Prohászka Ottokár breviáriuma

«És lőn, amint hallotta Erzsébet Mária köszöntését, repese méhében a magzat, s betelék Erzsébet Szentlélekkel és nagy szóval felkiálta és mondá: Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse» (Lk 1, 41). Íme, a Szent Szűz hangja hallatára Erzsébet s magzata eltelének Szentlélekkel; a Szent Szűz köszöntése szakramentális kihatású volt, szózat volt, mely jelentett is s eszközölt is megszentelést s mély megindulást, s tőle, mint a lélek izzó sugárzatától lobbot vetett Erzsébet lelke, kigyúlt hálája s szeretete, s elragadtatásában meglátta a dicsőséges, az áldott asszonyt s köszöntötte az Isten-anyát. De nemcsak Erzsébet lelkén ömlött el a Szentlélek világossága és tüze, hanem átvetődött a szíve alatt pihenő gyermekre, s az repesett az örömtől s eltelt szintén Szentlélekkel, megtisztult az eredeti bűntől, s a Boldogságos Szűz lett az ő keresztelője s újjászülője. Nagy kegyelem az, ha a gyermek már anyja méhében veszi a lélek benyomásait. A Boldogságos Szüzet tisztelő édesanyák részesíthetik magzataikat saját lelkük s érzésük melegében s harmonikus áldásaiban. Amit ugyanis a Szent Szűz tiszteletében szeretetből, tisztaságból, vágyból s bizalomból, meghatottságból s bensőségből vesznek, az mind magzatjaikra is hárul, kiket meleg s imádkozó szívük alatt hordoznak. Minden anya gondoljon a Szent Szűz látogatására Erzsébetnél s tegye magát is sokszor kapcsolatba vele; nyissa ki szívét a hozzá közeledő Szűznek; hallja meg szavát s köszöntse ő is melegen azt, ki áldott az asszonyok között. Kérjen, kölcsönözzön ki nála érzéseket, melyeket gyermekére is átönthet. Áhítat, bizalom, emelkedett hangulat, Isten-közelség, szent öröm töltse el az anya szívét, nézze az anyaságot, mint Isten-szolgálatot, Isten teremtő munkájában való részvételt s épp akkor járuljon többször a szentáldozáshoz s a szentáldozásban élje át a Szent Szűz látogatásának titkát s áldásait.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 233-234. old.]

«Ó, szomjazlak Téged, te édes, fölséges Krisztus, Mert lehoztad nekem a földre az Istent. Szomjazlak, mert az élet királyi ütőere vagy; Rám hordod az erőt és fürdöm a te forró, lelket-tápláló italodban. Szomjazlak, mert több vagy, mint aminek látszol S mikor kitárod szívedet, ízlelem benned a Végtelent. Szomjazlak, mert égő szférádul magaddal hoztad az eget S hazajár a mennyországba, kinek megfogtad a kezét. Jaj, szomjazlak, mert oly fönségesen kristálytiszta vagy, Hogy nem rejtőzik mögéd, hanem átlátszik rajtad az Isten.»

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Húsvét, 126. old

Te a világban élsz; a történelem nagy folyamának te vagy egyik hulláma. E történelem áramában kapod s élvezed kincseidet. Az Isten is itt lép feléd; s amint magadban rátaláltál, úgy rá fogsz találni az emberélet folyamán, mint aki tágítja, nemesíti s fölemeli öntudatod vallásos világát s tényekben közli magát veled. Ha kilépsz magadból a világba, megtalálod az Istent Jézusban. Miért benne? Mert Ő úgy lépett be a világba, úgy állt bele, hogy isteni hatalmának jelei képezik címerét! Beállt, s maga után léptette föl híveit, kik éltek s meghaltak érte, — kiket a Genezáreti tó partjairól elhívott s a nérói paloták kertjeiben szurokkal leöntve meggyújtatott, s kik magukkal rántották a «moles imperii»-t, s a világba az alázatos, édes kereszténységet állították; beigazult a régi szózat: legyőztem a világot — bizonyára nem a rabbi, nem a názáreti bölcs, hanem az imádott Istenember; nem az ember, a múltnak embere, hanem az örökkévaló s most is élő! Én adok erőt, — hoztam hitet, reményt... értéket, erőt, eszményt, odaadást... Mennyire tudom én szeretni ezt a Krisztust!

