. Az evangélium az ajándékozás nagyvonalúságára és a hála örömére hív, a szorgalmas munka és a felüdítő pihenés és az ima egyensúlyára tanít. 

- Az emberi külső és a magatartás között feszülő ellentétsor utolsó és legfontosabb mozzanata az írástudók színlelt imájának hamissága és az asszony adományának őszintesége között feszül. Az álszenteket Jézus egy másik alkalommal fehérre meszelt sírokhoz hasonlítja, amelyek kívülről szépnek látszanak, belülről azonban tele vannak mindenféle ocsmánysággal (Mt 23,28). Látszat és valóság ellentétének legfontosabb területe a vallásosság, az Istennel való élő kapcsolat vagy ennek csak a látszata. A külsőségek ugyanis könnyen elterelik a figyelmünket és megtévesztenek. A szegény özvegy sem a ruhájával, sem a társadalmi státusával, sem az anyagi helyzetével, de még az életállapotával sem dicsekedhetett. Nem sok gyermekére méltán büszke nagycsaládos, és nem is a házasságról a mennyek országa kedvéért lemondó aszkéta. Egy szegény özvegy, aki nem is a választott, hanem a kényszerűen beállt életállapotában éli meg mindenki mást meghaladó nagyságú, minőségű és hőfokú Isten iránti szeretetét. Két fillérét és őt Jézus nem is azért állítja elénk örök például, hogy a nagynak látszókat megszégyenítse, hanem hogy a látszatra szinte semmit sem érőket felmagasztalja. Tanítása figyelmeztetés és vigasz is egyszerre. A mindennél többet érő adomány nem a feltűnő látszatok horizontális világában található, hanem az önmaga ajándékozására hajlandó szív Istenre nyíló rejtett mélysége és magassága valóságában lehet.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése EgyÉvközi 31. vasárnap

Napi Ima8 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
28
Janka Ferenc atya elmélkedése Egy Évközi 31. vasárnap

Halld Izrael, az Úr, a mi Istenünk egy! Isten türelmes pedagógiájával találkozunk az Ószövetség istenképének fokozatos tisztulásában. A pogány vallások politeista sokistenhitével szemben a választott nép először Jahve minden isteninek vélt erő feletti felsőbbrendűségét ismeri fel. Ezt a henoteizmust követi az a szigorú monoteizmus, amely már világosan vallja, hogy a más vallások által istenként tisztelt erők és hatalmak csak bálványok. Egy az Úr, a történelmet kormányzó Szent, a seregek Ura. Egy a kozmoszt szavával létbe hívó Teremtő. Rajta kívül nincs és nem is lehet más Isten.

Amikor tehát Jézus a minden hívő zsidó által ismert és naponta reggel meg este imádkozott  Semá Jiszraél, (Halld Izrael) fohászát idézi, semmi meglepőt nem tesz. Tanítása megerősíti és megújítja a próféták kultusz-kritikáját, mely szerint a külsőségeknél, az égő és egyéb áldozatoknál fontosabb a személy benső világának, minden képességének az egy Istenre irányuló, szeretettel teli hódolata.

Éppen ezért lesz aztán Jézus tanítványai, kortársai, majd az egyházban Krisztus titkát fürkésző hívek és teológusok számára zavarba ejtően új, amikor az egy Isten létének ez a lezártnak hitt egysége éppen abban a szeretetben válik nyitottá és elevenné, amit Jézus az Atyával a Szentlélekben eléjük él. Amikor egyre nyilvánvalóbbá lesz számukra, hogy az a titok, ami Jézus életében és tanításában, szolgálatában és szenvedésében, végül halálában és feltámadásában előttük beteljesedett, abban meghasadnak és új szépséget teremnek a korábbi evidenciák.

A bölcseleti egyoldalúságokat és leegyszerűsítéseket fokozatosan kiküszöbölő hit a Szentháromság titkában tárja fel Isten egységének és az isteni személyek hármasságának értelem feletti titkát. Ezzel kapcsolatban azonban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy sokkal könnyebben értjük Isten egységét, mint a hármasságát. Mielőtt azonban az egységgel kapcsolatban túl hamar tudni vélnénk azt, hogy ez milyen egyszerű és magától értődő valóság, érdemes magának az egynek – a mindnyájunk által ismert és értett- hármas értelmére utalni.

Az első a mindenség egysége. Ennek totalitásába minden bele tartozik, a lét és a létezők, ami volt, ami van és a mi eljövendő. Az általunk ismert és ismeretlen valóságok végtelen csodájú összessége.

Az egység másik mozzanata az egyediség. Az individualitás különböző differenciáltáságú megvalósulását hordozzák számunkra az atomok és a molekulák, a kavicsok és drágakövek, a virágok és a fák, a vad és házi állatok, az idegenek és a családtagok, az angyalok és az isteni személyek. Minél magasabb létszinten valósul meg az egyetlenség csodája, annál inkább feltárul megismételhetetlenségük, helyettesíthetetlenségük és kiismerhetetlenségük titka is.

Az egység harmadik megjelenése pedig a kapcsolat, az összetartozás és közösség egysége. Ha megkérdezném, hogy hány “izé” van egy teremben, akkor senki sem tudna erre válaszolni. Ha azonban megadom az egységesítő mozzanatot, hogy hány szék, asztal, hány férfi, nő van az adott helyiségben, akkor a könnyen felismerhető közös sajátosságok révén erre egyértelmű válasz adható. A minden számolás alapjául szolgáló mértékegység, a rendet és a törvényeket megalapozó közös természetűség, a személyes vonatkozásokban pedig a különböző minőségű és intenzitású szeretet sejteti meg velünk leginkább az egység harmadik dimenziójának misztériumát.

