49308 ima található a honlapon, összesen 101342 imádkozás. Regisztrálj, majd kattints és imádkozz!

    Egyéb kategóriák

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései

    Szilveszter Barát vasárnapi elmélkedései
    Hetente frissül

    Kakucs Szilveszter 

    Ferences szerzetes-papként szolgálja Istent és embertársait Felső Háromszéken az esztelneki ferences kolostorban és templomban.

    Szilveszter Barát elmélkedése Csak adni, csak lenni másokért!Évközi 29. vasárnap

    Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

    Okt
    17
    Szilveszter Barát elmélkedése Csak adni, csak lenni másokért! Évközi 29. vasárnap

    Szentírási rész: Mk 10, 35-45

    A múlt vasárnapi evangéliumban hallottuk Péter mondatát: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10,28) Szent Máté szerint még azt is hozzá tette: „Mi lesz a mi jutalmunk?” (Mt 19,27) A mai vasárnapon pedig Zebedeus fiai mennek Jézushoz, hogy kérjenek tőle valamit: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a balodon üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,35-45)
    Az evangéliumi szakasz szerint az Úr Jézus újra és nagy türelemmel próbálja jobb belátásra bírni tanítványait, a világias gondolkodásmód helyett Isten gondolkodásmódjára próbálja tanítani őket. Erre a testvérpár Jakab és János; ad neki alkalmat, ők az elsők között voltak, akikkel Jézus találkozott, és akiket követésére hívott. Már jó hosszú utat megtettek vele, és a tizenkét apostol körébe tartoztak. Ezért, miközben úton vannak Jeruzsálem felé, és a tanítványok lázasan várják, hogy Jézus, a húsvét ünnepekor végre felállítja Isten országát, amit ők világi uralomként képzeltek el, a két testvér felbátorodik, a Mester közelébe mennek, és a következő kéréssel fordulnak hozzá: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben” (Mk 10,37).
    Megy a helyezkedés, a versengés az apostolok között, hogy ki a nagyobb közülük. A többiek megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Miért? Nem a magatartásuk miatt, hanem mert nekik volt bátorságuk, vagy nekik jutott először eszükbe, hogy kérjék Jézustól azt a kegyet, hogy ők legyenek a főemberek, a „főminiszterek” Jézus eljövendő országában.
    Mondhatnánk, milyen emberi, földhözragadt gondolkodás ez, de sokszor mi is ilyenek vagyunk. Szeretnénk sikeresek lenni, learatni az emberek, a többiek elismerését, hogy lássák: „Nem vagyok akárki! Nekem hatalmam van mások fölött! Fontos ember vagyok! Nagy áldozatokat hozok másokért, a család tagjaiért.” – Ilyen és ehhez hasonló gondolataink gyakran vannak, vagy legalábbis a viselkedésünk sokszor ilyen, de nem csak a nagyobb közösségben, hanem olykor a családban is.
    Jézus tudja, hogy Jakab és János nagyon lelkesedik érte és az ország ügyéért, de azt is tudja, hogy várakozásukat és buzgóságukat beszennyezte a világ szelleme. Ezért így válaszol: „Nem tudjátok, mit kértek” (Mk 10,38). Míg ők „dicsőséges trónusokról” beszélnek, melyeken ülhetnek majd Krisztus Király mellett, ő mások szolgálatáról, a kiivásra váró „kehelyről”, elfogadásra váró „keresztségről”, vagyis kínszenvedéséről és kereszt haláláról beszél.
    Jakab és János, még mindig a remélt kiváltságról álmodozva tüstént kijelentik: igen, „meg tudjuk tenni!” De valójában ekkor sem tudják, miről beszélnek. Jézus megjövendöli, hogy a kelyhét kiisszák és keresztségét megkapják majd, vagyis ők is, a többi apostolhoz hasonlóan részesülnek az ő keresztjében, amikor elérkezik a tanúságtétel, a vértanúság órája.
