Prohászka Ottokár breviáriuma

A Boldogságos Szűz Mária azt mondja a kis Bernadettenek: Mondjuk el az olvasót; fogd kezedbe és nézz reám! És a kis Bernadettenek ajkai mozognak az Ave Máriának elmondásában, az olvasónak szemei leperegnek ujjai között, de lelke és szeme min függ? Nézi a Szüzet. «Ha az olvasót mondod, nézz reám!» Nézni kell a Boldogságos Szűzre. Mi az olvasó imájának a titka? a szent vízió, melyben az ember nézi folyton ezt a Boldogságos Szüzet és úgy nézi, hogy folyton hajtogatja: Ave Mária! És mikor abból kifogyott, nagy hálával felfohászkodik az Istenhez: Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto. Hála neked, szent Isten, hogy nekünk ezt a Szüzet, ezt a szívet, ezt a lelket, az Úr Jézust szerető, az Úr Jézust gondozó, az Úr Jézus örömeiben és fájdalmaiban osztozó szívet adtad!

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 17. old.]

A reveláció megadatott, a nagy üdvigazságok rendszere lezáratott az Úrban s az apostolokban; de azért az élet folyama tovább folyik; a tudás, a művészet, a társadalmi szervezet tovább fejlik. Az Úr Jézus nem állította meg a világot s nem véglegesítette formáit. Ő nem kötötte le az életet úgy, hogy minden problémáját megoldotta s minden esetet s részletet meghatározott volna; hanem arról gondoskodott, hogy a világ-elváltozásokban jó vezérünk s útmutatónk legyen, aki kijelentse nekünk, hogy mit tegyünk. Róla mondja: «A vigasztaló Szentlélek pedig, kit az Atya az én nevemben küld, az titeket megtanít mindenre» (Jn 14, 26). Megtanít arra először az egyház tanításában, mert a hitre s üdvösségre vonatkozó kérdéseket a Szentlélek az egyház tekintélyével világítja meg, s a Szentlélekhez ragaszkodó, hű léleknek ugyanolyan bizalommal kell ragaszkodnia az egyházhoz s krédójába foglalnia azt: qui locutus est per ecclesiam.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 156. old.]

Sokszor elsötétülne a lelkem, ha a világ rengeteg bajaira gondolok; de hát nem ez a jó s helyes módszer. Hanem amint a Szent Szűz a kereszt alatt világított hitével s szeretetével s amint a nagy hajótörésekben voltak, kik énekelve mentek a halálba s azt hajtogatták: «Közelebb Jézusom, hozzád, közelebb hozzád» s így tényleg legyőzték a bajt s a halált: úgy kell nekem is a sok bajban s megpróbáltatásban élő hittel Isten felé iparkodnom s így emelkednem kín és sötétség fölé. Azért vagyok lélek! Szeretettel gondolok tehát a Fájdalmas Anyára, kinek tengernyi volt a kínja, s ezt elviselte értem, hogy én viszont az én bajaimat viseljem el vele!

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 269. old.]

Nehéz ezt teologice bebizonyítani, de szívünk azt mondja: aki az Isten Fiát hozta nekünk, az legalkalmasabb a mi szívünk megilletésére s meghódítására is. Tapasztaljuk lépten-nyomon, hogy a kereszténység annyiban erős, amennyiben a Boldogságos Szűz a vezércsillaga. Némelyek ezt, főleg a protestánsok félreértik s szinte imádást látnak benne. De mi nem félünk, nem aggódunk, tudjuk, hogy az emberi szív, mely mindig az anyát keresi, hisz kebelén nőtt naggyá, naggyá lesz hitében is, reménye megerősödik, szeretete föllángol az Istenanya tisztelete által. A Boldogságos Szűz tisztelete tényleg a predestináció jele, mert az Úr Jézus szeretetének záloga. Már most, amely népek valóban a Boldogságos Szűz oltalma alatt állnak, azokról remélem, hogy predestinált lelkek, népek — nemcsak kegyelemre, hanem egyúttal boldogulásra és dicsőségre.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 31-32. old.]

