65458 ima található a honlapon, összesen 152368 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

Sebestyén Péter - Kincs mélyre ásva

Sebestyén Péter - Kincs mélyre ásva
Hetente frissül

A  bő két évtizednyi rádiós nép- és  több mint 25 évnyi egyházszolgálatom ezért erősítette meg bennem az elhatározást, hogy kiálljak korunk írott és virtuális "areopagusaira", mint templomon kívüli fórumokra, és hirdessem az igét „akár alkalmas akár alkalmatlan”. Ez kényszerű kötelességem és meseszép feladatom egyszerre, melyet minden porcikámmal mégis szívesen vállalok. Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel Isten szolgálatában akarok állni. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem.
Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam.

Kedves olvasó testvérem, ha ide bukkannál, világhálós szörfözgetés közben, erre a szép, és félelemmentes, gyönyörű kalandra hívlak Téged is.

Ne tétovázz, olvasd az Örömhírt. Lelked szomját oltsd az örök élet vizével.

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Farkasokkal aratniÉvközi 14. vasárnap

Reggeli ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
30

1. Messiási ország (Iz 66, 10–14c)

A babiloni fogságból hazatérő névtelen próféta – a szakemberek Trito-Izajásnak nevezik – szemében Jeruzsálem az új, messiási országot jelképezi. Isten oda gyűjti össze fiait, és gondoskodik róluk.

 

2. A Galata levél befejezése (Gal 6, 14–18)

Az apostol, szinte önvédelemből, a „kereszt”-ben összefoglalja az egész Krisztus-eseményt.

 

3. A hetvenkét tanítvány küldetése (Lk 10, 1–12. 17–20)

Mi köze a farkasoknak az aratáshoz? A fenti evangéliumi rész fényében a válasz tálcán kínálkozik: „Az aratni való sok, a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé…” Elmélkedésünket e két gondolat köré csoportosítjuk.

Nyár van, szabadságolások és vakáció ideje. A jól megérdemelt pihenésé. A földműves számára azonban itt az aratás. Jézus dolgozni küldi tanítványait. Előre küldi, hogy apostolainak előkészítsék a terepet. Mint felderítőket a bevetés előtt. A világban a sikeres élet titkos receptjét kínáló sztár előadók óriási propagandagépezetet mozgósítanak – külön jól megfizetett stábbal, on-line hirdetésekkel, plakátokkal, hírveréssel, óriás hangos kivetítőkkel –, hogy a boldogság-fogyasztók felfigyeljenek az ínycsiklandozó szenzációra.

Jézus világméretű aratásnak mondja az evangelizációt, az örömhír meghirdetését. Tanítványokat hív meg, hogy művét építsék az apostolokkal karöltve. Nem kampány ez. A krisztuskövetők nem fogadatlan prókátorok, kalandvágyból vállalkozó műkedvelő önkéntesek, még csak nem is frissen vizsgázott újabb szakemberek, hanem olyan lelkes aratómunkások, akiknek maga a gazda adja a megbízatást. A kezdeményezés nem alulról indul, hanem a gazda fia küldi őket. Ez a hetvenkét tanítvány mi vagyunk. Mindannyian, akik az egyházhoz tartozunk. Papjaink is nyakig benne állnak az aratásban, mentik a menthetőt, tatarozzák a romos templomokat, építik a ravatalozókat, de aratnivaló mindig több lesz, mint munkás. Jézus sajátos, isteni toborzással szólít meg ma is. Ha fogynak papjaink, ha elnéptelenednek a szemináriumok, érdemes a kérdést így is feszegetni: vajon a világ „elszívó hatása” lett nagyobb, vagy az egyház vonzása csökkent? Talán épp ott van a gond, hogy nem imádkozunk eleget, eléggé mély és nagy hittel az aratás Urához. Imánkra nem Istennek van szüksége, hanem a hívő ember, a hívő közösség magát készíti fel, hogy el, illetve befogadja az isteni hívást.

A bárány a pásztorához és a nyájhoz tartozás édes függéséből él. Szelíd és boldog, mert családja biztonságot jelent. A farkast csak a zsákmány érdekli, falkában is rideg és magányos, nem riad vissza az erőszaktól, mindenáron megszerzi, amire szüksége van, de néha nevetségesen ostoba. Jóllehet a bárányt nemegyszer naivsága sodorja bajba, a báránytól sosem kell félni, a farkastól azonban mindig tartani lehet. A bárány és a farkas egyaránt bennünk van. Azt hinnénk: bura alatt, a templom szent falai között biztonságosabban megmaradhatunk tisztának, őszintének, igaznak. Akkor kivonhatjuk magunkat a külvilág farkastörvényei alól. Lehet, hogy valamiféle elit csoportosulásnak képzeljük magunkat, akiben nincs szeplő, sem ránc. Talán félünk is a farkasoktól, nehogy azok szétszaggassanak, egykettőre felfaljanak. Hisz ha korpa közé keveredsz… A farkasok is aratnak, sokszor épp báránybőrbe bújva. Eleinte meg is tévesztve az ártatlan bárányokat, akikből többnyire a „befogadói közeg” összeáll. Onnan is felismerhetjük a bennünk levő farkast, hogy a visszautasítást nem tudja szelíden elviselni. Erőszakos lesz, és farkas-eszközökkel akar rendet teremteni.

Néha éppen a lelkipásztori munka hevében, a sok lelki aratnivaló közt azon kapjuk magunkat, hogy átvettük a farkasok trükkjeit: ügyeskedünk, a világ kedvében járunk, pénzben mérjük a hasznot, „menő selyemfiúk” módjára a fennálló divathoz simulunk. Jézus pedig arra hív, hogy ne kövessük a világ logikáját akkor sem, ha bárányként kell a farkashoz közelíteni. Küldetésünk nem megfélemlítésre, de nem is „tájba illő”, szalonképes, olcsó üdvösség meghirdetésére, hanem az Isten országának építésére, örömhírének bejelentésére szól. Ha nem száll rá a farkasra a bárány békéje, az sem veszteség… Mert Jézus nevére még a sátán is megadja magát. A Jézustól kapott erő, lelki hatalom pedig abban is segíti a tanítványt, hogy ne csak leleplezze a farkast, hanem a farkasokból bárányt szelídítsen.

Isten rá akar ébreszteni felelősségünkre, küldetésünk nagyságára és szépségére. Lássuk meg minden farkasban a bárányt. Szelídítsük meg elsősorban a bennünk ólálkodó farkast. Előszólítani, „kiszeretni” mindenkiből a jót, békességgel, állhatatos hűséggel, és nem riadva vissza a kudarcoktól. Attól se keseredjünk el, ha visszautasítanak, s még csak azzal sem kell sokat bíbelődnünk, hogy külön stratégiákat dolgozzunk ki, vagy magunkban keressük a hibát. Isten Szentlelke mindig pótolja hiányosságainkat, ha a tőlünk telhetőt megtesszük. Ő fog belőlünk szólni, mi nem magunkat ajánljuk. A sikerek sem maradnak el, de itt nem a statisztikailag jól mérhető hatékonyság mutatószámai a döntőek, hanem „inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyekben”. Ahelyett, hogy karrierünket építené, az aratás Ura asztalához ültet, körüljár és felszolgál… Kell ennél nagyobb elismerés?

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! OtthontalanulÉvközi 13. vasárnap

Reggeli ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
23

1. Elizeus meghívása (1Kir 19, 16b. 19–21)

Elizeus lemond eddigi életmódjáról, és azzal, hogy Illés szolgája lesz, vállalja a prófétaság áldozatát. A próféták köpenyüket Isten jelöltjére terítették, ami kifejezte azt, hogy mostantól a jelölt teljesen elkötelezte magát.

 

2. Isten gyermekeinek szabadsága (Gal 5, 1. 13–18)

Az apostol szerint igazán csak a Szentlélektől áthatott ember válhat szabaddá önmagától, emberi elvárásoktól, és így ismeri fel a szeretet kihívásait.