    Azt viszont – fejezi be Jézus, – „hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el; az a hely azokat illeti, akiknek készült” (Mk 10,40). Ezzel mintegy azt mondja: most kövessetek, és tanuljátok meg az áldozatos, a „veszteséges”, a másokat szolgáló szeretet útját, a jutalomról pedig majd a mennyei Atya gondoskodik. A szeretet útja mindig „veszteséggel jár”, mert szeretni azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk kényelem szeretetünket, önzésünket, magunk körül forgásunkat, hogy másokat szolgáljunk.
    Jézus aztán észreveszi, hogy a többi tíz apostol megharagszik Jakabra és Jánosra, s ezzel elárulják, hogy ugyanaz a világias gondolkodásmód vezérli őket. Ez pedig alkalmat nyújt Jézusnak arra, hogy tanítást adjon nekik, mely minden kor keresztényére, így ránk is érvényes. Azt mondja: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,42–44). Ez a keresztény ember életszabálya. A Mester üzenete világos: míg a föld nagyjai „trónokat” építenek, hogy uralkodhassanak, Isten egy kényelmetlen trónust választ, a keresztet, melyről életét odaadva fog uralkodni: „Az Emberfia – mondja Jézus – nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45).
    Isten országának alaptörvénye a szolgálat törvénye. Manapság milyen szavak társulnak a szolgálathoz? – Szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, mások kiszolgálása, szolgáltatás… – nem túl vonzó. A világ így gondolkodik rólunk: „Az egyház adjon jó »bolondokat«, szolgáljon, engedje magát kihasználni, humán szolgáltatásaival álljon rendelkezésre, és egyébként hagyjon békén bennünket. Ne akarja megszabni, hogy mit igen és mit nem.”
    Ha a szolgálatról gondolkodunk, mélyebbre kell ásnunk! Az élet értelme, méltósága, szépsége az, hogy el lehet ajándékozni, önként, szabadon, szeretetből. Azokat szentelik pappá, szerzetesként azok tesznek örök fogadalmat, akik életüket Istennek szentelték. Azok lesznek hiteles életű, szent házasok, családapák, családanyák, akik elkötelezték magukat a másik boldogsága, életfogytig tartó boldoggá tétele mellett.
    Ne feledjük, a szolgálat, a másokért odaadott élet nem szép szavakból áll, hanem szenvedéssel, áldozattal jár. Olyan szép a magyar nyelv, amikor azt mondjuk: „törődöm” valakivel. Ez azt jelenti, hogy a másikért össze kell törődnöm, vagyis egyéni elképzeléseimet össze kell törnöm. Természetesen, ha ezt nem érdekből, számítgatásból teszem, ha nem várok érte semmit cserében, ha komolyan gondolom, és jó szívvel teszem, akkor nem is fogom fölhánytorgatni, hogy mennyit és mit tettem érted, értük.
    A keresztény ember, ha őszintén Krisztust követi, semmilyen életállapotban nem spórolhatja ki a teljes odaadottságot. A krisztusi léthez pedig hozzátartozik, hogy megtöretik, mint a kenyér, mint az Eucharisztia.
    A szent atya, Ferenc pápa azt mondja, hogy a szolgálat útja a leghatékonyabb ellenszer az első helyek keresésének betegségére; ez az orvosság a törtetők számára, akik könyökölnek az első helyekért. Ez a betegség az emberi élet sok területét megfertőzi, és nem kerüli el a keresztényeket, Isten népét, az egyházi hierarchiát sem. Ezért Krisztus tanítványaiként ezt az evangéliumot felhívásként fogadjuk a megtérésre, arra, hogy bátran és nagylelkűen tegyünk tanúságot egy olyan Egyházról, amely lehajol az utolsók lábához, hogy szeretettel és minden nagyzolás nélkül szolgálja őket!
    „Jó lenne újra felfedezni a szolgálat ízét, mert ez vezet el bennünket a Jézussal való közösségre, mely szorosabb kapcsolat az első helyek jutalmánál.” (†Hollai Antal atya) Isten országában nem a főhelyek számítanak, nem a közvetlen közelség, hanem a közösség! Ezt pedig csak a mindennapi hűséges szolgálatunk révén építhetjük ki, érhetjük el.
    Szűz Mária, aki teljesen és alázatosan elfogadta Isten akaratát, segítsen bennünket, hogy örömmel tudjuk követni Jézust a szolgálat útján, a mennybe vezető királyi úton!