A mindent összefogó totalitás, a megismételhetetlen individualitás és a bármiféle kapcsolatban megvalósuló együvé tartozás utalnak az “Egy” és az egység kimeríthetetlen gazdagságára. Az egy tehát nem jól ismert szám vagy élettelen mennyiség csupán, hanem mindent átfogó és felülmúló, mindenben benne lévő és mindent átható differenciált elevenség.

Hogy függhet mindez össze az Isten egységével és a szeretet parancsával?

Talán úgy, hogy a totalitás, a lét és a lehetőségek összessége nem birtoklás, nem önmagában való tetszelgés és önelégült passzivitás, hanem Atya, aki öröktől fogva Fiút nemzett, akinek mindent átadott.

Az individualitás, az egyediség eredete és célja szerint sem magányos önzés, hanem Fiú, aki mindent az Atyától kap és neki mindent hálásan visszaad. Örök kenózisa, önkiüresítése nem végcél. Azért üres, hogy Atyja szeretetével lehessen tele. A totalitást kapja ajándékul és az egyediség minden létszintjén és létmódjában ennek továbbadására és a Szentlélekben való visszaadására hív és tanít.

A kapcsolat egysége pedig Lélek, a közösség, a kommúnió a kommunikácó és a kooperáció erőtere. Ő az Ajándék az Ajándékozó és a megajándékozottan Visszaajándékozó kapcsolatában. Az atyai “Én” és a fiúi “Te” közötti dialógusban folytonosan megvalósuló “Mi”. Az a Szeretet, ami nem csupán egymás szemébe tekintő páros önzés, hanem a kettő egy irányba tekintő közösségének önfeledt nyitottsága. Az együtt szeretett harmadik, akinek a léte és boldogsága éppen az önfeledt “flow”-ban, áramlásban való létezés és minden ilyen létállapot lehetővé tétele, inspirálása, gyógyítása, új életre keltése és felszítása.

Halld régi és új Izrael! Az Úr, ami Istenünk egy!

- Egy, mert mindenható Atya, Totalitás-Szeretet, akié minden, aki mindent a Fiúnak adott. Általa és benne pedig neked akar adni.

- Egy, mert Fiú, Egyedi-Szeretet, aki mindenben mindent kapott és visszaadott. Arra vár, hogy te is mindent megkapj, tovább- és visszaadj.

- Egy, mert Szentlélek, Kapcsolat-Szeretet, az áramlás erőtere, Én és Te összjátékában a Mi izzó öröme.

Ha tehát az Egy titkának boldogságára vágysz, szeresd az Urat, a te Istenedet minden képességeddel és felebarátodat pedig mint önmagadat!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése "Hogy lássak"Évközi 30. vasárnap

Napi Ima6 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
21
Janka Ferenc atya elmélkedése "Hogy lássak" Évközi 30. vasárnap

Az út szélén ülő vak koldus, Bartimeus azt kéri Jézustól, hogy lásson. A látás és a belátás vágya, a megismerés és az élet értelmének keresése egyidős az emberiséggel.

A filozófiatörtének egyik leghíresebb szövege, Platón barlanghasonlata is, a fizikai látás különböző lehetőségei révén szemlélteti a valódi ismeretek megszerzésének nehézségeit. Ebben a filozófus a látásnak kétszer három fokozatát állítja elénk. Az első a színházi bábszerű figurák árnyai, amit egy barlang mélyén teljesen lekötözött emberek az előttük magasodó falon látnak. Egyikük, megszabadulva bilincseiből elindulhat a fölfelé és kifelé vezető úton. Itt a látás második fokozatára érve megnézheti azokat a tárgyakat, amiknek eddig csak az árnyait szemlélhette és a bábjátékosokat, akik ezeket egy fal fölött mozgatták, majd a látás harmadik fokaként azt a tüzet, aminek fényében korábban az árnyakat látták. Feljebb haladva kijut a barlangból, és a látás negyedik szintjén először csak éjszaka bír a csillagokra és a hold fényére tekinteni, majd nappal az egyre nagyobb fényhez fájdalmasan hozzászokva a dolgok árnyaira és tükörképeire. A látás ötödik fázisában tudja a dolgokat és az embereket nappali fénynél megcsodálni és végül a hatodik mozzanatban lesz képes megpillantani a napot, a fény, a meleg, az élet és minden jó forrását.

Platón hasonlata ismeretelméletének rövid foglalata is. Ebből most csak egy mozzanat fontos számunkra. Az, hogy a hétköznapi élet ügyes bajos dolgait, törekvéseit és rivalizálásait, jutalmait és céljait, a filozófus a nevelésben nem részesült lélek tevékenységeihez sorolja és a látás legprimitívebb és legalacsonyabb szintjére helyezve egy barlang sötét mélyén falra vetülő árnyképek szemléléséhez hasonlítja. A valósághoz való eljutás nála egy fáradságos és fájdalmas út, aminek a végén azonban olyan felfedezés vár az emberre, ami semmilyen eddigi tapasztalatához nem hasonlíthatóan valóságos, eleven, jó és szép.  Hasonlatában a valóság és látszat helyet cserél. A barlangbéli látszat világból a realitás, az igazi lét felé emelkedő ösvény, a megismerés útja pedig nehéz és fáradságos.