 

3. Aki az eke szarvára teszi a kezét… (Lk 9. 51–62)

Aki hosszú útra indul, tisztában van a céllal, ismeri az útvonalat,  mindent egy lapra tesz fel. Kockáztat. Még ha ideiglenesen is, de feladja biztonságot jelentő lakását, kényelmét. Otthontalanná válik. A térképek ritkán jelzik az oroszlánt, a rablók vagy az időjárás veszélyeit, a vándor-zarándok pedig, minden modern segédeszköz ellenére, tulajdonképpen ki van szolgáltatva az útnak. Magára, erejére, bátorságára, kitartására hagyatkozhat. Akik megjártak egy távoli zarándokhelyet – egyéni fogadalomból, vezeklésként, kíváncsiságuk kielégítésére, önmaguk legyőzéséért vagy határaik feszegetése céljából -, arra is rájöttek, hogy az utazás kettős hatást gyakorol az emberre: a külső élmények, látnivalók mellett egy belső utat is megteszünk. Magunkhoz. Magunkba. Letisztulnak vágyaink, leegyszerűsödnek elképzeléseink, feladunk féltve őrzött illúziókat, (új) életre szóló felismerések születnek lelkünkben. Mire végigjártuk az utat, átalakultunk. Nem is a cél volt a lényeg, hanem az út maga…

Jézus a mai evangéliumban útra hív. Követni őt nem szabadidős foglalkozás, nem ideig-óráig tartó kedvtelés, nem családi vagy társadalmi kupaktanács konszenzusos döntése, hanem azé, akit személyesen hív. Mi inkább lelki segédeszköznek, kikapcsolódásnak, ünnepi színfoltnak érzékeljük a kereszténységet, pedig egyáltalán nem az. Úgy szeretnénk Krisztust követni, hogy abból csak előnyeink származzanak, közben minden virágot leszakítva az út mentén még csak a kezünket se piszkoljuk össze…

A kereszténység lényege: Jézus Krisztus. Ő az út, az igazság és az élet. Így, ebben a sorrendben. Csak akkor tapasztaljuk meg az igazságot, ha az úton járunk és igazságban élünk. Csak így juthatunk az életbe. Ha csak morzsákat szedünk az út széléről, nem ismerjük meg életünk értelmét, nem élünk az igazságban. Ha kibúvókat keresünk, ha mentegetőzünk, mert pillanatnyilag akadnak fontosabb dolgaink is az ő követésénél, nem vagyunk tanítványai. A téblábolással, a számító okoskodással valójában nem akarunk felelősséget vállalni és elköteleződni. Túl nagy teret, befolyást engedünk a körülményeknek, a külső hatásoknak, az emberi gyengeségeknek, s ezek mind elbizonytalanítanak. Észre sem vesszük, mennyi energiát pazarolunk el azzal, hogy habozunk és fogadkozunk.

Szent Lukács megjegyzi, hogy egyeseket Jézus hívott, mások meg maguk ajánlkoztak, csak időt kértek, hogy jelentéktelen elintéznivalójukat kipipálhassák. Sok hívő az egyházra is úgy tekint, mint valami bürokratikus intézményre, mely azért van, hogy temessen, kereszteljen, szolgáltasson, elintézze helyette a papírmunkát, de különösebben nem lelkesíti Krisztus követése. A palesztinai parasztember – de az európai is –, tudja mit jelent, amikor az eke szarvára ráteszi a kezét. A szántás-vetés teljes odafigyelést, összpontosítást igényel. Sem jobbra, sem balra nem tekinthetünk, nemhogy hátra. Krisztus útján járva sem csatangolhatunk mellékutcákba, nem térhetünk le a zsákutcák felfedezéséért. Nem tudjuk előre az állomásokat, a kaptatókat vagy a pihenőket, csak annyit, hogy ő már itt velünk van az úton. Ő tölti be szomjúságunkat, ő nyugtat meg, ha elfáradtunk, ő segít vinni a keresztet, és ő vár a „túlsó parton”, ha hazaérkeztünk.

Az ő szemével nézzük életünk útját, hiszen nincs a földön maradásunk. Mindannyian zarándokok vagyunk. A keresztségben s még inkább a bérmálásban már igent mondtunk követésére, Szükségtelen, hogy más „alternatívákat” kipróbáljunk. Azóta „azonnal” követnünk kell, nincs ha, de. Az ő országának építése, az ő útján járás egész embert, teljes életet kíván. Nincs helye az alkudozásnak. Ha kifogásokat keresünk, azt jelezzük, nincs bennünk elég szeretet. A tanítványság árát ugyan meg kell fizetnünk: de azt is megtapasztaljuk, hogy igája édes, terhe könnyű. Az útra nem szoktunk építkezni. Amit azonban az úton járással felépítettünk, azt a mennyben használatba vehetjük.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Te mint mondasz: ki vagyok?Úrnapja

Reggeli ima22 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
16

1. A szenvedő szolga (Zak 12, 10–11)

A Deutero-Zakariásnak nevezett szerző a szenvedő szolgáról ír, akiben az Újszövetség Jézust látja meg.

 

2. A megkereszteltben Krisztus él (Gal 3, 26–29)

Keresztelési felkészítőinken újból és újból erre a titokra kellene összpontosítanunk.

 

3. „Hát ti?” Péter válaszolt: „Az Isten fölkentje vagy.” (Lk 9, 18–24)

Évekkel ezelőtt egy vallásos karikatúra került a kezembe. Az Úr Jézus megkérdezett néhány tudós teológust: szerintetek ki vagyok? Közülük egyik azt felelte: Te vagy transzcendens kommunikációnk ontológiai manifesztációja! Erre az Úr visszakérdezett: Mi ???…

 

Ha az Úr Jézus ma beülne egy vatikáni sajtótájékoztatóra, s rákérdezne: mit mond az egyház, ki ő, a tudós és bölcs jezsuita sajtószóvivő bizonyára valamelyik (például a kalcedoni) zsinat dogmáját mondaná fel. De ne menjünk odáig. Akár tőlünk is megkérdezhetné, és mi készséggel felelnénk a katekizmus szavaival, gyermekkori hittanóráink betanult válaszaival, szorult esetben idéznénk a Bibliából. Jézus azonban személyes hitvallásunkra kíváncsi: Hát ti mit mondotok, ki vagyok? A lukácsi beszámoló szerint a korabeli közvélemény-kutatásnál az apostolok képviselték az „utca emberének” véleményét: Illés, Keresztelő János vagy valamelyik próféta.

A mai bulvár is sok szépet elmondana róla. Tudósok, történészek, más vallású vagy hitetlen kutatók tárgyilagos megállapításai egybehangzóan megszavaznák, hogy ő különleges jelenség, bölcs rabbi, történelmi kuriózum, tény, hogy létezett. Nem tudják hová tenni. Senkiről annyi könyvet, értekezést nem írtak, mint róla. Senki annyi hitvitát, botrányt nem kavart, mint ő. Nincs még egy történelmi személy, aki a szenvedélyek olyan örvénylését idézte volna elő, mint a názáreti Jézus. Ha a lexikon róla szóló szócikkét szerkesztenénk, bizonyára száraz adatokat írnánk: Kr. e. 6-ban született Betlehemben. Hitbuzgó családban nevelkedett. Anyja parasztasszony. Nevelőapja mellett harminc éves koráig ácsműhelyben dolgozott. Arám nyelven beszélt, de valószínűleg értett egy kevés hébert és görögöt. Tudott írni-olvasni, szerényen élt. Nem volt saját háza, soha nem írt könyvet, nem töltött be hivatalt, 28 környékén elhagyta családját. Nem volt leszármazottja, nem csinált olyasmit, ami a világ nagyjait jellemzi. Isten országának eljövetelét hirdette. Betegeket gyógyított, halottakat támasztott, és még fiatalon át kellett élnie, hogy a közvélemény ellene támad, barátai elhagyják. Miután pedig kiszolgáltatták ellenségeinek, az ítélkezés paródiáját elviselve két rabló között keresztre feszítették, valószínűleg 30. április 7-én, de sírja már harmadnap üres volt… Vajon csak ennyi? Szent Péter a többiek nevében válaszol: te vagy a felkent, a Krisztus, az élő Isten fia! Ebben a hitvallásban minden benne van. Vajon az én, te, mindannyiunk személyes hite, meggyőződése, állásfoglalása is?

A kereszténység vallja, hogy Jézus igaz Isten és igaz ember. Teljes emberségét, áthatotta a második isteni személy, a logosz jelenléte. Istent Atyának szólította, sőt azt mondta magáról: én és az Atya egy vagyunk. A zsidók szemében ez káromkodás volt, számunkra azonban az üdvösség záloga, biztosítéka.