     


    Befejezésül szeretném idézni egy erdei forrás feliratát:
     

    „Aki csak jön, iszik vizemből,
    Nem köszöni meg, de felüdül.
    Ingyen csobogok, másokért fáradok,
    És mindig egyformán vidám vagyok!
    Oly egyszerű így az élet, oly szép,
    Csak adni, csak lenni másokért!”

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Tanulékonyan lélekkel olvassuk Isten szavátSzentírás vasárnapja

    Napi Ima54 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    26
    Szilveszter Barát elmélkedése Tanulékonyan lélekkel olvassuk Isten szavát Szentírás vasárnapja

    Szentírás vasárnapján a három személyű egy Isten írott üzenete, a Biblia áll ünneplésünk középpontjában, ami nélkül elképzelhetetlen lenne a keresztény hit világa. Hiszen a Bibliában benne van a hit egész története: a választott nép hívő vágyakozása, az Isten Fiának, Jézus Krisztusnak világba lépése, tanítványainak útra kelése, s az örömhír hirdetése a világ végéig.
    Mivel pedig Isten emberek által szólt, a végső időben pedig az ő Fia, az Istenember által, ezért a Biblia feltárja az emberi élet legfontosabb tapasztalatait is: a születés és újjászületés örömét, az élet sűrűjében bolyongók töprengését, a megvetettek makacs reményét, a szerelem és a halál szenvedélyét.
    Így a Biblia egyfelől a gyógyító Isten ujja , amellyel rátapint életünk rejtett sebeire. Másfelől sziklába fúrt kapaszkodó, amely a hegycsúcsra vezető úton biztosít és irányt mutat: ahol Isten leereszkedett, ott, és csak ott, minket is magához segít.
    Szentírás vasárnapja arra hív, hogy figyeljünk fel újra Isten szavára. Hallgassuk a liturgiában és olvassuk otthon újra meg újra. S így nemcsak megszokjuk, hanem „rászokunk” majd, megismerjük nemcsak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is. Így pedig remélhetjük, hogy felfrissül kapcsolatunk és „beszélgetésünk” Istennel, új élettel telik meg vándorutunk Isten oldalán.
     
    Ugyanúgy, mint a hit és a szentségek között, a hit és Isten Igéje, a Szentírás között is szoros összefüggés, kölcsönhatás áll fenn. A Szentírás feltételezi a hitet, ugyanakkor részünkről aktív, tevékeny együttműködést igényel, megtérést és az Ige megvalósítását a mindennapi életben, amelynek hitéletté kell bennünk válnia. A hit ugyanis nem más, mint válasz Isten Igéjére, az Ige meghallgatása azzal a szándékkal, hogy Vele éljünk nap, mint nap.

    Ha a Szentírást olvasva vallási ismereteink elmélyítésére törekszünk, ez azt jelenti, hogy viszonyulásunk a Szentíráshoz tárgyi viszonyulás. A Szentírás ebben az értelemben egyszerűen – „valami”. Ez a viszony azonban a Szentírás esetében nem elégíthet ki bennünket, mert egy sugalmazott és kinyilatkoztatott szöveghez, amilyen a Szentírás, mindenekelőtt alanyi, személyes viszonyulásnak kell lennie részünkről. A Szentírás ugyanis nem „valami”, hanem elsősorban „Valaki”-nek a szava hozzánk.
    Krisztus, aki legteljesebb alakban az Eucharisztiában maradt velünk, más módon ugyan, de a Szentírásban is jelen van és él. A Szentírás lapjain keresztül az élő és valóságos Krisztussal találkozhattunk, a hit ajándéka által, melyben Ő maga részesít bennünket.