A modern kor embere azonban már nem megismerni akarja a világot, hanem használni. Thomas Hobbes így összegzi ezt: “mit kezdhetnénk vele, ha a miénk lenne”. Az európai ember kezébe kerülő - Kínában felfedezett - puskapor összetétele változatlan maradt, a cél változott meg. Amíg ott vidám tűzijátékok fényére lobbant, itt lőporként robbanva halált hozó ágyú és puskagolyókat röpített.

Saját történelmünk tanít meg bennünket arra, hogy a látás és belátás, a megismerés és megértés képességének fejlődése nem abszolút érték. A céltól függően lesznek gyarapodó ismereteink és hatékonyabb technikáink jók vagy rosszak, az örömet és az életet szolgálók vagy szomorúságot és halált hozóak.

Ha Platón körülnézhetne a mi világunkban, vajon hova helyezne bennünket? Talán a barlangja egy még sötétebb és mélyebb vermébe, ahol a virtuális világ képernyőinek villódzó képei kötik le a figyelmünket, vezetéknélküli fülhallgatók dugják be a fülünket és az érintőképernyők felületeinek folytonos nyomkodása köti meg a kezünket. Személyre szabható készülékek személytelenre szabnak bennünket, a kapcsolatok korábban sosem látott lehetősége tesz minket egyre elszigeteltebbé, a pornográf és elferdült módon bemutatott szexualitás egyre telhetetlenebbé és kielégíthetetlenebbé, az agresszivitás és a horror pedig egyre frusztráltabbá és gátlásosabbá.

Platónnál a nevelés feladata az volt, hogy a látszatok világából a helyes ismeret szépségére, igazságára és örök élvezetére elvezesse az embereket. Hitt abban, hogy a megismerés által feltárul a dolgok valódi természete és az ennek megfelelő élet beteljesedést hoz.

A vak Bartimeus azt kéri a Mestertől, hogy láthasson. Jézus látása visszanyerését hitéhez kapcsolja. Az itt “meggyógyított” értelemben fordított görög σώζω (szódzó) alapige jelentései azonban szerteágazóbbak és mélyebbek: hited megmentett, megszabadított, megtartott, életben tartott, üdvözített.

A vak koldus látása visszanyerését hitének köszönhette és megmenekülésére, megszabadulására, életben maradására és üdvösségére kapta vissza azt. Szeme világát visszanyerve Jézus életének utolsó, legintenzívebb szakaszának látására kap lehetőséget. Követheti őt az úton virágvasárnaptól nagypénteken át húsvét hajnaláig és pünkösdig. Vajon mennyit lát és mennyit fog fel Jézus szenvedésben pislákoló és kereszthalálban kialvó életének majd feltámadása titkának immár kiolthatatlan fényéből?

Bartimeus hite meghívás mindnyájunk számára, akik sokszor a szeretet és a boldogság meglátásra és felismerésére képtelen koldusokként az út szélén ülünk és halljuk, hogy a názáreti Jézus felénk jár. Talán hangtalan kiáltásunkra az evangélium ma is ezt üzeni: “bátorság, téged hív!” Az Üdvözítő - mit tegyek veled - kérdésére válaszolva pedig mi is kérjük bizalommal: “Uram, hogy lássak”!

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése SzolgálatÉvközi 29. vasárnap

Napi Ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
14
Janka Ferenc atya elmélkedése Szolgálat Évközi 29. vasárnap

Szenvedéséről és feltámadásáról Jézus háromszor is beszél apostolainak. Az első közlésre Péter féltő elutasítással reagál, Jézus azonban kemény szavakkal visszautasítja emberek szerinti gondolkodásmódját. Másodszori beszéde után arról értesülünk, hogy a tanítványok nemigen értették szavait, de nem merték kérdezni őt, majd az úton arról beszélgettek, hogy ki a nagyobb közülük. A harmadszori jövendölés után most Zebedeus fiai kérnek maguknak kiváltságos helyet országa dicsőségében.

Mielőtt Péter, a tizenkettő majd Jakab és János érzéketlenségén és értetlenségén csodálkoznánk vagy botránkoznánk gondoljunk arra, hogy milyen gyakran megtörténik velünk is, hogy nem figyelünk oda igazán egymásra. Vagy ha a hozzánk szóló szavakat halljuk és érteni véljük is, a másik ember üzenetét nem vagyunk képesek felfogni. Ehelyett a saját gondolatainkkal, elképzeléseinkkel és vágyainkkal vagyunk tele. Ennek következtében nemcsak hétköznapi dolgokat érthetünk félre, hanem saját életünk rendeltetését, sőt az emberiség történelmének egészét is. Az élet totális félreértésének lehetőségére figyelmeztet Fodor Ákos JÁTÉK-SZABÁLY című haikuja:

Mihelyt csatának
tekinted az életet:
el is vesztetted.