Tudós berkekben szokás elválasztani a hit Krisztusát a történelem Krisztusától. De aki ezt teszi, nem érti a lényeget. Jézus emberi személyiségének magva, belső énje az istenség teljességét sugározza. Az apostolok és az egyház tagjai ezt ismerték fel, ezt látták meg, és ez szülte meg bennük a hitet, hogy ragaszkodjanak hozzá. Halálával és feltámadásával történelmen túli személlyé vált, akiben találkozik az egész emberiség. Nem az emberek istenítették őt, hanem épp fordítva: Isten leereszkedése, az emberiségbe való beletestesülése nyilvánult meg benne. Annyira szokatlan, egyedi és emberi értelmet felülmúló személyiség ő, hogy képtelenség azzal vádolni a keresztényeket: ők formáltak isteni képet belőle… Épphogy az egyház volt az, aki elsőként válaszolt hittel Jézus szavaira és tetteire. Azt is mondjuk: számunkra nem pusztán Jézus, hanem Jézus Krisztus. Család és keresztnév. Jézus az isteni felkent, a mi üdvösségünk. Meg akarja velünk osztani Isten életét. Fel tudjuk ezt fogni egyáltalán?

Jézus ma is ránk kérdez. Egy kávé mellett, világhálós csevegéseink közepette mindenképp színt kell vallanunk. Ki kell állni az emberek elé és meggyőzően, hitelesen hirdetni azt, amiért mi hozzá tartozunk. Tudva azt, hogy a szenvedés, halál, feltámadás nekünk is osztályrészünk. Ha ránk is rendkívüli hatást gyakorol, annak tetteinken, közösségeinken is illene látszania.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Az önmagát ajándékozó IstenSzentháromság vasárnapja

Reggeli ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
09

1. A teremtő bölcsesség (Péld 8, 22–31)

A megszemélyesített bölcsesség már előre vetíti a második isteni személyt.

 

2. Békesség Istennel (Róm 5, 1–5)

Megigazultnak lenni azt jelenti, hogy birtokoljuk Isten szeretetét. Ezt a Szentlélek által kaptuk meg a bérmálásban. Hatását gyümölcsein keresztül – lelki béke, öröm, bizakodás, remény, csalhatatlan hit, indítás az odaadó szeretetre – mérhetjük le, élhetjük át.

 

3. Ha eljön a Vigasztaló (Jn 16, 12–15)

Ha az Úr Jézus életét, tanítását, az egész kinyilatkoztatást szemléljük, megdöbbenve szerzünk tudomást arról, hogy mindig Isten titkának „közösségében” tesz, szól, gondolkodik. Az Atyára hivatkozik, akit látunk, ha őt nézzük, s akinek akaratát keresi és teljesíti. Ahhoz, hogy szót ejtsünk az Atyáról, okvetlenül kell a Fiú is. Mindez pedig a Lélekben, a Lélek által történik Az angyali üdvözlet, a keresztelkedés, a húsvét, a mennybemenetel, a pünkösd pedig a titokzatos harmadik személyre is utal, akitől sosem lehet elvonatkoztatni. Egyidőben kell tehát „mindhármukról” beszélnünk. Az utolsó vacsorán pedig azt mondja: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek…, ha eljön a Vigasztaló, az Igazság lelke, tudtotokra ad mindent…”. Mintha mi mondanánk gyermekeinknek: „Te ezt még nem érted”… – de ez a gyermeket nem nyugtatja meg, hanem még kíváncsibbá teszi. Minél inkább elhárítjuk a gyermek kérdéseit, annál kíváncsibb lesz. Az apostolok is együtt maradtak a mennybemenetel után, és még elszántabban imádkoztak, hogy pünkösdkor betöltse őket a Lélek. S még háromszáz évnek kellett eltelnie, amíg a niceai és a konstantinápolyi zsinaton az egyházatyák „megegyeztek” a Credóban. Ilyen értelemben pünkösd és Szentháromság ünnepe is szorosan összefügg.

A három-egy Isten hitről szóló keresztény tanítás mégsem elméleti spekuláció. Már a VI. századi Maximus nevű hitvalló eljátszott a gon­dolattal és rádöbbent: Istent nem lehet beszorítani a mennyiségtan
kereteibe. Ha Istenről azt mondjuk, hogy egy, ez nem egy számsor
kezdete, hanem tagadása a számnak. A kettő nem egynek fele, és a
három nem a háromszor egy összeadása. Az egy épphogy nem a kevesebbet jelenti a háromhoz képest, hanem az egészet magában foglalót, a teljességet. Egy, „egyesít, egyetemes, egység – kb. ötszáz, az egy gyökre épülő szavunk van! Ezért a legnagyobb, a fölülmúlhatatlan szám. Kívüle nincs semmi, ahogy Istenen kívül sincs”– jegyzi meg találóan Czakó Gábor.

Isten hármas egysége a személyes szeretet egységéről szól. Ahhoz, hogy valaki személy legyen, szükség van nemcsak az én-re, hanem arra is, aki kimondja: te! És a szeretetben kölcsönös az odafordulás, odaajándékozás. A személy szeret, mert őt is szeretik. Ezt teszik a Szentháromság személyei. Nemcsak információt szereztünk erről, de jogosítványt is kaptunk rá. Halvány módon már az emberi tapasztalat „hármasságai” is leképezik ezt a nagy titkot. Nem véletlen, hogy teremtett világunkban szakrális szám a hármas. Az ég és föld egyesülése adja az embert, emberségünk három alapösszetevője: a test-lélek-szellem, a család hármas tagozódása: apa-anya-gyermek, a hármas napszak: reggel-dél-este, a hármas időzóna: múlt-jelen-jövő, a hármas holdfázis: újhold-félhold-telihold, az emberi lét fordulópontjai: születés-házasság-halál. Meséinkben a szegény ember három fia, a három kívánság, a három próba vagy a hármas magyar igazság… Tehát már a szimbólumok, a természet jelenségei és folyamatai is a hármas számban a tökéletességet sugallják. Az emberi logika alapműveletei is hármasságra épülnek: tézis-antitézis-szintézis. A természetben is érdekes hármasságok adódnak: a lóhere, a juharfa, az eper levele, a víz hármas halmazállapota (cseppfolyós-jég-pára), a hármas levelű madársóska stb.

Persze bármily leképezés legyen is az, messze nem fogja be azt a titkot, amelyet Isten Szentháromságában megtapasztalunk. Olyan titokba nyerünk beavatást, amely az emberi értelem számára felfoghatatlan. Az ószövetség számára addig rejtélyként meghúzódó zár most szétpattant, Isten kinyilatkoztatta belső életét. Mi keresztények, a liturgikus év folyamán megünnepeltük hitünk nagy titkait, az ajándékokat, most magára az ajándékozóra figyelünk, aki istensége teljességét akarja nekünk ajándékozni.

A történelem folyamán, az egyház ezt a misztériumot hitviták és szakadások kereszttüzében védte meg és őrizte csorbítatlanul, hiszen önazonosságának is ez az egyik alapja. A középkorban templomokat, falvakat és egyházközségeket ajánlott a Szentháromság oltalmába. Milyen jó, hogy beavatottak vagyunk. Egyben felelősség is: alázattal, lábujjhegyen merészkedjünk be Isten belső szobájába és boruljunk térdre előtte. Osszuk meg túlcsorduló szentháromságos szeretetét egymással. Minden keresztvetés erre a titokra emlékeztessen.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Tüzes lángnyelvek – égető kérdésekPünkösdvasárnap

Reggeli ima9 imádkozás /layout/img/logo.png

Jún
02

1. A Szentlélek eljövetele (Ap Csel 2, 1–11)

Nem villám csapott az utolsó vacsora termébe, hanem tüzes lángnyelvek ereszkedtek le az apostolokra, aminek következtében kiálltak a több ezres tömeg elé, és szokatlanul bátran, „lelkesen” tettek tanúságot Krisztusról. A csodát a tömeg is érezte, hiszen mindegyikük saját nyelvén hallotta és értette, amit Péter arám nyelven prédikált!

 

2. Kegyelmi adományok (1Kor 12, 3b–7. 12–13)

Mindannyian kaptunk kegyelmi adományt. Ezen nemcsak a sajátos adottságot, a velünk született vagy örökölt képességeket, talentumokat értjük, hanem azt az isteni ajándékot, amelyet mindenki „testre szabottan” kap, hogy vele a közösséget építse, szolgálja. Az adományok, szolgálatok és jelek nem arra valók, hogy egyházi vagy világi karrierünket építsük, és másokat kihasználva vagy elnyomva saját pecsenyénket sütögessük, hanem azért kaptuk, hogy bennük Isten megdicsőüljön, és országa épüljön. Erre küld és képesít a pünkösdi Lélek. Az elvesztegetett talentum, a ki nem használt lehetőségek kárt okoznak nemcsak magunknak, de a ránk bízottaknak is.