    Az Egyház két asztalról beszél, amikor a hívek lelki táplálkozását említi. Az Ige asztalánál, a szentmisében az olvasó állványról, amboról, a hívek a kinyilatkoztatott isteni Igét fogadják be szívükbe a hit által, míg az eucharisztikus asztalnál, az oltárról, „a hit szentségében”, az Eucharisztia vételekor az Úr Testével és Vérével táplálkoznak. Igaz tehát az az állítás, hogy a Szentíráshoz úgy kell viszonyulnunk, mint az Úr Asztalához.
    Ezért, amikor a Szentírást a kezünkbe vesszük, hódolattal, tisztelettel és mély hittel tegyük ezt! Ez a gesztus nem lehet ugyanaz, mint amellyel bármely más könyvért nyúlunk a polcra, hiszen ezt a könyvet Isten jelenléte tölti be. Nagyon fontos ezt tudatosítanunk, nagyon jó, és gyümölcsöző lenne életünkre vonatkozólag, ha ez meggyőződésünkké válna.
    Igen, az élő Isten van jelen az Igében. Minden személy jelenléte egy bizonyos hatókört, kisugárzást teremt önmaga körül, amit a tárgyak esetében nem mondhatunk el. Csak a személlyel való találkozás jelent egy jelenléttel való találkozást, s ezzel együtt belépést egy számunkra óhajtott, vagy kényelmetlen hatáskörbe. Ezért van az, hogy egy-egy ember jelenlétében jól, vagy rosszul érezzük magunkat, illetve közömbös a mi számokra. Ez utóbbi akkor történhet meg, ha a másik embert nem valakinek, hanem valaminek tekintjük.