Pedig hányan vagyunk még, akik az iskolában a marxista történelemfilozófia szemléletét tanulták, mely szerint az emberiség történelme nem más, mint osztályharcok története. Ha Marx következtetéseivel - a gondolataira épülő rendszerek ellentmondásossága és bukása miatt - nem is értünk már egyet, sokan gondolják vagy érezhetik úgy, hogy osztályharcos diagnózisa mégiscsak helyes volt. Az életben maradásért folytatott küzdelem azonban nem csak a gazdaság és a politika, hanem az evolucionista biológia modelljében is megjelenik, amelyben az erősebb és rátermettebb kiszorítja a gyengébbet. Nem csoda tehát, ha a létünk gyökeréig ható szorongás miatt nagyok, erősek, hatalmasok szeretnénk lenni, mint a Jézushoz forduló Jakab és János is.

Kérésükre a Mester mégis meglepő türelemmel reagál. Felelete nem visszautasító vagy megszégyenítő. Közösségre hívja őket, amelynek lényege nem a végső jutalom, gazdagság, hatalom és dicsőség, hanem az ő sorsában való részesülés. Ennek része a szenvedés kelyhe, a halál és a feltámadás keresztsége, amelyet eléjük fog majd élni, és amelyben egy végső átalakulásra hívja meg őket is. Addig azonban, amíg ez a teljes átlényegülés megtörténik, addig ambícióikat újra kell értelmezni, céljaikat újra kell definiálni. Egy ilyen lassú átalakulás lehetőségére utalnak Rabindranath Tagore sorai.

Aludtam és azt álmodtam, hogy az élet öröm.

Felébredtem és láttam, hogy az élet szolgálat.

Dolgoztam és felfedeztem, hogy a szolgálat öröm.

Az életet tehát nem feltétlenül kell csatának tekinteni, amit éppen ezért nyomban el is vesztünk. Létünket álmodhatjuk örömnek is, amiből felébredve belátjuk, hogy ez szolgálat, a szolgálatban megélhetjük azt a derűt, amit vágyálmunkban megsejtettünk.

A Szentírás azonban a szolgálatról nem csak valamilyen evilági, optimista humanizmus jól-létének keretein belül beszél. A Bibliában az “Isten szolgája” név megtisztelő cím. Jahve azt nevezi szolgájának, akit arra hív meg, hogy szándékainak megvalósításában vele együttműködjék. Ebben az üdvtervben különleges szerepet kap a megtestesült Fiú, aki különösképpen Isten szolgája. Ebben a címben Megváltó küldetésének legtitokzatosabb szempontja tárul fel. Életáldozata ugyanis a kiengesztelődés szolgálata. Jézus Atyja iránti szeretete és a vele való együttműködése hárítja el azt az akadályt, ami a emberi bűnökből, vagyis az istenszolgálat megtagadásából keletkezett. 

A szolgálat szónak ugyanis két ellentétes értelme van. Aszerint, hogy az ember Istenhez rendeltségét jelzi, vagy az embernek ember által történő leigázottságát, azaz a rabszolgaságot jelenti. Az üdvösségtörténet azt tanítja, hogy az ember felszabadulása az Isten szeretetére szabad szeretettel válaszoló önkéntes szolgálatából fakad. Ez az a feladat, amire Jézus meghívja az apostolokat és rajtuk keresztül mindnyájunkat. Ennek a szolgálatnak a szépsége tárul fel Teréz anya életpéldájával hitelesített szavai nyomán a csend, az ima, a hit és a szeretet összefüggésében.

A csend gyümölcse az ima.
Az imádság gyümölcse a hit.
A hit gyümölcse a szeretet.
A szeretet gyümölcse a szolgálat.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Mit tegyek?Évközi 28. vasárnap

Napi Ima22 imádkozás /layout/img/logo.png

Okt
07
Janka Ferenc atya elmélkedése Mit tegyek? Évközi 28. vasárnap

Miután Jézus megáldotta a gyermekeket és útnak indult Jeruzsálem felé egy valaki hozzásietett és megkérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerjem?” Jézus először visszakérdezve a jó teljességére, Istenre irányítja a figyelmet. Aztán az üdvösség felé vezető parancsokat sorolja fel.

Napjaink lelkiségi és teológiai irodalma az Istennel való kapcsolatunkban nagy hangsúlyt helyez Isten kezdeményező szeretetére és ennek ingyenességére. Ezt mi gyermeki bizalommal és ráhagyatkozással fogadhatjuk. De ahogy a kisgyermekek sem maradnak örökké kicsik és gyámoltalanok, úgy a mi gyermeki hitünk és hívő gyermekségünk is növekedésre, érésre hivatott. Igaz, hogy Isten kegyelmes szeretetét nem kell kiérdemelni és megszolgálni, de ha a felnövekvő fiatalban fokozatosan nem alakul ki a kapott szeretettel való együttműködés készsége és a megélt szeretet továbbadásának öröme, akkor személyiségének fejlődése elakad. Nem érett felnőtté válik, hanem egyre gyarapodó éveinek számát meghazudtoló önző és infantilis gyerekember marad.

Jézus talán ezért is kedveli meg ezt a hozzá forduló embert, aki kora ifjúságától fogva megtartotta a parancsokat. Az örök életre szomjazó személyisége ígéretes kibontakozásban van. Nem maradt passzív, hanem a törvény útmutatásait megcselekedve halad efelé.

Az üdvösség elnyerésének mikéntjére irányuló kérdése azonban váratlan fordulatot hozó választ hoz. „Add el, amid van, oszd szét a szegényeknek és kincsed lesz a mennyben!” Jézus felelete megtöri a szerzés, megőrzés és egyéni tökéletesedés logikáját, ami a már összegyűjtött vagyon és a begyakorolt erények mellé még az örök életet is birtokolni szeretné.