 

3. Vegyétek a Szentlelket! (Jn 20, 19–23)

Sokan hisznek a világon Istenben. Sokan tartják az Atyát teremtőjüknek. Számottevő azok száma is, akiknek szemében Jézus igazi tanító, különleges próféta. De sokkal kevesebben vannak olyanok, akik a Teremtő Lelket, az Atya és a Fiú személlyé lett Szeretetét hiszik és vallják. Igazából csak azok számára jelent valamit pünkösd ünnepe, akikben „megszületett”, otthonra talált a Lélek. Akik folyton megélik ezt a gyönyörűséges, felfoghatatlan titkot: az Atya szüli a Fiát a Lélekben. Ahogyan Mária fogan a Lélek által és szüli a második isteni személyt. Ahogyan már húsvétkor rájuk lehelt. S még inkább az ötvenedik napon (pentekoste) megnyilvánult, miközben a zsidók a szövetség emlékünnepét tartották, szélzúgás és tűz kíséretében létrejött az egyház.

Kanada egyik tartományát Manitobának hívják, és ma is indiánok lakják. Hazájukat a Nagy Szellem földjének nevezik. Egykori királyuk minden esztendőben, meghatározott napon hírnököket küldött országa minden városába, hogy elvigyék a palotában gyújtott új tüzet. Ezért nevezték az uralkodót tűzkirálynak. A küldöttek minden házba bementek, kioltották a régi tüzet, és a királytűzről újat gyújtottak. Valami ehhez hasonló történt pünkösdkor. Ez a belső tűz vezette az apostolokat, hogy izzó lelkesedéssel, szenvedéllyel vessék bele magukat Krisztus szolgálatába. Láthatóvá lett az új világ. A Lélek kiáradt. A félős Péter végre megérett arra, hogy beszéljen. Kőszikla lett. Ami eddig rejtve volt, amit csak súgva mertek egymásnak mondani, mostantól a háztetőkről hirdették. Megszületett a Lélek jegyese, az egyház.

Készülnünk kell a Lélek „születésére”. S még inkább fogadására. Nekünk, az egyház tagjainak, a mindenkori keresztényeknek küldetésünk van. Mert ugyan lámpalázzal, szorongással állunk ki eléje, de mégiscsak Lelkes üzenetünket szomjazza a világ. Az eszmékben és piacokban megcsömörlött emberek milliói gyógyírt, vigasztalást várnak, lelki kísérőt látnak bennünk. Nem szakértőket, nem kritikusokat, vagy megmondóembereket, akik tisztes távolságból, kívülről, kellő gyanakvással szemlélik az egyház tetteit, és nem kívánnak „belefolyni”, nehogy túlságosan megégessék magukat, hanem prófétai lelkű keresztényeket várnak, akik mernek testvérként melléjük szegődni az élet zarándokútján. Maga a pünkösdi Lélek képesít erre.

A Lélek ott fúj, ahol akar – mondja Jézus, de azért nem mindegy, hogy meghalljuk-e ezt a fuvallatot, vagy elzárkózunk előle. A magyar nyelv nagyon ráérzett például arra, amikor valaki meghallja a Lélek sugalmazását: lelkesedik, fellelkesül, lelkendezik, lélek-lélegzet-lehellet. De ugyanez látszik más szavaknál is: lelkület, lelketlen stb. Ha belegondolunk, valójában már itt kiderül, hogy a Szentlélek munkájának – ha hagyjuk – életünkben mindenhez köze van. Ő adja a jó gondolatokat, ő van a megérzéseink mögött, ő csalogatja ki belőlünk a jót, mint a csigát a házából, ő tartja meg bennünk a kezdeti lelkesedést, mint hamu alatt a tüzet. Ő serkent túllépni kudarcainkon és az emberi rosszindulat kerékkötő gátlásain. Ő a mi lelki-szellemi „húrjaink” belső mozgatója.

Jöjj Szentlélekisten! Tölts el minket erőddel, bölcsességeddel!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Eklézsia – a hívők közösségeUrunk mennybemenetele

Reggeli ima5 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
27

1. Míg kövezték, István így imádkozott: „Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (Ap Csel 7, 55–60)

Mivel Jézus idejében Palesztina római megszállás alatt volt, a zsidóság kivégzést, halálos ítéletet nem hajthatott végre. Saját törvényeiknek megfelelően ugyan gyakorlat volt a megkövezés, ami tulajdonképpen a lincselés, a népítélet egy szokványos formájának számított, de ilyen esetekben is a helytartó adta ki a parancsot (ius gladii). Történészek szerint valószínű, hogy István megkövezésénél a vallási vezetők (szanhedrin) vagy kihasználták a helytartóváltás időközi helyzetét, vagy Pilátus szemet hunyt a „helyi önbíráskodás” felett. István ellen is hamis tanúkkal bizonyították, hogy káromkodott. A városon kívülre hurcolták az elítéltet, levetkőztették, majd hátulról az első tanú dobta rá az első követ, a fejre célzottan, hogy az áldozat hasra bukjon. Ha nem halt meg, a második tanú hátára fektette, majd a mellére dobta a követ, s csak ezután következett a tömeg… Itt a tanúk is nekivetkőztek és Saul, a későbbi Pál apostol végignézi a kivégzést, miközben őrzi hittársai ruháját. István már a főtanács előtt elmondja beszédét, bizonyítva ártatlanságát, most pedig látomásával bizonyítja, hogy Krisztus vértanúja. Úgy hal meg, mint mestere.

István, az egyház első vértanúja, a protomartyr „élesben” is megvallja Krisztus istenségét. A most született egyház az életszentség útjára lép.

 

2. Hamarosan eljövök… (Jel 22, 12–14. 16–17. 20)

A Jelenések könyvének befejezése a parúziáról, Krisztus második eljöveteléről számol be. Az új ég és új föld előtt lesz végítélet. Az üdvösségből és a túláradó isteni irgalomból csak az marad ki, aki elzárkózik a kegyelem elől, aki nem kér bocsánatot bűneiért. Az igazság, a szeretet, a megbékélés utáni vágyunk is óhajtja Krisztus második eljövetelét: Jöjj el, Uram Jézus!

 

3. Értük könyörgök… (Jn 17, 20–26)

Jézus főpapi imájában a benne hívőkért, az egyházért könyörög az Atyához. Ezzel ér véget a jánosi „búcsúbeszéd” is. Jézus egyházáért szavatosságot vállalt, ezért nem kell sosem kétségbeesnünk. Imádkozott értünk, ez a mi biztosításunk.

Azonosította magát egyházával. Amikor egyházában, egyházának hiszünk, neki, benne hiszünk. Amikor Krisztus testébe tőrt döfünk, őt bántjuk, s vele szemben vagyunk bizalmatlanok. Pedig ahogyan a teremtéskor Isten az ember orrába fújta az élet leheletét, Jézus feltámadásakor is, pünkösdkor is, és minden keresztelésben egyenként belénk árasztja isteni életét. Úgy van egyházában, hogy elsősorban bennünk van. A kegyelem csodálatos és mégis megtapasztalható erőterében.

Hívők és hitetlenek, keresők és bizonytalankodók, kételkedők és botránkozásra hajlamos emberek gyakran esnek a felszínesség csapdájába. Nem belülről jár át a hovatartozás tudata, nem belülről alakít minket a kegyelem, hanem a könnyebbik utat választva elakadunk a felszínen. Kritizáljuk az egyházat hibáiért, aggódunk jövőjéért, távol érezzük magunkat tőle, mert úgy látjuk: nem mond nekünk semmit. Elvesztette életerejét. Nem vonzó a törvénykezése, a radikalizmusa, elszomorít papjai fásultsága vagy épp öntetszelgő szereplése. Ahogyan szentatyánk mondaná: „affektáló klerikalizmusa”… De nem azért, mert a papok nem nősülhetnek, vagy éppenséggel nem szentelnek nőket pappá, és még csak azért sem, mert tiltja az abortuszt és az azonos neműek házasságát… Inkább azért, mert mi nem érezzük magunkénak. A kerten kívülről kiabálunk át tücsköt-bogarat, miközben meg vagyunk keresztelve, bérmálva, és a szentségek, a liturgia ünneplésében minden vasárnap a hitvallás elismétlésével felelősséget vállaltunk érte.

Az egyház arca olyan, amilyenné alakítjuk. A szeplő, a ránc a miénk, a szentség, a tisztaság Istené. Ha rajtunk múlik, melyik látszik jobban? Meglátjuk a felszín mögött a mélységet, az istenit? Az egyházban minket nem érdekek vagy vonzások, élmények és közös cél gyűjt és tart össze, hanem Krisztus személye. Ő az egyház oka, fenntartója és „üzemeltetője”. Vállaljuk Krisztust úgy is, mint aki személyes és közösségileg is megpecsételte életünket? Megtapasztaltuk őt a közösségben? Mert nincs magánegyház. Ha egyedül járunk is, őt és a benne hívőket képviseljük. Hiszen ő bennünk van. Itt nem a híres hazafias jelszó érvényesül: Istennel a hazáért és szabadságért, hanem: Istenért, szabadon és közösségben, a földi hazában, az örök haza felé!