    A Szentírás „Valaki”, Isten jelenléte közöttünk. Amikor tehát kezünkbe vesszük, egyenesen az Ő jelenlétébe lépünk be. ,,Misztériummá”, olyan igazsággá válik számunkra, amely körülvesz, és amelybe elmerülve élhetünk.
    A Szentírásban a Mi Urunkat, Istenünket találhatjuk meg, ezért van, ezért kell, hogy legyen a kinyilatkoztatott szöveggel való kapcsolatunknak különös jelentősége – ez a kapcsolat Istennel való kapcsolat, Aki minket szeret, és Aki vágyódik arra, hogy kegyelmével hasson ránk. Olyan kapcsolat ez, mely belső megtérésre vezet bennünket – ez a legfontosabb célja.
    Ezért a Szentírást nem kíváncsiságból, ismeretszerzés céljából kellene olvasnunk, vagy azért, hogy megoldást találjunk valamely gyötrő problémánkra – még ha időnként erre van is szükségünk.
    Az Úrral való kapcsolatot kellene mindig keresnünk benne azzal a reménnyel, hogy Ő megajándékoz bennünket a megtérés kegyelmével. Ha személyes kapcsolatba lépünk a sugalmazott írásokban jelenlevő Krisztussal, akkor ez a szöveg átitat minket, mi pedig kezdjük meghallani Isten Igéjét, belemerülünk Jézus gondolataiba és vágyaiba, ezáltal egyre jobban kezdjük Őt megismerni, s ha megismertük, akkor megszeretjük, s ha megszerettük, akkor már könnyen megy az Ő akaratának, az Ő tanításának fényében meghozni döntéseinket, élni minden napjainkat.
    Aki nem ismeri a Szentírást, az nem ismeri Krisztust – figyelmeztet a Szentírás fordító, Szt. Jeromos. Igen, ha valóban figyelünk Isten Igéjére, akkor ez hatással lesz, kell-, hogy legyen választásainkra és döntéseinkre, azaz mindennapi életvitelünkre, mert a Szentírás végső megértése az, hogy megteszem mindazt, amit Isten kér tőlem, akár nehéz, akár könnyű az.
    A mai evangéliumi szakasz szerint (Mk 9,38-43. 45. 47-48) nemcsak egyszerű hasonlat az, hogyha megbotránkoztat jobb kezed, vágd le.
    Igaz, mi inkább levágnánk jobb kezünket, mint hogy megszakítanánk bizonyos szálakat, kapcsolatokat, amelyek elválasztanak bennünket Istentől és az Ő törvényeitől. De ha igazán meg akarjuk ismerni és komolyan venni Istent, akkor el kell szakítanunk azokat a szálakat, kapcsolatokat, amelyek nem Isten tervei szerint valók!
    Ha a Szentírás segítségével megismertük Krisztust, az Élő Isten Fiát, akkor egészen biztos, hogy vágyni fogunk arra, hogy életünk összhangban legyen az Ő tanításával és az Ő vágyaival. Ha ez a vágy hiányzik belőlünk, akkor egészen biztos, hogy még nem igazán, nem eléggé ismerjük Őt, bármennyit is tudunk Róla.
    A Szentírás olvasása alapvető tényezője a hitben való növekedésünknek, s ezzel együtt Isten életében való részesedésünknek, és annak is, hogy önmagunkat és a körülöttünk lévő valóságot mintegy Isten szemével lássuk meg.
    Isten az Ige által nyilatkoztatja ki magát és a megismerésen át vezet a szeretetre bennünket. Azért nyilatkoztatja ki magát, hogy hinni tudjunk az ő Igéjébe, hogy kötődhessünk Hozzá, és hogy Őrá tudjuk bízni magunkat, szeretteinket és az egész világot.
    Ha hittel elmélkedünk, gondolkodunk Jézus tanításáról, földi életéről és vágyairól, akkor ezek a gondolatok idővel saját gondolatainkká és vágyainkká válnak. Ha gyakran tartózkodunk az Ő Jelenlétében, e nagybetűs Jelenlétben, akkor hasonlóvá válunk Hozzá. A mondás szerint: „Amilyen emberek között forgolódsz, olyanná leszel”. Isten igéit hallgatva, és azok mondanivalóját magunkba fogadva, kezdjük majd megérteni és átérezni, hogy mivel élt és él jelenleg is Krisztus. Élő kapcsolatunk az Isten Igéjében jelenlévő Krisztussal fogja eredményezni azt, hogy egyre inkább eggyé váljunk Vele.
    Jézus minden megörökített szava és gesztusa e Jelenlét titkát fejezi ki számunkra. Engednünk kell, hogy e Jelenlét körülvegyen, hogy megtanítson meghallani Őt. Ez a Jelenlét azonban különleges nyitottságot kíván tőlünk, olyan nyitottságot, mely lehetővé teszi, hogy idővel teljesen átalakuljunk, mintegy Krisztusivá változzunk. Épen ezért a Szentírás legmélyebb megértése az áldozás pillanata.
    Másfél ezer éven keresztül nem is volt könyvnyomtatás, nem olvasták a hívek a Bibliát, és mégis éltek, szentek nevelődtek. A szentmisében hallották, de magukhoz is vették azt a Krisztust, akinek a szavait hallották. Így Krisztus a Szentlélekben kortársuk lett, nem pedig egy távoli történet.
    Ekkor, csakis ekkor valósulhat majd meg számunkra is emberi életünk célja – hogy Krisztus növekedjen bennünk és mi Ő általa, Ő vele és Ő benne növekedve elérjük a teljességet, az örök boldogságot.
    Befejezésül elmondhatjuk, hogy mi arra kaptunk meghívást, hogy Jézus nyomába lépjünk, és Isten országának erejével megharcoljuk lelki harcunkat a gonosszal. Nem a magunk szavával, az semmit sem ér. Isten szavával: annak van meg az ereje a sátán legyőzéséhez. De ehhez meghitt kapcsolatba kell kerülnünk a Szentírással: gyakran olvasni, elmélkedni, magunkba építeni.
    Valaki azt mondta: mi történne, ha úgy bánnánk a Szentírással, ahogyan a mobiltelefonunkkal bánunk? Ha mindig magunknál tartanánk, vagy legalább egy kis evangéliumos könyvet.
    Ha ottfelejtjük valahol telefonunkat, visszaszaladunk utána – tűvé teszünk érte mindent. Milyen jó lenne, ha ilyen buzgósság emésztene bennünket a Szentírásért is. Milyen gyümölcsöző lenne, ha legalább annyiszor lapoznánk föl a nap folyamán, ahányszor tesszük azt a Facebookkal, ha Istennek a Szentírásban található üzeneteire, úgy figyelnénk, mint a telefon csengésére, ha úgy olvasnánk, ahogy a telefon sms-eit.
    Világos, hogy furcsa, paradox a párhuzam, de érdemes elgondolkodni rajta. Ha ugyanis Isten szava mindig szívünkben élne, semmilyen kísértés nem tudna eltávolítani minket Istentől, és semmilyen akadály nem térítene le minket a jó útról; le tudnánk győzni a bennünk és körülöttünk működő rossz mindennapos csábításait; jobban tudnánk a Lélek szempontjából eredményes életet élni azáltal, hogy elfogadjuk önmagunkat és szeretjük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a legnagyobb szükséget szenvedőket, de az ellenségeinket is.
    Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, az Istennek való engedelmesség és az ő akaratában való feltétlen bizalom tökéletes példaképe támogasson minket életutunkon, hogy tanulékonyan hallgassuk Isten szavát, és így szívünk valóban megtérjen és boldog legyen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése A reményben legyetek örvendezők...Évközi 23. vasárnap