A Mester persze nem egyszerűen a szegénységről, vagy nincstelenségről, mint végső célról beszél, hanem a mennyei kincsek megszerzésének módjáról. Ennek azonban - Jézus szerint - magába kell foglalnia a földi javak megosztásának és elajándékozásának mozzanatát. Ahogy később az apostoloknak sem végső magányt, sivár otthontalanságot és örök nélkülözést ígér, hanem az előbb mindenüket elhagyóknak százannyit már itt a földön és az örök életet az Istennél.

A gazdagság anyagi vagy szellemi javakban való bővelkedést jelent. Az emberi javak és az isteni jó konfliktusa sejlik fel már a perikópa elején is. „Miért mondasz engem jónak? – kérdezte Jézus. – Senki sem jó, csak egy: az Isten.” Ő legfőbb, a végső jó és minden jó forrása. Az utána való vágyat is ő maga oltotta a szívünkbe. A baj tehát sohasem az, hogy vágyunk az egyre nagyobb, sőt a legfőbb jóra, hanem annak a felismerése, hogy miben is áll ez a jó, hogyan szerezhetjük meg, és miként lehet mindörökre a miénk.  

A tizenegy éves József Attila első költeménye a gazdagság utáni gyermeki vágy őszinte megfogalmazása:

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
 
Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.

(Kedves Jocó)

A költő gyermekkori ábrándja a gazdag ifjú számára hétköznapi realitás lehetett. A törvény megtartása révén pedig joggal büszkélkedhetett még erényes életével is. Jézussal való találkozása azonban ezeket meghaladó, új kihívások elé állítja.

A szerzés jól ismert élvezete találkozik itt a megosztás örömére való meghívással, a birtoklás biztonságot ígérő magatartása az ajándékozás kalandjának lehetőségével, a saját tökéletesedésére figyelő emberi erényesség pedig az önátadás és önfeláldozás Istentől jövő és hozzá vivő extázisával.

A Jóval, az Istennel való találkozás gondolkodásmódunk és viselkedésünk átalakítására ösztönöz. Isten jóságának gazdagsága a földi javakhoz való viszonyunk átértékelésére tanít. Szeretetének ajándéka pedig szerzéshez szokott magatartásunkat hangolja szelíden a hálás viszonzás nagyvonalúságára.

Ebben a vonzásban a Szentháromság belső életének gazdagságát kinyilatkoztató Fiú titka tárul fel. Ő, aki gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által minket is gazdagítson (2Kor 8,9). Jézus Krisztus lelkületének vonzó példájával találkozunk, aki isteni mivoltában az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött. Megalázta magát és engedelmeskedett a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt (Fil, 2-6-11).

Krisztus alászállásának és megdicsőülésének dinamikájába kapcsolódik be a minden földi jót az üdvösség szolgálatának eszközeként kezelni tudó, lélekben szegények boldogsága. Ez a szenvedés órájában is a Jézus keblére hajló szív mennyei kincse, aminek nem árthat sem a moly, sem a rozsda sem a tolvajok. Ez a Szent Szeretet felfedezésére, megélésére és továbbadására törekvő bölcsesség Istenben való gazdagsága.

A leverten távozó, nagy vagyonú ifjú történetét olvasva és Jézusnak a gazdagokra vonatkozó tanításán gondolkodva, kicsit talán megkönnyebbülünk, arra gondolván, hogy mi egyáltalán nem is vagyunk olyan gazdagok. A tanítványok ismétlődő és növekvő csodálkozása - mondhatni ijedtsége - azonban azt sejteti velünk, hogy nem a vagyon nagysága az üdvösség elnyerésének valódi akadálya, hanem a megosztásra és ajándékozásra való készség hiánya. Ez az, amit az Istentől tanulhatunk. Ez az, amit őt utánozva nekünk is tennünk kell, vagy az ő segítségét kérve nekünk is tennünk kellene.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Szabad-e?Évközi 27. vasárnap

Napi Ima17 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
30
Janka Ferenc atya elmélkedése Szabad-e? Évközi 27. vasárnap

A szeretet és az egyesülés forró misztériumával szemben a fagyos önzés és a kapcsolatok széttöredezésének szilánkos magánya áll. Amikor a farizeusok Jézust a válás szabadságáról kérdezik, talán már nem is érzékelik, hogy milyen messzire kerültek az Isten adta szabadság valódi rendeltetésétől és a törvény betűjébe kapaszkodva milyen távol vannak annak szellemétől.  

Jézus -visszakérdezve- fokozatosan Isten eredeti szándéka felé fordítja a figyelmünket. Először a bibliai rendelkezés múltbéli engedményének szomorú hátterét hozza testközelbe. A ti szívetek keménysége miatt engedte meg Mózes a válást. Majd a teremtés kezdeti állapotára utal. 

“Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (Ter 2,18). Az ember javát szem előtt tartó Teremtő, a férfiember oldalcsontjából megalkotta az asszonyembert. Összetartozásukat a héber nyelvtanilag is szépen érzékelteti, hiszen az ’íssáh’, a ‘nő’ a héberben az ‘ís’, a ‘férfi’ nőnemű végződésű alakja. A kapcsolatuk minőségéről és intenzitásáról elmélkedő Szent Ágoston allegorikus bibliamagyarázata új szempontokat tár fel. Az Úr nem Ádám lábcsontjából vesz ki egy darabot, mert az asszony nem alárendeltje a férfinak. Nem is a koponya egy részéből formálja meg őt, mert a férfi és a nő nem csak értelmi szövetségre hivatott. Isten a személyiség egészét jelentő szív mellől származó csontot használja fel, hogy emberileg a lehető legszorosabb egységre hivatott létüket eredetükkel is kifejezze.