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Vigasztalás LelkeHúsvét 6. vasárnapja

Reggeli ima12 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
20

1. Az első apostoli zsinat (Ap Csel 15, 1–2. 22–29)

A Judeából származó és az antióchiai keresztények között történelmi jelentőségű vita bontakozott ki, és a Szentlélek bölcs sugallata nélkül könnyen szakadáshoz vezethetett volna. Ez a(z első egyetemes) zsinat Szent Pál első és második missziós útja között is határkőnek számít. Látszólag a körülmetélésen különböztek össze, de az igazi kérdés az volt: szükséges-e az üdvösséghez a mózesi törvények megtartása? Az Apostolok Cselekedeteit olvasva rádöbbenünk a közösségi döntések igazi hátterére is. Mi és a Szentlélek úgy döntöttünk… – vagyis az apostolok a vitás kérdést megimádkozták és a Szentlélekben döntöttek. Félelem nélkül, elszánt küldetéstudattal erősítették meg a pogányságból megtért testvéreiket. A hívők közössége azért igazodik az apostoli egyház döntéseihez, mert, tudja, hogy fölötte a Szentlélek őrködik. Az Egyházi Tanítóhivatal is a Szentlélek segítségével maradhat a hit tisztaságának őre és Krisztus tanításának hiteles magyarázója.

 

2. A mennyei Jeruzsálem (Jel 21, 10–14. 22–23)

A szentíró látomásában az Egyház is az örök boldogság jelképe, előkészítője. Az ősegyház fokozatosan éri el nagykorúságát, s így előrevetíti a mennyei Jeruzsálem képét. Isten új népe, az egyház a végső idők Izraeljét testesíti meg, ahol egységben lesz a szétkergetett nyáj, szabad, nagykorú, önkéntes szeretetben, örök fiatalon váltja valóra Krisztus akaratát. Az egyház is isteni alapítású, Isten oltalma alatt áll, az ószövetség jogutódja és Isten új választott népe. Krisztus a szegletkő, alapköve az apostolok tanítása. Létében, szolgálatában, liturgiájában, közös imájában és dicsőítésében elővételezi a mennyei Jeruzsálemet.

 

3. Jézus megígéri a Szentlelket (Jn 14, 23–29)

Jézus megosztja velünk Lelkét és nevet ad neki: Vigasztaló, Szószóló, Segítőtárs. Egy fel nem fogható és mégis valóságos titokra utal, amelyet az apostolok is igazából pünkösd után értenek meg. A megígért segítőtárs ugyanis Jézushoz hasonlóan személy. Jézus és az Atya közös lelke. Belülről érint meg, a szívünket teszi fogékonnyá, hogy emlékezzünk arra az igazságra, ami Jézus által jutott el hozzánk. Nem a hazugság lelke, amely hamis reményeket ébresztene, hanem az igazságé, amelyben megismerjük a teljes igazságot, és azt meg tudjuk különböztetni a tévedéstől, a félrevezető áligazságoktól.

A Szentlélek az Isten éltető lelke, akit Krisztus egyházára árasztott, hogy világító fáklya, belső tűz, lendületet, állandó lelkesedést és frissességet adó őserő legyen, aminek folyton érződnie kellene hétköznapi szeretetünkön és tenni akarásunkon is. A Szentlélek által ápolja egyházunk a kinyilatkoztatást, gondozza a jézusi tanítást és hirdeti az örömhírt. A Szentlélek segít minden hívőt, hogy saját magában is elmélyítse az evangéliumot, újból és újból felszítsa az istenszeretet tüzét, hogy ne akadjunk fönn az apostol ügyetlenségén, hanem érdeklődéssel és bizalommal fogadjuk a hétről-hétre hirdetett bibliai tanítást. Ha nem így történik: velünk, befogadókkal van a gond. Az ember az Isten kegyelmének edénye. Az edény csak akkor alkalmas a folyadék befogadására, ha ép, ha nem lyukas. De gyarló emberek vagyunk, hitünk is megfogyatkozhat, a kegyelem kicsöpöghet a lyukas edényből. Az egyház hitét is gyöngíthetik a tagok bűnei, felszínessége, közömbössége, lustasága, amikor kényelmesen berendezkedünk a középszerűség nyugodt, felelőtlen állapotára és képtelenek vagyunk a változásra, amikor hiányzik a bátorságunk, és nem merünk kockáztatni. Ilyenkor – ahogyan Ferenc pápa nemrég fogalmazott – olyanok vagyunk, mint az alkalmi gyermekgondozó, akinek az a fontos, hogy a kisbaba aludjék, és ne rosszalkodjon. Nem anya(szent)-egyház vagyunk, aki szüli gyermekeit a Lélekben, hanem csak pesztrálunk, „bébiszitterkedünk”, hogy fenntartsuk a változatlanság megkövesedett biztonságát. Csodálkozunk, hogy így nem hagyunk teret, helyet, szerepet a megújító Szentléleknek?

Jézus, amikor lelkét küldi apostolaira, mintha azt mondaná nekünk: vállaljátok önmagatokat és egymást. Szegődjetek bátran szolgálatomba, legyetek a Szentlélek munkatársai, merjetek dönteni! Ha kell, menjetek szembe a fennálló kordivatokkal és trendekkel, és éljétek a szeretet parancsát akkor is, ha nem jövedelmező. Ne a triumfalista, győzedelmes egyház mögé bújjatok, hanem szolgáljatok és fedezzetek fel engem a legkisebbikben, azokban, akik között éltek.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! A régi parancs újdonságaHúsvét 5. vasárnapja

Reggeli ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
13

1. Pál Antióchiában (Ap Csel 14, 20b–27)

A ma idézett szentírási szakasz Szent Pál első missziós útjának befejezéséről tudósít. A szíriai Antióchiában a tanítványok megnyitották az üdvösség lehetőségét a pogányok számára. Kialakult a vezetés rendje, a hívek élére elöljárók kerültek. Ezt mindig böjt és imádság előzte meg. A már megalapított közösségekbe erőt öntöttek. Képet kapunk a tanítványok toborzásáról, a missziós munka nehézségéről és áldozatáról. Az emberséges lelkipásztorkodás ma is művészet. Állandó szentségre törekvést, az Úrra való odafigyelést igényel. A lelkipásztor csak így kerülheti el a dölyfösség, az önteltség csapdáját, és így maradhat nyitott, hogy senkit ki ne rekesszen, hanem inkább mindenkinek nyissa meg az üdvösség kapuit.

 

2. A menyei boldogság (Jel 21, 1–5a)

Szent János látomásában a végidőbeli „új Jeruzsálem” Isten hajléka lesz köztünk. Isten újjáalkotó Szentlelke megszüntet minden szakadást, gyászt, megosztottságot. Talán nekünk is figyelmeztetés, hogy túl díszes, funkcionális, de üres templomainkban engedjünk nagyobb teret neki, hogy jól érezze magát bennük. A templom attól válik otthonossá, hogy Isten asztaltársaságában érezhetjük magunkat.

 

3. Ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást…
(Jn 13, 31–33a. 34–35)

Bibliánk alcíme is új parancsként emlegeti Jézus utolsó vacsorán elmondott szeretetparancsát. De mitől, miért új ez a parancs? Hiszen az emberi együttélés szabályai egyidősek az emberiséggel… Mi ez a kétezer év a megközelítőleg 30 ezerhez képest? A tízparancsolat is valamiképpen az emberi szívbe van belevésve. Az ember mindig is tudta, érezte, hogy ha meg akar maradni, akkor nem ölnie kell a másikat, hanem összefogni, támogatni, szeretni. Így győzi le az állatot, a természet erőit. Miért új akkor a szeretet parancsa, ha az ószövetség is kifejezetten beszél róla? Mind az Isten, mind az ember szeretetéről.

Azért új parancs, mert Jézus látva a közelgő keresztet, amelyen a maga részéről megdicsőíti az Atyát és visszavezeti hozzá az embereket – kiüresíti önmagát. Odaadja életét szeretetből. Belehal az Atya iránti szeretetbe. A válasz tehát ebben a szócskában van: amint én szerettelek titeket. Ne csak úgy szeressétek egymást, hanem legyetek képesek meghalni egymásért. Szeretetünk mindig meg van jelölve a halállal. Szeretni mindhalálig, szeretni akkor is, ha belehalunk. Isten nem úgy győzi le a rosszat, hogy bosszút áll, és látványosan elnémítja, kiiktatja, hanem „kiszenvedi” belőlünk, meghal értünk. Magára veszi annak gyalázatát, átkos következményeit, és segít minket felemelni, hogy el ne vesszünk. Ez a jézusi szeretet. Ez győzi le a világot. Ilyen a keresztény szeretet. Óriási újdonság ez ma is, ha az üzleti korrektséget, a politikai, jószomszédi viszonyok és megnemtámadási szerződések kényes békéjét vesszük alapul.