    Napi Ima32 imádkozás /layout/img/logo.png

    Szep
    05
    Szilveszter Barát elmélkedése A reményben legyetek örvendezők... Évközi 23. vasárnap

     Szentírási részek: Iz 35, 4-7: Mk. 7, 31-27

    A mai szentírási részek segítségünkre akarnak lenni abban, hogy felismerjük Isten jelenlétét, hogy felfedezzük Isten működését az életünkben, akkor, amikor az Üdvözítő Istenbe való remény üzenetét tolmácsolják a mi számunkra. Izajás próféta jövendölése szerint „megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog… és a némák nyelve örvendezve ujjong”(Iz 35, 5-6). Az igazság az, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van, csak szem kell, hogy lássuk, fül kell, hogy halljuk, szív kell, hogy érezzük, befogadjuk.

    A kinyilatkoztatás Istene a történelem eseményeiben működik. Nem úgy, hogy ebben a fejlődő, olykor zűrzavaros világban minden ellentétet megszüntet, mindent összehangol, hanem úgy, hogy jövőt ígér, reményt ad a szívünkbe. Akárcsak a választott népnek a babiloni fogság idején. A teljes elveszettség pillanatában Izajás próféta arra buzdítja a népet, hogy egyedül Istenben keresse szabadulását. „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek… jön, hogy szabadulást hozzon nektek!”(35,4) – olvastuk az első olvasmányban. A próféta bár nem látja a szabadulást, de szilárdan hiszi, hogy Isten közbe fog lépni népe javára, ami később, a fogságból való szabadulás alkalmával meg is történt.
    Isten kezdettől fogva úgy mutatkozott be, mint aki népét megszabadítja, a gyengét megerősíti, a vándornak hazát ad, az éhezőt jóllakatja, a keresőt kielégíti. Jézus Krisztusban még mindezekhez hozzáfűzte: Ő az, aki a holtakat feltámasztja, és a mulandó életet örökléttel cseréli fel. Nem a jelen helyzetet merevíti meg, nem a földön kialakult igazságosságot, reményt és szeretetet állandósítja, hanem teljességet ígér. Istenben olyan teremtő és üdvözítő áll előttünk, „akinél és akinek minden lehetséges” (Mt 12,27).
    Annak ellenére, hogy Ő a természetfeletti, az egészen „más”, az egészen távoli, mégis jelen van. Ő áll minden jogos igény, minden igazi szeretet mögött. Nemcsak kívül áll történelmünkön, hanem egészen benne is van: az Ő igazságossága követeli a gyengék védelmét, az elnyomottak felszabadítását, az Ő szentsége kötelez a bűn megbánására és kerülésére, az Ő irgalma írja elő a megbocsátást.