A második teremtéstörténetben kapott isteni megbízatás közvetlenül a kert művelésére és őrzésére vonatkozik. E kettős mandátum szelleme azonban biztosan kiterjeszthető másféle területekre is. Az ember örök feladata lenne, hogy művelje és őrizze kapcsolatát Teremtőjével, a másik emberrel, önmagával és a természettel.

Fájdalmasan tapasztaljuk azonban, hogy az Istentől kapott eredeti hivatásunk elvétésének mindnyájan részesei és szenvedő alanyai vagyunk. Helyzetünket Pilinszky sorai így érzékeltetik:

“Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.”
(Kérdés)

A költői kép mögött rövidke mese rejtőzik. A pók hálójába akarta ejteni a kakast. A büszke madár azonban egyszer csak meglengette a szárnyát és bekapta az apró ízeltlábút. A pókocska története az ember kísértésére és bukására emlékeztet. A jót és rosszat önmaga isteneként meghatározni vágyó ember előre nem sejtett módon lesz áldozata saját irreális ambícióinak. Az Istent képviselő, felelős uralom helyett elhomályosult értelme mértéktelenségével éli fel a föld, a másik ember és önmaga erőforrásait. A jó választására hivatott szabadságát szem elől tévesztve rosszra hajló szeszélyeinek szolgájává lesz. A művelés és őrzés feladatainak felelős vállalása helyett könnyelműen pazarolja el értékes talentumait és drága idejét. Az egymás javát és boldogítását kereső szerelem és a kölcsönös segítségben kibontakozó házasság helyett pedig a válás paragrafusainak szakértőjévé és mindig a gyengébb felet megalázó házasságtörés mentegetőjévé válik.

A „szabad-e az embernek feleségét elbocsátania?” farizeusi kérdés drámája mögött a „szabad-e az embernek szabadságával mások és maga kárára visszaélnie?” örök emberi dilemma tragédiája rejlik.

A tanítványok otthon megismételt kérdésére válaszolva Jézus a házassági egységet aktívan megszüntető és új kapcsolatot kialakító fél cselekedetét - kertelés nélkül - házasságtörésnek nevezi. Szabadságunk rendeltetésével való visszaélésünkre adott végső válasza azonban nem elméleti, jogi vagy erkölcsi természetű. Jézus egész küldetése az emberi szabadság alternatív megéléséről szól, ennek öröméről tanít és az ebből fakadó erőből él. Az Atya akaratának kenyeréből táplálkozó okos szeretet, a fiúi engedelmesség bölcsessége és az alázat magasztossága azonban nem csak a maga számára jelenti a teljes élet lehetőségét. A kereszten halálos álomba merülő második Ádám oldalából az Atya új Évát alkot, az Egyházat. Jézus lándzsával megnyitott szívéből a mi szívünk keménységének megváltoztatására folyik a vér és a víz. Az életadó Lélek erejében felkínált keresztség és eukarisztia pedig az isteni életben való részesülésre, szabadságunk Isten szerető szándéka szerinti megélésére hív.

Szent Pál apostol erről tanít, amikor a házasság nagy titkát Krisztus és az Egyház kapcsolatára vonatkoztatja (Ef 5,32). A házastársak kölcsönös tiszteletben, engedelmességben, önátadó és önfeláldozó, szerelmes szeretetben kibontakozó hivatása az, hogy képességeik szerint a legtökéletesebben éljék elénk Isten szenvedélyes emberszeretetének titkát. A kísértések, megpróbáltatások és szenvedések idején pedig Krisztusnak egyháza, menyasszonya iránti, halálnál is erősebb, azt feltámadásával legyőző szeretetéből merítsenek erőt és vigasztalást.

Az evangéliumi szakasz végén Jézus a tanítványok elutasító magatartásával szemben szabaddá teszi magát a gyermekek számára. Ölébe veszi és megáldja őket. Gesztusa, tanítása és áldása Isten gyermekeinek feltétlen szeretetből fakadó és örök szeretetre elköteleződő szabadságára emlékeztet és hív meg mindnyájunkat.

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése A pokolÉvközi 26. vasárnap

Napi Ima21 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
23
Janka Ferenc atya elmélkedése A pokol Évközi 26. vasárnap

Emberi gyarlóságainknak rendkívül szellemes és humoros módon görbe tükröt tartó „Csűrcsavar levelei”-ben írja C.S. Lewis, hogy az ördöggel - vagyis a világban tagadhatatlanul működő, sajátos módon személyes erővel - kapcsolatban két hibát követhetünk el. Az egyik, ha túl sokat, a másik, ha túl keveset beszélünk róla. Egészen biztosan így van ez a kárhozattal, az élet végérvényes elhibázásának lehetőségével is. Míg a II. vatikáni zsinat előtti lelkipásztori gyakorlatban talán túlságosan is sokszor szerepelt, a zsinat után szinte alig hallunk róla. Vagy ha elő is kerül, akkor olyan vélekedések összefüggésében, hogy talán nincs is pokol, vagy ha van is, akkor biztosan üres.