Boldogok leszünk, ha Isten gyermekeivé leszünk; ha eltölt minket az áhítat gyermeki lelkülete; az a szelíd, türelmes, odaadó, józan, értelmes, tisztaszemű, ítéletben érett, a hallgatásban bőségesen szóló, az alázatban méltóságos, a megaláztatásnak örvendő lélek. Az a lelkület, mely az Istent mindenütt látja és soha sem szakad el tőle, s ha még oly közönséges a foglalkozása, milyen a ház körül való, vagy az iparos, fuvaros, szántó-vető munka, összeköttetésben marad vele. Ez a lelkület Istent mindig közel érzi magához, s mindig talál okot és alkalmat az Urat dicsérni; nem kell fejét törnie azon, hogy hol fogja meg; minden napsugár és virágszirom eléje tárja Őt egész pompájában. Így lesz a lélek Istentől teljes; így lesz otthonunk názáreti ház, ahol Isten lakik velünk.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 86. old.]

De, kedves barátaim, minek erről sokat filozofálni, mikor az Úr Jézus határozottan kijelentette, hogy fáj neki, hogy az emberek őt megvetik. Boldog Alacoque Margitnak határozottan kijelentette, hogy szenved. Megmutatta Szívét, mely végtelenül boldog az ő megdicsőülésében, de ugyanakkor töviskoszorú környezi azt s kereszt árnyékolja be a szent sebnek fájdalmát. Nem képzelhetek el magamnak lényt, még a dicsőségben sem, mely érzéketlen legyen minden iránt, ami neki kedves; nem képzelhetek el megdicsőült szívet, még az Úr Jézus Szívét sem, hogy az ne érezze sérelmeit. S sérelmeit érezni és szenvedni, az mindegy. De meglehet, sőt bizonyos, hogy ez a szenvedés nem olyan, mint amilyen a földi kín és gyötrelem; nem borul rá, mint egy leteperő árny, nem, mint győzelmes gyöngeség. A szomorúság ott az örök örömbe van foglalva, s a veszteség a végleges győzelemnek hordozójául tűnik föl: így látja azt az a lélek, Jézus lelke, az isteni mindentudásnak csodálatos fényében, mely bevilágítja e világ terveit, a harcok fejlődését s azt is, hogy a bűn, mely lándzsát döf az Ő Szívébe, dicsőségét szolgálja már most is.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 128-129. old.]

S íme, Szent Teréz lelkében az Isten képe a jó Atyáé, nem a Sinai-hegy dörgő Jehovája s nem a Végtelenség s az utolérhetetlen tökéletesség, a metafizikai mélységek s sötétségek örök elve, s nem az ineffabilis s a Dominus, kinek lábai előtt a világok, mint a homokpart a tengeren, nem is az örök bíró, ki ítél s kinek tekintetétől elsorvad minden élő... Nem ezek, hanem az Atya, akire át lehet vinni minden szeretetet s gyengédséget s bizalmat; s méltán, hát nem szimbóluma-e minden édesatya az örök atyának, annak, ki mennyekben van? Menjünk tovább, milyen az a Krisztus-kép, mely Szent Teréz lelkében kialakult, melyre a lelke szövetéből s érzelmei színeiből tellett? ... Nos és Szent Teréznek s régi nőszentjeink a szeretet hevét el nem viselő epedésének jegyes-arca...

[PO ÖM XXIV., Soliloquia II., Élet kenyere, 273-274. old.]

Mi a Lélek fegyvere a világ meghódításában? Az Ő ereje s fegyvere az, ami minden bajainknak ezerjófüve: az isteni gondolat s az isteni akarat, mondjuk világosabban: az igazán jó gondolat s jó akarat. A világ boldogul s az Isten könyörül rajtunk abban a mértékben, melyben a jót megismerjük s megtesszük; nemcsak egyikünk-másikunk, hanem mindnyájan, a pápától le az utolsó mezítlábas ministráns gyerekig, a királytól le az utolsó duzzogó marokszedőig, a mágnástól a libapásztorig. Világboldogulás, az mindenütt annyit tesz, hogy igazság szeretete s jónak szeretete; igazság szeretete az elfogultsággal, a százados társadalmi s felekezeti elfogultsággal szemben, s jónak szeretete a kegyetlen s szívtelen önzéssel szemben. «Veritas liberabit vos», az igazság helyes fölismerése szabadít majd meg s szabadít majd föl titeket; igazság, mely eligazít az iránt, hogy itt és most, az ütköző érdekek, a küszködő szellemi s gazdasági irányok közt merre nyílik a biztos haladás útja.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 132. old.]