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 33-34. old.]

Ez értelemben mondotta Szent Pál: «Ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsőség énnekem; mert nekem ezt kell tennem». Hajt a mélység ereje, fakad a lelkemből; életem! Így fakadt a szó a másik két apostolból is, akik mondják: «Nem lehet, hogy amiket láttunk s hallottunk, ne beszéljük». Kell beszélnem, kell tennem, azaz hogy lelkem fakadása a szó, a tett; lelkem fakadása az élet. Mi tehát az élet, a lelki élet? A Szentlélek fakadása; oly közvetlen, oly szép, oly formás és olajos, mint a fényes májusi hajtás a fán. Tehát nem tudás, akár teológiai tudás legyen is az, — nemcsak meggyőződés, akármilyen szép s nemes alapon épüljön is föl az, hanem az igaz fölismerésének és a jó szeretetének öntudatunkkal való azonosítása, hogy az egészen s teljesen a mienk legyen, s azt az élet formáiban mindig, mint legbelsőbb s legmelegebb valónkat bemutassuk. Ezért jött le a Szentlélek; lejött, hogy bennünk lakjék, hogy lelkünk legyen s magának úgy lefoglaljon, hogy ne is tehessünk másképp, hanem tegyünk úgy, mint ahogy tesznek, beszélnek, szeretnek s szenvednek, kik Lélekből teszik mindezt.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 136. old.]

A szemlélet e réven változik át életté s a hit átélt bölcsességgé, vagyis erénnyé. Az Oltáriszentség e ponton mutatja ki erejét. Kifogyhatatlan az erőkészlete, mert fölségesen szép eszménynek szemléletével s szeretetével tölt el. S az az erő, mely az Oltáriszentséggel összeköttetésben jelentkezik bennünk, már nemcsak a mi lelkünk természetes gyulladozása s lelkesülése, hanem az, amit kegyelemnek vagyis természetünkbe szivárgó isteni erőnek hívunk. Az Oltáriszentség ugyanis a kegyelemnek, az isteni behatásoknak legjobb vezető-rétege. Úgy szivárog ez belőle, mint a homok s mészkőrétegekből a mélységek vízfolyása. S minél mélyebben fúrunk, annál magasabbra szökell.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 299-300. old.]