Dante az Isteni színjátékban ezt a feliratot olvassa a pokol kapuján:

»Nagy Alkotóm vezette az igazság;
    Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
    az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
    csupán örökkel; s én örökkön állok.
    Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!«

Meglepő, hogy a költő, filozófus és teológus Dante szerint a pokol létrejöttének indoka - Babits fordításában - az igazság, Isten Hatalma, az ős Szeretet és a fő Okosság. Az eredeti szöveg persze árnyaltabb. Itt a „giustizia”, „la divina podestate”, la somma sapienza e ’l primo amore[1] vagyis az igazságosság, az isteni hatalom, a bölcsesség teljessége és a legfőbb szeretet szerepel. De mi köze van az Isten hatalmas igazságosságának, bölcsességének és főleg szeretetének a kárhozathoz?

A rejtélyes összefügés titkos kulcsa a szeretet és a szabadság szétszakíthatatlan kapcsolata. Szeretni ugyanis csak szabadon lehet. Ezért bármilyen paradox is, és bármekkora kockázattal járt is, Isten szeretete tette és teszi lehetővé önmaga visszautasításának lehetőségét. Ez az ára annak, hogy az ember kényszerek nélküli, valódi szabadságban megérlelt igazi szeretettel mondhasson igent Teremtőjének.  

Az igazi szeretet tehát szabadságot ad. De vajon hogyan éltek ezzel az emberek? Az üdvözültek és elkárhozottak számáról és arányáról nem szól a kinyilatkoztatás.  Itt a teológusok véleményeit és reményeit halljuk. Az idős Szent Ágoston Isten kegyelmének szükségességét az emberek bűnösségét hangsúlyozva igyekezett kiemelni. Pesszimista álláspontjának ez a háttere. Szerinte - mivel Ádám bűnében minden ember részesül, ezért - mindenki méltó a kárhozatra. Isten tehát nem igazságtalan akkor, ha egyeseket kegyelmével kiemel ebből az állapotból a többiek sokaságát pedig veszni hagyja. Ágoston szigorával szemben azonban joggal merül föl a kérdés, hogy a kinyilatkoztatás szerint a „minden ember üdvösségét akaró Isten” (1Tim 2,4) szándéka ennyire erőtlen lenne? Az Egyház éppen Isten megváltó szeretetét tiszteletben tartva nem állítja senkiről sem, hogy elkárhozott. Szentek és boldogok, hitvallók és vértanúk soráról ellenben hisszük és valljuk, hogy biztosan Isten üdvözítő közösségében vannak. Ezért imádkozunk elhunyt szeretteink üdvösségért is, a magunk számára pedig kérjük a jó halál kegyelmét. Ez persze nem azt jelenti, hogy állandóan a halálra gondolnánk vagy a haláltól rettegnénk. Éppen ellenkezőleg. Azért tudatosítjuk életünk végességét és egyetlenségét, hogy a lehető legjobban sáfárkodhassunk az isteni gondviselés által rendelkezésünkre bocsátott idővel és ne csak a halál utáni, hanem a halál előtti éltünk is értékes és teljes lehessen. Erre utal a bölcs mondás: „Éltem. Nem bánom hát, hogy meghalok.”  

A kárhozottak sokaságát feltételező véleménnyel szemben manapság hallunk a pokol ürességére vonatkozó elképzeléseket is. Ez utóbbi a minden ember üdvösségére vonatkozó remény és az ennek érdekében fáradozó szolgálat félreértése. Amennyire megalapozatlan a kárhozottak sokaságát vizionáló pesszimizmus, éppen annyira indokolatlan az az optimizmus is, ami kizárja Isten jósága visszautasításának lehetőségét. A könnyelműség és a felelőtlenség ugyanis rossz tanácsadó. Amikor Krisztus az evangéliumban a kárhozat félelmetes lehetőségéről beszél, akkor a jó szülő, vagy barát módjára nem akarja tétlenül nézni és szótlanuk hagyni az olyan emberi magatartást, ami a másiknak vagy önmagának kárt vagy szenvedést okoz, sőt, talán a pusztulásba vezet. József Attila kétségbeesésében maga fohászkodik Isten megmentő haragja segítségéért:

Ijessz meg engem Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj fel az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.  

(Bukj fel az árból)

Hogyan értsük tehát jól a Szentírás, Jézus és a teológiai eszkatológia végső időkre vonatkozó tanítását? Ezek nem a halál utáni élet részleteire vonatkozó kíváncsiságunkat akarják kielégíteni, hanem a jelenben meghozandó helyes döntéseinket kívánják elősegíteni. Isten minden emberi elképzelést felülmúló szeretete miatt bizonyos, hogy véletlenül, betegség vagy más önhibáján kívüli ok miatt nem kárhozik el senki. Ha pedig mi is őszintén szeretnénk, hogy minden ember eljusson az üdvösségre, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy az irgalmasan igazságos, hatalmas és emberszerető Isten, a Bölcsesség teljessége és a legfőbb Szeretet nálunk sokkal jobban és hatékonyabban akarja és munkálja ezt.

 

 

 

[1] Giustizia mosse il mio alto fattore;/ fecemi la divina podestate,/ la somma sapïenza e ‘l primo amore.  