Hitből fakadt ima kell, hogy a lelkek éljenek. Azért ajánlja a Boldogságos Szent Szűz Szent Domonkosnak azt az oratio fidei-t a beteg XIII. század meggyógyítására; azért ajánlja a Szent Szűz Bernadettnek az oratio fidei-t a hitetlen XIX. század enyhítésére; azért ajánlja a pápa is a hitből fakadt erős imát, kiváltképpen a szent olvasóban. És az olvasó alkalmas is arra, hogy a hitnek imája legyen, mert oly szerény, alázatos, igénytelen; egyszerűségén, alázatán meglátszik, hogy semmi sincs rajta látszatból, világból, hanem, ha van valami rajta: ez az Isten ereje. Megvetettsége alkalmas arra, hogy az Isten ereje nyilvánuljon benne, akinek kedve telik abban, hogy ami gyenge volt, azt erőssé tegye, és ami csúnya volt, azt széppé tegye, és ami oktalan volt, azt bölccsé tegye. De kiváltképp azért a hit imája az olvasó, mert a hit imájának előnyei tűnnek föl rajta.

[PO ÖM, XVIII., Élet Igéi III., Szűz Mária, 15. old.]

Az Úr Jézus keresztje alá kell állnunk. Ez az a spiritus gratiae, melyet az Úr ígér: az áhítat meleg lendülete. Iparkodjanak a meditációban a gyengéd párás forró lelket, az Isten s az Úr Jézus Szívének leheletét felfogni: ki kell feszítenünk lelkünk vitorláit, hogy felfogjuk a Szentléleknek fuvalmát; ettől a spiritustól könnyen indul meg az emberi lélek, hasítja a szenvedések és nehézségek tengerén a hullámot s elér az Isten színe elé. Vigyük bele ezt a szent áhítatot, ezt a mély megilletődést, ezt a bensőséges közvetlen együttérzést a szenvedő Jézussal mindenbe, főleg a mi fájdalmas olvasónkba s a szentmisébe; iparkodjanak a szentmisében, kivált a Sanctus után, mikor már csend van, az Úr Jézus szenvedésének egyik-másik misztériumát szemeik elé állítani s vonatkoztatni a szentmisére. A szentmisében is az Úr áldozatos lélekkel jelenik meg az oltáron, következőleg az áldozat gondolatai verődnek ki rajta; kössük össze a keresztet és a kínszenvedést a szentmisével, akkor a mi áhítatunk és a szentmisében nyert kegyelem segítenek minket majd arra, hogy az Úr Jézus keresztjének szeretetében, tiszteletében, áhítatos melegében egyre növekedjünk.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 160. old.]

A Szent Szűz nem kételkedik az angyal szavaiban s az Isten végtelen leereszkedésében; tudja, hogy Ő az Úr, s útjait arra veszi, amerre akarja, de a csodálatos ellentét, melyet már a próféta érintett, mikor mondotta : «Íme a Szűz fogan s fiat szül», a Szent Szűz ajkán kérdéssé lett: hogyan történhetik az, mikor én szűz leány vagyok s az maradni akarok; hogyan egyeztethető ez meg a megígért dicső anyasággal? A felelet az, hogy azt a páratlan anyaságot az adja, ki a szüzességet el nem veszi; anyaságra az emel, ki a szüzesség hevét s szeretetét szította föl benne. Hiszen szüzessége révén kapcsolta magához szorosabban, hogy azután anyja lehessen. A Szent Szűz szüzessége az Isten-szeretet izzóbb s teljesebb virága, kölcsönös, bensőséges odaadás Isten s ember közt. Azért mondjuk a Szent Szűzről s minden tiszta, szűzi lélekről, hogy az Isten jegyese. Ez a szüzesség nem terméketlen, siralmas lemondás, hanem erő s szerető odaadás, nem hideg érzéketlenség, hanem szerető lelkek tüze, nem rideg magányba zárt kesergés, hanem az örök jegyest kereső lelkület.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja; 226-227. old.]

A központban a Gyermek áll, s a gyermekhez egyetlen s páratlan viszonya az anyának van, a nevelő-atya is odatartozik, de csak másod-, harmadsorban. A Szent Szűznek érzelmei is, bár 109 gyengéden szerette Szent Józsefet, összehasonlíthatatlan bensőséggel s melegséggel a gyermekre irányulnak. Ennek az édesanyának mindene mégiscsak a Gyermek volt. S minden anyánál így van ez. Hisz az asszony természetes rendeltetése az anyaság, s így lelkülete s érzülete is errefelé irányul; érzelmeinek gyökerei a psziché talajából fakadnak, érzékenységük az ösztön hevéből virágzik ki, s életüknek központjában a gyermek áll. Az a körülmény, hogy a Szent Szűz lelkét a gyermek töltötte ki s hogy ő gyermekében pihent meg s anyaságában volt boldog, nem azt jelenti, hogy szíve hideg volt férje, József iránt. Korántsem, szerette férjét s szerette gyermekét, de szeretetének s életének súlypontja nem a férjben, hanem a gyermekben volt. Ez a két szeretet nem zavarja, sőt nem is csökkenti egymást; hiszen szeretet fűzi a nőt a férfihoz, s ugyancsak szeretet fűzi az anyát a gyermekhez, s minél igazibb anya valaki, annál teljesebb nő is lesz az. Két szeretet van tehát benne más tartalommal, más színezettel és élvezettel.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, [222.], 223. old.]