Ez a magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté. Szent László nem tanít; ő nem apostol; de ő küzd, harcol s győz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe s ezzel vezeti be az Egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség pogány egén ott ragyogtak a hősök; a magyar kar, a bátor szív, melytől egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben; az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem; mert a nemzet akkor válik kereszténnyé, mikor eszményeit keresztelik meg. A régi vitézséget Szent László tüntette föl önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet; öröme s eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla; alakjába beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme. A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hősévé vált. Szent István koronája a hős Szent László fején a keresztény királyságnak s e királyságot megalapító vallásnak szimbóluma lett, mely minden más csillagot elborít, mely vízválasztó magaslatot von Szent László kora óta a pogány s a keresztény Magyarország közé. Ez az a férfiú, ki alatt Magyarország végleg kivívta függetlenségét s belső békéjét, ki alatt nagyot haladt polgári s egyházi szervezkedéseiben s hatalommá vált kelet Európában. László király vallásos, buzgó, szent, de ugyanakkor Árpádra s Bulcsúra emlékeztet. Életét harcok töltik ki, küzd német, görög, besenyő, kun ellen s küzd úgy, ahogy a magyar szerette s a keresztény korban még meg nem érte. Vállal magasabb mindenkinél s ahol bárdja lecsap, megriad az ellen. A csatákban ő áll elől, megjelenése a győzelem biztosítéka s az Isten kegyelmének záloga. László szent harcos, azért csodák körítik, bárdjában, kardjában természetfölötti erő is megnyilatkozik. Kettéhasadt a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza őt üldözőitől; arany ezüst értéktelen pitykövekké válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétől el ne vonja; ő röpíti el a nyílvesszőt, mely mikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László-füvét. Íme, Szent László dicsőséges alakja rámutat a nemzet életében érvényesülő vallásosságra. A vallás élet legyen, nemzeti élet is legyen. Erőteljes, dicsőséges nemzetek a vallásosság s a tiszta, szigorú erkölcs életét élik; erejüket onnan merítik; szemeiket odafüggesztik, bajaikra gyógyfüvet ott keresnek. Tegyük nemzetivé a keresztény erkölcsöt, azt a szigorú, tiszta erkölcsöt, melyet Szent László élt s törvényeiben védett; természetesen nem a betű, hanem a szellem szerint. Nyugatról manapság oly szellemi áramlatok lengnek, melyek bizonyos elvénhedésnek jelei; a népek vénhednek s hinni s lelkesülni nem tudnak; a test és vér evangéliumához szegődnek: a hasznosságnak, a fölülkerekedésnek, az egyének egymás ellen való kérlelhetetlen harcának hódolnak. Ezek azonban nem a nyugati szellem felsőbbségének alkotó részei, hanem betegségei, s ha mi mint ifjú nemzet, a nyugatnak hajdan ifjú erejét magunkban fönntartani akarjuk s a nyugat sorvasztó betegségétől félünk: tartsuk meg a népnek életében érvényesülő szent hitet; legyen a vallásosság nemzeti jellegünk. Gyomláljuk, szántsuk, műveljük Szent László példájára az élet ez elhanyagolt mezejét. Építsünk templomokat, mint ő; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ő, aki az Egyház leghatalmasabb titáni harcában, melyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak s az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Tehát az egyház szabadságharcának egyik zászlósa Szent László volt s így, ha az újabb történelmi tudomány tagadja is, hogy Szent Lászlót a keresztesek valamikor fővezérükké választották: azért ő a keresztért s a kereszténység atyjáért mégis mindig vitézül síkraszállt!

[PO ÖM XII.: Ünnepnapok Emlékezések, Gondolatok, 112-114. old.]

Úgy-e nagy dolog ez? De ha Isten akarja, s Jézus teszi meg, akkor már csak sikerül! Van itt erőforrás, az oltár; van tűzhely, Jézus Szíve; van áldás, Jézus szeretete. S ha Gedeont küldte a szérűről, Dávidot a mezőről, Sault Efraim hegyeiről, hősnek, prófétának, királynak, s ha halászokat avatott föl apostoloknak: küld s avat Ő most is papokat családokból, hol mély hit lakik, — anyák mellől, kik Sámuel anyjához hasonlítanak, — szemináriumokban, melyek fölött a tisztaság, az ima, az elmélkedés, a buzgóság tűzoszlopa áll s jelzi az Isten legkedvesebb lakóhelyét s a Szentlélek kertjét: «seminarium».

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 165. old.]

Ó Uram, adj papokat, Illéseket, prófétákat. Ihless engem, hogy én is prófétai erővel imádkozni tudjak prófétai papokért. A kántorbőjtöket azért tartjuk; testvérek, böjtöljetek és imádkozzatok, hogy prófétáitok, buzgó papjaitok legyenek! Ezt teszem majd én is. Szent János nem védekezik, nem mondja, hogy Isten küldte, azért keresztel; hallgat róla; gyönge, szétfoszló eszköznek, kiáltó szónak mondja magát; de kiált, kiált tovább. A lelki erőnek jellege, hogy tesz, szolgál, érvényesül, de nem sokat disputál. Ne kérdezd, hogy ki vagyok; látod, hogy jót teszek. Ez az a szolid alázat: a szavak alázata értékes tettek mellett. Ez az alázat kell nekem: lenni, tenni, élni hatalmasan s nem törődni, hogy X. Y. mit ad ehhez hozzá, vagy mit vesz el belőle. Így magaslik ki az alázatos, s gáncsot, kifogást könnyen elvisel.

[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 41-42. old.]