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Janka Ferenc atya elmélkedése Ki a legnagyobb?Évközi 25. vasárnap

Napi Ima18 imádkozás /layout/img/logo.png

Szep
16
Janka Ferenc atya elmélkedése Ki a legnagyobb? Évközi 25. vasárnap

A saját nagyságukat egymáshoz méricskélő tanítványok kicsinyes, emberi perspektívája és Jézus szolgálatról szóló istenemberi tanításának felülmúlhatatlan tágassága között Oravecz Imre filozofikus leleményű költeménye segíthet számunkra kapcsolatot teremteni:

Ami nagy, az nagynak látszik,
ami kicsi, az kicsinek látszik,
de nem minden nagy látszik,
de nem minden kicsi látszik.

(Eototo és Aholi a nagyról és a kicsiről)

A látvány, a látszat és a lényeg meglátszódása közötti különbség sejlik itt fel.

- A látvány önmagában értéksemleges: lehet szép vagy rút, fenséges vagy közönséges, vonzó vagy taszító.

- Látszatról akkor beszélünk, amikor valami másmilyennek látszik, mint amilyen valójában.

Nagynak látszik, holott jelentéktelen, kicsinek tűnik, pedig valójában nélkülözhetetlen. A fecsegő felszín alatt hallgathat a mély, a másokat megnevettető bohóc festett mosolya alatt szomorkodhat a magányos szív.

- A legérdekesebb azonban az, amikor az igazán lényeges, jó és szép, ami a szem számára láthatatlan, a szív számára láthatóvá válik.

Jézus tanítványai a Mester kérdésére válaszolni nem merő hallgatásukkal kifejezésre juttatták azt, hogy maguk is érezték vitájuk méltatlanságát. Milyen jó lenne, ha a tanítványok kései utódaiként legalább eddig, az elcsendesedő szégyenkezésig eljutnánk, és lenne bátorságunk Jézusnak a látványon és a látszaton túlhaladó, s a lényeget megláttató tanítására odafigyelni. Jézus ugyanis meglepő módon nem azt mondja, hogy ne akarjatok elsők lenni. Épp ellenkezőleg. Az elsőségnek a látványt és a látszatot nem csak meghaladó, hanem szétrobbantó paradigmájára tanítja a tizenkettőt. Aki valóban első akar lenni, az ne féljen az utolsó hely látszatától, aki valóban nagy akar lenni, az ne ijedjen meg attól, ha sokak szemében kicsinek tűnik, és aki az Úr isteni természetében szeretne részesülni, az merje vállalni előbb az emberek szolgálatát.

Az első hallásra alig érthető és nagyon meglepő tanításban azonban két vigasztaló mozzanat is van. Az első, hogy nem nekünk kell mindezt elsőként megvalósítanunk, hanem Jézus életpéldáját követhetjük. “Ő isteni mivoltában Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresített önmagát és szolgai alakot vett föl” (vö.: Fil 2,6-7).

Weöres Sándor sorai emberségünk, tanítványi létünk lassan tisztuló vágyai felől közelítik meg az értünk szolgáló szeretettel megtestesülő Isten titkát:

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
 
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
 
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

(Rongyszőnyeg)

A Jézus bátorító életpéldája mellett a másik reményforrásunk az, hogy Isten gondviselő irgalmának türelmes pedagógiája megtérésre és fejlődésre hívja legelemibb késztetéseinket: formálja akaratunkat, neveli birtoklási vágyunkat és átalakítja elismerést szomjazó egyéniségünket. A remények és csalódások, az örömök és a szenvedések által az énesség és önközpontúság felől előbb a másik emberre is figyelő nyitottságra, majd az Istenből életet és erőt merítő szeretetre invitál bennünket. 

Akaratukat a Mindenható gyöngéd szeretete a “legyen meg az én akaratom” szorongó és szorongató önzéséből, az “érvényesüljön a te akaratod is” szolgálatkész empátiáján át, “az Atyám, legyen meg a te akaratod” szabad engedelmessége felé vezeti.

Birtoklási vágyunkat a szeretett Fiú lelkülete az “én kapjak és birtokoljak minél többet” irigy énessége helyett a másik ember felé megnyíló ajándékozás és önátadás képességén át az Istennek ajándékozott élet gazdag szegénysége felé vonzza.

Elismerés iránti igényünket pedig a Lélek a “csak engem dicsérjenek és csodáljanak” féltékeny nárcizmusából, a “kezdek másokat is elismerni és megdicsérni” készségén át az istendicséret, hála és magasztalás önfeledt extázisa felé irányítja.

A Mester most is a kicsinység és a nagyság új jelentésére és összefüggésére tanít. Ha készséggel hallgatjuk, akkor akaratunk egyre szívesebben engedelmeskedhet a jónak.  Birtoklásra való hajlamunk egyre szabadabbá válhat az ajándékozás örömére. Elismerés utáni vágyunk pedig egyre intenzívebben érezheti a dicséret boldogságának ízét. Ezen az úton haladva hagyhatjuk magunk mögött a hazug látszatok, az érdektelen látványok és felszínes látványosságok világát, hogy az az isteni létgazdagság kezdjen meglátszódni és hatékonnyá válni bennünk és általunk is, amiben Jézus élt és él. Isten emberléptékű nagyságainkat és kicsinységeinket átölelő, átlényegítő és mindenfelé túlszárnyaló szeretete. Hölderlin latin poézisével szólva:

“Non coerceri maximo, contineri tamen a minimo, verum divinum est”.

Ami valóban isteni, az a legkisebben innen is - meg a legnagyobbon túl is - van. 

 

 

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."