Boldog XXIII. János pápa

Szent pap: mily szó! pedig, Uram, az akarok lenni, a szó teljes értelmében; azt a szellemet akarom magamon teljesen kifejezni, azt mindenben föltüntetni; Krisztusnak papja vagyok. Legationis munere fungor; Krisztus ügyésze. Törekvésem az emberi megváltás; e szempontból ítélem a világot, elveit, eszméit, egészen ellenkezem szellemével, mert ezt kell megváltani; a rabság szellemét. A mulandóság, a szűk határok, a fölület tüneményei, a látszat, az érzék okossága, a test hajlamai rabláncra verik a szellemet, a pap szabad a lánctól, nincs kötve azokhoz. Sua libertate Christus nos liberavit. Krisztus fölszabadítá a szellemet, azért az Isten fiai szabadok. De a világ rab, rabok közt élünk; amint rabnak meri magát mutatni a világ, éppúgy nyilvánítom én szabadságomat: a szóban, a tettben. Merítem e szellemet bőven az imából, a meditációból, szabad férfiak lelkéből.

[PO ÖM XXIII, Soliloquia I., 1883., 45. old.]

Uram, te vagy az én életmintám. Szavaidban hallom a lelkedet és egészen közel vagy bennük nekem. Nagy meghittségben, nagy egységben tartanak veled, mert az egységnek forrása nem a tér és az idő, hanem a lélekközelség. Uram, úgy teremtettél, hogy kellesz nekem, te pedig bennem lakni vágyol. Úgy teremtettél, hogy szomjazzalak téged, te pedig szomjazol engem. Úgy teremtettél, hogy keresve keressem a te tüzedet, te pedig meggyújtasz engem. Úgy teremtettél, hogy éhezlek téged, te pedig magadat adod nekem mennyei ételül, örökkévaló symposionjául lelkem szeretetre, tökéletességre, elmúlhatatlan szépségre való vágyódásának. És lelkem beléd horgonyoz kitéphetetlenül és örvendezve tudja, hogy a tiéd s te kellesz néki. Jézusom, Megváltóm, te lelkemnek Lelke, te Uram és Istenem, te aki közénk jöttél, aki hozzánk hasonlóvá lettél, ki emberi nyelvünkön szóltál, ki elfogadtad értelmünk nehézkes, szegényes formáit és természetfölötti kincseidet beöltöztetted a mi gyarlóságunk gyermekszavaiba! Ráadtad az igazságra az ember szabta gondolatruhákat, hogy ráismerjünk isteni eredetünkre, eltompult lelkiségünk örök titkaira, melyeknek tiszta látásától megfosztott a bűn. És ajkaddal megszentelted emberi beszédünket, és igazságaiddal értelmet, célt adtál szavainknak. Hallgatom, lesem, őrzöm e szókat, az enyémek, nekem szólnak, engem mintáznak, bennem virágzanak. Mindenik egy-egy tündöklő mélység, mindenik lelkedre nyit egy-egy kaput, mindenik szeretetednek oldja le zsilipjeit. «Akinek füle van, hallja meg!» — zengted végig évezredek bolthajtásain és szavadat erősítve visszhangozzák a századok. Kis országban, keveseknek súgtad őket, de a te hangodat nem oltja ki, hanem hatalmasítja a köréje növő tér és idő. S ma az ezredévek távolából is mintha arcunkhoz simuló ajkad suttogását hallanók. Ó mert téged megifjít az idő és növeszt a távolság, ez a te Végtelenséged törvénye Uram, s e Végtelenség egyre hangosodó, egyre tüzesedő szavakat hagyott itt nekünk, melyeknek élete öröklétből öröklétbe nyúl.

[PO ÖM, VII., Elmélkedések az Evangéliumról II., Élő vizek forrása, 335-336. old.]