    Az egyház nem azt az Istent hirdeti, aki egyszerűen van, hanem azt, aki itt van, velünk van, aki bennünk és általunk működik, s írja a történelmet. Őt hallgathatjuk, megszólíthatjuk, tőle kérhetünk, neki adhatunk hálát.
    A megszabadulás művéről Izajás két szempont szerint jövendöl: a csodálatos gyógyulások visszaadják az embernek fizikai épségét: „megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog… a némák nyelve ujjongva ujjong”(Iz 35, 5-6), s a sivatag bővizű, kellemes tartózkodási hellyé válik: „vizek fakadnak a pusztában”.
    Mindez azt a mély átalakítást hirdeti meg előre, amelyet az újszövetségben Krisztus művel az emberben és a teremtésben. Mert Krisztus óta az emberi lét hozzá van kötve Istenhez, s nincs az a reménytelen helyzet, amely azt a kapcsolatot elszakítaná. Azért „dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből pedig kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg” (Róm 5,3-4).

    Kétezer éve, keresztények millióinak élete bizonyítja, hogy a keresztény ember alapvető érzelmi beállítottsága nem a félelem, hanem az öröm, a hála és a remény. Hiszen „ha Isten velünk, ki ellenünk? – vallja Pál apostol. – Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,31-39). Szent János apostol pedig azt állítja, hogy: „A szeretetben nincs félelem, a tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18-19). Békét, az ő békéjét hagyta ránk Jézus (Jn 14,27). Örömöt, az ő örömét adta nekünk (Jn 16,22). Senki tőlünk azt el nem veheti.

    Az evangéliumi szakasz, a süket meggyógyításával, a Messiásra vonatkozó prófétai ígéretek megvalósulását mutatja be, s egyben igazolja, hogy a választott nép reménye nem volt hiábavaló. A Jézus által művelt csodálatos gyógyítások erre a kiáltásra ragadják a népet: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta a hallásukat, a némáknak beszélőképességüket”(Mk 7,37). Ezek a csodák azt bizonyítják, hogy az ószövetség prófétáinak jövendölése nem maradt puszta szó, annak ellenére, hogy Jézusig eltelt néhány száz év: ugyanakkor jelei egy olyan teljesebb megszabadulásnak, amely az embert bensőjében, lelkében újítja meg, a bűnbánat szentsége által.
    Az Úr Jézus, aki hallóvá tette a süketeket és megszólaltatta a némákat, a keresztség, s majd a bűnbánat szentségében ma is, megszabadítva az embert a bűntől, alkalmassá teszi arra, hogy lelkében a remény csírája szárba szökkenjen, hogy meghallja Isten szavát, megvallja hitét, és dicsérje az Urat.
    Igaz a süketség, a fizikai némaság és sok más betegség továbbra is gyötri az emberiséget, de az is igaz, hogy a Krisztusban újjászületett keresztény belsőleg már se nem süket, se nem néma, se nem vak vagy sánta. Szelleme megnyílt a hit felé, lelke alkalmas a remény befogadására, szíve pedig fogékony a szeretetre. Az ilyen ember képességet kapott arra, hogy megismerje Istent, és az Ő útjain haladjon. Viszont ennek a képességnek a kibontakoztatása az ember szabad akaratán áll. Tőle függ, hogy meg akarja-e ismerni Istent és az Ő akaratát életére vonatkozólag, hogy az Ő útjain akar-e járni, tanítása szerint élni, vagy sem.

    A Biblia üzenete, a kinyilatkoztatás a mindennapi bajokkal küzdő embernek szól, vagyis nekünk: itt és most. Nem áltat azzal, hogy az élet megpróbáltatásai elől elmenekülhetünk, de biztosít arról, hogy a küzdelmek vége a biztos győzelem lehet. Ezért a remény összefonódik a türelemmel (Róm 5,4; 8,25). A remény központi helyzetét és lendítő erejét a rómaiakhoz írt levél világítja meg: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkűek: az Úr az, akinek szolgáltok. A reményben legyetek örvendezők, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak, segítsetek azokon, akik szükségben vannak” (12,11-13).
    Tudjuk, hogy az isteni ígéret, amely reményünket felélesztette, halálunk után érhető el, de csak azzal a helytállással, amelyet a földi életben tanúsítunk. Ugyanis a remény pozitív erény, ez azt jelenti, hogy nem passzív tétlenségben, semmittevésben mutatkozik meg. Így csak abban van meg, aki buzgó a kötelességteljesítésben, türelmes a nehézségekben, állhatatos az imában és tevőlegesen együtt érez mások bajaival, segít megoldani gondjaikat.
    Az öröm abból fakad, hogy a hittel, az élet forrása felé irányítottuk életünket, és tudjuk, hogy fáradozásunk nem hiábavaló. Igazi öröm csak az lehet, amelyben benne van a maradandóság biztosítéka. Krisztus ezt a teljes örömet ígérte (Jn 16,24), de csak azoknak, akik kitartanak mellette, illetve őt követik. Külön hangsúlyozza, hogy amit az ő nevében kérnek az Atyától, azt is megszerzi nekik.