De akár azért is új lehet, mert emberi természetünk ösztönösen tiltakozik ellene. Ezért magunkat is szüntelenül le kell győznünk, ahhoz hogy szeressünk. Túllépve vonzáson és szimpátián, érdeken és hasznossági szempontokon, sutba dobva az olyan kérdést, hogy: érdemes egyáltalán, megéri?

Amint én szerettelek titeket… – ez különböztessen meg titeket az átlagembertől. Mintha csak azt mondaná: ebben legyetek többek, mások, tartóra tett mécsesek. Haljatok meg mindennap önzéseteknek, haljatok bele mindennap a világ elvárásaiba, és szeressétek ki belőle az istenarcot, amelyet belerejtettem. Úgy szeressétek a másik ember, hogy mentsétek is meg. Mentsétek meg önmagától, mentsétek ki a gonosz karmaiból…

Ha meg akarjuk érteni, tanulni, mi a szeretet, nézzünk Jézus Krisztusra. Az ő földi története, a szentek élete révén beavatást nyerhetünk a titokba. És megszűnnek a kérdéseink: hogyan, miért… Nem lesz értelme akadékoskodni, és egérutat keresni: csakhogy, de hát, igen de… – hanem tetten érjük bennük a szeretet titkát. Nagypéntek és húsvét titkát. Akár már egy családban is, ahol a szeretet nem alkalmi hőstettek vagy fellángolások sorozata, nem a világnak szánt bűvészmutatványok esetleges, amatőr próbálkozásai, hanem: életet adni a másikért… megvalósulhat a krisztusi szeretet. Odaadni magunkat kölcsönösen, elégni a hűség, a bizalom és az „értelmetlen” szeretet oltárán. Jézus erre nem példa, hanem maga az alap, az erőforrás és a jutalom egyben.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Nyájas pásztorHúsvét 4. vasárnapja

Reggeli ima12 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
06

1. Sokan követték… (Ap Csel 13, 14. 43–52)

Az Apostolok Cselekedete a fiatal egyházról, Pál és Barnabás munkamódszeréről tudósít, ahogyan először a zsinagógákban hirdették Isten igéjét.

 

2. Ezután nagy sereget láttam… a Bárány előtt állni… hosszú, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal (Jel 7, 9. 14b–17)

A látnok János apostol a megdicsőült, győztes Krisztust látja mint bárányt Isten jobbján. A pálmaág a győzelmet, a fehér ruha a mennyei dicsőséget jelenti.

 

3. Jézus a jó pásztor (Jn 10, 27–30)

A zsidó templomszentelés ünnepe – héberül hanukka –  arra az időszakra vezethető vissza, amikor a szírektől megszentségtelenített második salamoni templomot Makkabeus Júdás pap és szabadságharcos
Kr. e. 165-ben megtisztította. Meggyújtották a nyolckarú gyertyatartó, a menóra gyertyáit, és nyolc napon át ünnepelték, hogy Isten „visszaköltözhetett” házába. Ez a mi naptárunk szerint december tájékán lehetett. Ezért is jegyzi meg Szent János tömören: tél volt. A zsidók számára ez egy szabadságharc pillanatnyi győzelmét jelezte, aminek megerősítését Jézustól is elvárták volna. Ekkor beszél Jézus magáról mint jó pásztorról. Furcsa is tőle, hogy ilyen környezetben ilyen képet használ. Salamon tornácában azonban kézenfekvő a hasonlat, hisz a templom az Atya karámja, ahol a szokás szerint a gazda legbátrabb fia őrzi a juhokat, míg a béresek alszanak.

A szentmiséinkben három részben idézett „jó pásztoros” hasonlat harmadik részén elmélkedünk idén, ahol Jézus azt mondja: „Az én juhaim hallgatnak szavamra… ismerem őket… senki sem ragadhatja ki kezemből azt, amit Atyám adott…, mert én és az Atya egy vagyunk.”
A korabeli vallási vezetőknek ez már sok. Betelt a pohár. Ez a mondat
– Én és az Atya… – a biblikusok szerint a jánosi evangélium mértani közepe is. Mintha azt sugallná olvasóinak: ez a gondolkodásom, hitem szíve közepe.

Vajon nekünk lényünk centruma az Istennel való személyes kapcsolatunk? A feltámadt Krisztus lakik lelkünk templomában vagy rablók barlangjává tettük azt? Jézusnak az igazhitűekkel folytatott egyre meddőbb és elmérgesedő vitájában a jó pásztor hasonlat nagyon is kézenfekvő. A pásztornépek mindennapi tapasztalatát tükrözte, hogy a bárányok teljesen rábízzák magukat a pásztorra. Ő vigyáz rájuk, forráshoz, jó legelőre vezeti, és nem terelgeti, hanem gondjukat viseli minden tekintetben.

Önállósulni akaró, egyedeire szétbomló társadalmunkban még keresztény körökben is idegennek, idejétmúltnak tűnik Jézus pásztorképe. Vágyódunk ugyan a líderre, aki megmondja nekünk, kijárja helyettünk, elintézi, kiharcolja… – másrészt kínosan féltjük önállóságunkat, nehezünkre esik engedelmeskedni, sőt mi jobban tudnánk, hogyan vezényeljen a karmester a zenekarnak. Félünk a hatalomtól, félünk, hogy vezetőink visszaélnek bizalmunkkal, kihasználnak, egyenesen feláldoznak „érdekeik oltárán”. Holott pásztor és juhok között nem alá- és fölérendeltség van, hanem a szőlőtő és venyigék életadó, egymást átjáró viszonya.

Simone Weil szerint a jó pásztor és juhai-bárányai együttélése mindig hordoz magában valami feloldhatatlan tragikumot: a pásztor az, aki végül leöli a bárányt… Valóban, igaza lehet a múlt század kimagasló misztikus-filozófusának, ha csak a „természet” rendjét vesszük alapul. Ez a gondolat már Jézus Urunk előtt is megjelent vádként a népet kihasználó ószövetségi papok ellen. De jézusi összefüggésben teljesen másról, más gondolkodási és létbeli szintről van szó.

Ilyenkor, húsvét táján hívő tapasztalatunk ugyanis teljesen feloldja és átírja ezt a „tragikumot”. Húsvéti bárányunkat leölték, feláldozták, hogy nekünk életünk legyen. Jézus Krisztus egyszerre áldozati bárány és jó pásztor. Szent Péterre bízza nyáját: legeltesd juhaimat! Az ő áldozata nyomán nyer értelmet a pásztor és nyáj hasonlata, mert a bárány vére fehérre mosta a vértanúk ruháját.

Ez a tény kötelez ma is minden pásztort és minden juhot. A mai pásztornak is fel kell áldoznia magát a nyájért. Ez a hivatása. Van pásztorunk, aki vezet minket és gondoskodik rólunk. Minél inkább hasonlít egy lelkipásztor örök főpásztorához, minél inkább tudatosul a hívőben, hogy az összetartozás nem a keretekre (karám, bot, pásztorkutyák), hanem elsősorban a kölcsönös bizalomra támaszkodik, annál inkább eljutunk arra a felismerésre, hogy érdemes mindent feláldozni érte, és semmit sem érdemes elébe helyezni.

Így tárul fel az egyház misztériuma, ahol Péter és apostoltársai emberhalászok és pásztorok egyben, akik Jézus nevében, őt helyettesítve, akár életüket is feláldozva összefogják, vezetik és óvják minden veszélytől a rájuk bízott nyájat. A feltámadt Jézus saját magával ajándékozza meg nyáját, saját magában ad örök életet, – ami már itt a földön elkezdődik.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Jobban szeretsz, mint ezek?Húsvét 3. vasárnapja

Reggeli ima14 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
29

1. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek… (Ap Csel 5, 27b–32. 40b–41)

Az induló és fejlődő egyháznak maga a Szentlélek adja az erőt, inspirációt, bátorságot és ajkára a szavakat, hogy Krisztus művét rendíthetetlen bizonyossággal terjessze.

 

2. A huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna… (Jel 5, 11–14)

A pathmoszi látnok, János a feltámadt Jézust, a Bárányt mutatja be, aki magán viseli a keresztrefeszítés sebeit, immár megdicsőülve, az Atya jobbján.