«Fölkelvén azután Mária ama napokban, sietve méne a hegyes tartományba, Júda városába és beméne Zakariás házába és köszönté Erzsébetet» (Lk 1, 39). A Boldogságos Szűznek jól esett meghallania, hogy az Isten titkaiba egy másik asszony is bele van állítva s hogy az is anya lett, mégpedig szintén valamiképp kegyelemből anya, s hogy boldogságát, örömét s reményét, ha valakinek, hát annak fedheti föl, neki öntheti ki szívét. Lelkében csengett az angyal szava: «És íme, Erzsébet, a te rokonod, ő is fiat fogant vénségében, és ez hatodik hónapja annak, ki magtalannak hívatik». Tudta azt is, hogy e két magzatnak köze van egymáshoz; tudta, hogy annak a fiúnak a Messiás előhírnökének kell lennie, s ugyancsak, hogy a Messiás kegyelme s szeretete környékezi az előhírnököt. Úgy érezte tehát, hogy oda kell mennie Erzsébethez s el kell vinnie az Isten megtestesült kegyelmét elsősorban Erzsébetnek s magzatának.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szép Szeretet Anyja, 230. old.]

Mert valóban, a Szentírás, jóllehet csak egy-két vonással, bámulatos mély érzelemvilágot mentett meg számunkra, az Úr Jézus Szentséges Szívének gondolatait és érzelmeit, és hogy ezt minél jobban átérthessük, szemügyre kell vennünk, hogy az Úr Jézus miképp volt hangolva, miképp készült, miképp beszélt, miképp viselkedett, miképp intézkedett, mikor a keresztről volt szó. Mikor az ember valamely nagy, megrendítő esemény benyomása alatt áll, lehetetlenség, hogy emancipálja magát alóla, az ráveti árnyékát; nagy öröm, nagy fájdalom mindkettő okvetlenül mély érzelmeket vált ki szívünkben, és az ember, mint szokás mondani, izgatott lesz; ó, de jó, hogy az Úr Jézus Szentséges Szívén rendkívül nagy izgatottságot veszünk észre, mely annál nagyobb, minél közelebb ér a kínszenvedés órájához.

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 157. old.]

Az életben megtestesült igazság, mely nemcsak az észnek gondolata, nemcsak tudás, nemcsak eszme, hanem átélt valóság, ez a iustitia. A veritas más. A veritas az észnek a valósághoz való helyes viszonyát jelzi; mint ilyen az észre szorítkozik s más egyébre nincs tekintettel. A veritas azt mondja, hogy mi az én viszonyom az Istenhez, a végtelenhez. A iustitia ezt a tant kifejezi hitben, odaadásban, szeretetben, bizalomban. A veritas tájékoztat engem, hogy mi vagyok én, megismertet önmagammal. A iustitia ezt az igazságot életté változtatja; életté az alázatban, bánatban, törekvésben, buzgalomban és a többi nekem való erényben. A veritas a felértése annak, hogy az engem környező világ mily viszonyban van hozzám. A iustitia az elhelyezkedés, egyensúly az engem környező világ körében. Tehát a veritas csak képlet, a iustitia ennek a képletnek kialakítása az életben. A veritas csak rezgés, mozgás, súly és mennyiség, a iustitia a szín, hang, íz, illat a valóságos életben. Mit használ a veritas, ha nincs iustitia! Mit használ a valóság, ha eleven életté nem lesz!

[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 96-97. old.]

Az Oltáriszentséget szegélyezi a nagy s igazán keresztény lelkeknek koszorúja, kikben az Úr Jézus az ő művészi orgánumával kialakította saját hasonmását s akikbe beleoltotta érzelmeit. Itt nem uralkodik a félelem, hanem a szeretet; itt nincs halál, hanem élet; itt az ember istenül. [PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 297. old.] Jézus azt a szeretetet is lehelte az Oltáriszentségbe, mely őt Istennel szemben életének utolsó estéjén, szenvedésének szent vigíliáján eltöltötte, s az az Istent engesztelő, Istent imádó s magát testvéreiért fölajánló szeretet volt.

[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: A Szentségi Jézus előtt, 296. old.]