 

3. Jézus Tibériás tavánál (Jn 21, 1–19)

A negyedik evangélium utolsó fejezetében olvassuk az egyik legmegrázóbb feltámadás-beszámolót. Az első húsvét után vagyunk, de még a mennybemenetel előtt. Az apostolok nem kapva különleges utasítást, visszatérnek Galileába, eredeti foglalkozásukhoz, a halászathoz. Mint annyiszor, ezen az éjszakán sem fognak semmit. Isten nélkül valahogy nem megy… Lehet, hogy ezzel szerették volna kiverni fejükből a csalódásokat, a munkába temetkezve akartak napirendre térni a „történtek” fölött, de sehogy nem sikerült. Hajnaltájban azonban ott a Mester a parton. Füstölgő parázs, rajta hal. Odakiált nekik: vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán! És ismét megtörténik a csoda. Kivetik a hálót, és színültig megtelik, 153 nagy hal. A szám is sokatmondó.

Csupa szimbólum, mélyértelmű jelkép. A feltámadt Jézus az örök élet túlsó partján. Mennyei kenyerével vár minden szentmisén. A vendégből vendéglátó lesz, és a kenyérszaporítás emléke is megelevenedik. Milyen öröm együtt étkezni azokkal, akik egy családhoz tartoznak, egy forrásból isszák az örök élet vizét!

Most is a szeretett tanítvány az, aki elsőnek kapcsol, hamarább felismeri, de Péterben nagyobb a bizonyítási vágy. Beugrik a vízbe, és úszik a part felé. Az életéért, a Mester bizalmáért úszik. Hogy mihamarabb meggyőződjön, a (feltámadás) csodájára járjon. Mert az igazi halász,  most már ő is rájött: az Úr az! Reggeli után pedig nekiszegzik a kérdést: Péter, jobban szeretsz, mint ezek? Jézus nem Péter hitére vagy tudására kíváncsi. Azt jól ismeri. Nem az álmai, reményei felől faggatja, hanem a szeretetére kérdez rá. A hit a múltat alapozza meg, a remény a jövőre irányul, de a szeretet a „most-ra”, a jelenre vonatkozik. Itt és most: szeretsz engem? Jelen időben. Ez mutatja hitedet is. Többet kérek tőled, mint a többiektől. Hogy te erősítsd meg azokat, akik rád vannak bízva. Példát kell adnod nekik hűségben, ragaszkodásban, hitben, szeretetben. Könnyeidet elfogadtam, most feladatot bízok rád. Ez lesz az elégtétel…Tudsz jobban szeretni engem, mint magadat? Hisz csak akkor tudod jól szeretni családtagjaidat, munkádat, a teremtett világot, a bűnösebbeket, az ellenséget, a másképp gondolkodókat, mindenkit. A Mester aztán hallja az őszinte választ: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek! Most már nincs kivagyiság, oda a majd én megmutatom büszkesége, mostanra szertefoszlott a magabiztos önismeret beképzeltsége. Már nem hasonlítgatja hitét másokéhoz. A Mester jobban ismeri szívét, mint ő maga. Péter a hármas tagadást, hármas szeretetvallomással teszi jóvá. Sőt mentségére azt is felhozhatnók, hogy ezután sosem tagadta meg Jézust.

Ez a hármasság életünkben is egyfajta fokozatosságot, mélyülést, változást tükrözhet: eleinte csak tanítják, hagyomány lesz a hit. Gyermekkori kötelesség. Aztán tudatosul, amikor a szavak, fogalmak megtelnek tartalommal, és gazdagszik a hitünk, látásmódunk. Az igazi vallomás azonban az, amikor tettekre is váltjuk. Amikor képesek vagyunk szavak nélkül, minden hősködést mellőzve, szeretetünkkel alkalmazni a hétköznapokban. Amikor már magától értetődő, hogy szeretjük Jézus Krisztust, hiszen nélküle semmi sem megy. Ez a felismerés ad erőt, hogy a fogyasztói világnak, a pénzimádatra sarkalló lázadó angyalnak is nemet mondjunk, mint Péter és társai.

Legeltesd juhaimat és bárányaimat! – hallja a rehabilitációként is felfogható feladatot! Ez a péteri szolgálat lényege minden időben. A legfőbb Pásztor, a feltámadt húsvéti Bárány rábízza egyházát a gyarló emberi pásztorokra, de Lelkével velük marad. Ez a garanciája az egyház hitelességének. Munkája ezért hatékony. Pétert a Mester most iktatja be a szolgálat hatalmába, hogy helyettese legyen, míg új ég és új föld nem lesz.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Hiszem, ha látom!Húsvét 2. vasárnapja (Fehérvasárnap)

Reggeli ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
22

1. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (Ap Csel 2, 42–47)

A szerző az egyház lényegét foglalja össze, amikor a keresztényeket jellemzi. Kezdettől fogva ezek a keresztény közösség ismertetőjegyei: apostoli tanítás, az apostolok és hívők szoros egysége, a kenyértörés és az imádság közössége.

 

2. Én, János, a királyságban és a türelmes várásban testvéretek Jézusban, és az üldöztetésben társatok… (Jel 1, 9–11a. 12–13. 17–19)

Szent János már száműzetésében, az Égei-tengeri Patmosz-szigetén írta a Jelenések könyvét, ahol elragadtatásában ezt a „kinyilatkoztatást” kapta. Innen származik a mű neve is: Apokalipszis. E könyv bevezető látomását olvassuk ma, amelyet az apostol egy vasárnapi napon élt át, ezzel is jelezve, hogy Krisztus feltámadásának napja a zsidó szombat helyére lépett. A szerző bátorítja az üldözött keresztényeket, ne féljenek, mert Krisztus mindig egyházával van, ő legyőzte a halált, s így mi is győzedelmeskedünk minden rossz felett.

 

3. Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát… (Jn 20, 19–31)

Fausztina nővér szentté avatása óta fehérvasárnapot az irgalmasság vasárnapjának is nevezzük. De emlékezetes ez a vasárnap Boldog II. János Pál pápa halála miatt is. Az isteni irgalmasságot közli a feltámadt Jézus is, amikor megjelenik apostolainak. Nem pusztán jókívánság ez: békességet kívánok…, hanem tényközlés. Az isteni irgalmat, megbocsátást, az azzal együtt járó és a lélekre, emberi kapcsolatainkra is kiáradó békét adja át, és bejelenti: Békesség rajtatok! Kereszthalálával és feltámadásával a bibliai békét hozta el övéinek, s rajtuk, egyházán keresztül a világnak. Ahogyan az utolsó vacsorán megígérte: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Egyházunkban a főpásztor mind a mai napig ezzel a formulával köszönti híveit: Békesség veletek-Pax vobiscum!

Az evangélista szerint Jézus váratlanul lép be a helyiségbe, amelynek ajtait az apostolok zárva tartották. Bezárkóztak, mert a húsvét reggeli sírlátogatás és asszonyi szóbeszéd ellenére nem bíztak a hatóságokban. Szent János – hogy a feltámadott test különlegességét jelezze – az olvasó értésére adja, hogy itt nem a korabeli mitológiai hősök, pogány istenek titokzatos jelenéseiről van szó. Athéné fuvallatként repül be Nauszikaá zárt szobájába, Hermész pedig kora őszi szélként, illetve ködként bújik át a kulcslyukon, írja Homérosz. A feltámadt Jézus megjelenése azonban túlszárnyal minden mitológiát, evilági elképzelést. Az apostolok egy valóságos esemény szemtanúi, különleges élmény részesei, ezért az evangéliumot nem kell mítosztalanítani.

Mindannyian a feltámadt Jézussal való találkozás révén jutottak el a hitre. Még azok is, akik kezdetben hiányoztak a „bíborosi kollégiumból”.

Amikor ezt az eseményt Szent János emlékezetből leírja, Tamás apostol már nagy tiszteletnek, közmegbecsülésnek örvend a keresztények körében. Talán azért is fontos, hogy alakját ennyire kidomborítva ír róla az evangélium, hogy mindazok, akik hitükben gyengélkednek, bátortalanok, erőre kapjanak. Lám, Isten nem utasítja el a kételyt. Azzal, hogy kérdezünk, azzal, hogy hitünkre ésszerű bizonyítékokat keresünk, még nem vétkezünk. Lehetnek jogos kérdéseink, indokolt kételyeink. Meg kell győződnünk az igazságról. Isten ismeri a szívünk nyugtalanságát. Tudja, hogy hitünk pislákoló mécses, melyet könnyen kiolthatnak a csalódások, a keserű tapasztalatok. Gyanússá válhatnak a fennkölt, kenetteljes szavak, ha nem érezzük mögöttük a hiteles emberi magatartást. Ezért sokan ma is inkább a hit partizán- vagy gerillaharcát vívják. Nem érzik jól magukat a közösségben, vagy éppen úgy gondolják: kényelmesebb, könnyebb az egyház hitét privatizálni, mint vállalni a közösségi hit áldozatát.

Tamás apostol esete azoknak is megerősítés, akik ésszerűtlennek tartják a hitet. Tamás, tedd ide kezedet, érints meg… ne légy hitetlen, hanem hívő! – biztat minket is Jézus. Merjünk hinni Jézusban, aki feltámadásával megmutatta, hogy ő Krisztus, az élő Isten fia. Nekünk ő Jézus Krisztus. A hitbeli nehézségek és kételyek ne távolítsanak el, hanem inkább vigyenek közelebb hozzá. Keressük, kutassuk az igazságot. Elsősorban egyházában, hiszen őrá bízta kegyelmének kincstárát, eszközeit. Hallgassunk a tanúkra, akik találkoztak vele. Hitbeli nehézségeink talán még értékesebbé teszik az érte vállalt áldozatokat. Ha földi sikerért, a megélhetésért, az anyagi javakért, teljesítményekért meg kell küzdeni, hitünk még inkább küzdelmet igényel. Állandó tanulás, imádság, frissítés kell hozzá.

János apostol tulajdonképpen csodálattal tekint az okvetetlenkedő és eleinte kétkedő Tamásra, mert így minket, kései tanítványokat is megerősíthet abban, hogy nem lehet egykönnyen eljutni a hit bizonyosságára. Tamás apostol nemcsak okoskodott és utánajárt, hogy személyes tapasztalatra váltsa buzgó vágyait, hanem alázattal meghódolt a feltámadt Krisztus előtt és elismerte: Én Uram, én Istenem! Boldogok lehetünk, hogy tanúsága révén, az isteni kegyelem hatására minden kor embere megtapasztalhatja a feltámadt Úr jelenlétét.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Sebestyén Péter - TÜZET HOZTAM! Keresni és rátalálniHúsvétvasárnap

Reggeli ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

Ápr
16

1. Mi tanúi vagyunk… (Ap Csel 10, 34a. 37–43)

A Szentlélekkel eltelt apostolokat mintha kicserélték volna. Nevükben Péter intéz tüzes beszédet, amelyben érződik a személyes tapasztalat, az érintettség. Ezért hiteles apostola Krisztusnak.

 

2. Krisztussal ti is feltámadtatok… (Kol 3, 1–4)

Az égiek keresése nem menekülés, nem a földiek lebecsülése, pusztán más értékrend. Ma úgy mondanánk: a prioritások átértékelődnek. Nekünk, hívőknek ez egyenesen életfeladat.

 

3. Mária Magdolna kiment a sírhoz… (Jn 20, 1–9)

Gyermekkorom kedvenc játéka volt a bújócskázás. Amíg játszótársunk bekötött szemmel elszámolt tízig, addig igyekeztünk úgy elbújni, hogy nehezen vagy egyáltalán ne találjon meg. Hogy minél többször ő legyen a hunyó…

Azt hiszem, mindannyiunkban benne van ez a bújócskázó hajlam. Ahogyan a Teremtés könyvében olvassuk az első emberről, aki a Paradicsomkert fái között megpróbált elrejtőzni Isten elől. Szeretnénk elbújni az Úr elől mi is, hogy minél nehezebben találjon meg. Mindeközben keressük, folyton sóvárgunk, vágyakozunk utána. Nosztalgiázunk gyermekkorunk patyolattiszta istenélményei után, a múltba, vagy vágyainkba, ábrándjainkba menekülünk, ahol, még úgy hisszük, felismerjük őt. Ha egy kulcscsomót, egy maroktelefont, egy fésűt vagy egy szemüveget elveszítettünk, aztán megtaláltuk, úgy érezzük, nem kell tovább keresnünk: most már a miénk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Istennel is így van.

Úgy járunk, mint Mária Magdolna húsvét reggelén. Keressük, de csak nyomokat látunk. Egyre hevesebben ver a szívünk, aztán találkozunk vele, s nem hisszük el, hogy ő az. Kertésznek nézzük… Mi másképp képzeltük a találkozást, másnak gondoltuk volna a feltámadottat. Más pápát választottunk volna… De Isten humora, tapintata és szeretete felülmúlhatatlan.

Szent János, az egyik koronatanú örökíti meg a jelenetet. A szeretett tanítvány és Péter komolyan veszik az asszonyi híresztelést, és lélekszakadva rohannak a „tett színhelyéhez”. A sír üres, a kő elhengerítve, a leplek gondosan összehajtogatva, hűlt helye az eltemetett Mesternek.

János „látta mindezt, és hitt”. Neki ez elég volt. „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra felépítem…” – visszhangzott benne. Az üres sírral való szembesülés megszülte lelkükben a hitet. Majd következtek a Feltámadottal való meggyőző találkozások élményei, amelyek átsegítették őket minden nehézségen. Még a vértanúságon is.

A kereszténység nem szokványos vallás. Nem egy földi vezér alapította tan, amelynek több-kevesebb követője akad. A kereszténység, élén az apostolokkal és utódaikkal, a feltámadás tanúja. Jézus az Úr! – ez volt az első hitvallás. Ez a tény, ez a titkos valóság hitünk lényege, gerince, alapja, gyökere. A feltámadt Jézus az élet végtelen, örök távlatát nyitotta meg.

Eddig azt hittük a(z) (biológiai) életről, hogy magában hordja a halált, és azzal le is zárul. A halál nélküli vagy halál utáni élet meghaladta emberi tudásunkat. Húsvét óta tudjuk, hogy élet és halál nemcsak egymásba szövődik, hanem létezik örök, színtiszta, isteni élet, ahová nekünk is bejárásunk van.

A megváltás azt jelenti, hogy, Jézus az Úr, akinek hatalma van a halál fölött, aki eltörölte a bűn átkát, a halált. A tanítványok, akik eleinte „gyámoltalan szeretetükkel ott ténferegtek Uruk sírja körül, és nyomorúságos eszközökkel akarták feltartóztatni, visszatartani az enyészet folyamatát és szagát…, akik aggodalmaskodva bújtak össze, mint az állatok a viharban” (G. Bornkamm), a feltámadt Krisztusban azonosították a keresztre feszített Názáreti Jézust, aki él, és átalakítja az élet minden vonatkozását. Magukra találtak. Helyére rakták a korábban csak félig-meddig megértett isteni igéket, és életük árán is tanúskodni kezdtek Krisztus feltámadásáról.

Ma is ebben rejlik húsvét feladata, ereje. Ez hitünk erőforrása.

Lehet, hogy azért fáradt meg a keresztény Európa, azért néptelenedtek el templomaink, mert „belül” már nekünk sem jelent mindent Jézus feltámadása. A keresztény szimbólumok elpogányosodtak, értelmezésükbe befészkelődött a fogyasztói mentalitás. A húsvétot tojásos, nyuszikás, giccses kikelet-ünneppé züllesztettük, tavaszváró, termékenységi kultuszt „faragtunk” belőle. Csak laikusokként, kívülállóként tekintünk Jézusra. Holott ő a feltámadás okán, ezért Krisztus! Hogy is tudnánk róla, ha nem támadt volna fel… De ő Isten hatalmas fiának bizonyult, aki feltámadt a halálból. Ő az élet Istene, az élő Isten, akit nem lehet sziklasírba zárni. Megváltó és megdicsőült testében megdicsőítette az anyagvilág egy darabját, és mostantól, feltámadott módon velünk van, jelen van a vasárnapi kenyértörés közösségében.

Van ennél nagyobb öröm egy keresztény életében? Elfelejthető egy percre is, ami Krisztus feltámadásából következik? A tapasztalat azt mutatja, hogy kellenek a kis és nagy halálok, hogy megérezzük a feltámadt Jézus segítségét. Mint az apostolok, a korábban reménytelennek tűnő helyzetekben egyszer csak felismerjük: ő az, itt van, feltámadt! Életünknek nincs az a mélypontja, ahonnan ne lenne felemelkedés, nincs az a nyomorúságos alvilág, ahonnan ne emelne ki minket Krisztus. Bármily meglepő és hihetetlen Krisztus feltámadása, nekünk Mária Magdolna ragaszkodásával, az apostolok elszántságával kell tanúskodnunk mellette. Ez örök életünk záloga.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."