    Olyan a keresztény remény, mint egy kis mécses lángocskája, amelyet a Szentlélek olaja táplál. Rátörhet mindenfelől a világűrt betöltő sötétség, mégsem tudja eloltani. Mert ha óriásinak is tűnik a sötétség, elég, hogy egy kis lángocska a közelébe érjen, és máris kitűnik: a sötétség semmi, erősebb a fény!

    Csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. Hogy mennyire igaz ez, arról a leginkább, és a leghitelesebben azok tudnak beszélni, akik közöttünk élnek és kemény megpróbáltatásokon mentek át.
    Itt eszembe jutnak a kaplonyi deportáltak, az idős sváb férfiak és asszonyok, volt plébániám hívei, akikkel volt szerencsém találkozni, beszélgetni, akik megjárták a szovjetdeportálással járó poklokat és testileg, fizikai erejükben megfogyatkozva, de hitükben megerősödve tértek haza.
    Érdemes megkérdezni a kemény megpróbáltatásokon átment hívő embereket reményük felől, különösen akkor, amikor kishitűeknek bizonyulunk, akkor, amikor szinte minden semmiség miatt reményt vesztettekké válunk, és kétségbe esünk, amikor arról panaszkodunk, hogy az Isten se hallgat meg minket.

    Amikor az eget felhők takarják, akkor nagy áldás, ha vannak, akik a felhők fölötti napról beszélnek. Hasonlóképpen a keresztény is: nem siránkozik, nem mérgelődik, hanem a feltámadás erejében meggyőződéssel szól, hogy semmiféle rossz nem végtelen, nincs végtelen éjszaka, egy emberi élet sem lehet véglegesen elhibázott és nincs olyan gyűlölet, amit ne tudna legyőzni a szeretet.
    Biztos, a keresztények néha drága áron megfizetik a Jézustól vett reménységüket. Gondoljunk csak azokra, akik az üldöztetés idején nem hagyták el a népüket, hanem maradtak a bizonytalan holnapban. Gondoljunk itt Közel-keleti testvéreinkre, akik tanúságot tesznek a reményükről és életüket adják ezért. Ők az igazi keresztények! Szívükben hordozzák az eget és mindenen túl tudnak tekinteni.
    Akinek megadatott a kegyelem, hogy átölelje a Jézus feltámadását, az tud remélni a reménytelenségben is. „Napjaink vértanúi azt mesélik – mondta Ferenc pápa –, hogy a Jézussal megélt hűséggel nem az igazságtalanságé az utolsó szó. A feltámadt Krisztusban tovább remélhetünk. Azok, akiknek van „miért” élni, jobban ellenállnak a balsors idején. Éppen ezért az igazi keresztények sohasem könnyű emberek. Szelídségük nem bizonytalanság és nem is engedékenység. Ahogy Pál apostol biztatja Timóteust: „Nem a félénkség lelkét kaptátok, hanem az erő, a szeretet és a bölcsesség lelkét” (2Tim 1,7).
    Igen, csodálatos láng ez a remény, amelyet ezer kiábrándulás, csalódás sem tud kioltani. S mind ez azért van, mert a reményt hatalmas erő élteti és táplálja századokon át: Isten Lelkének ereje.

    Azt hiszem, befejezésül semmi sem talál jobban ide, mint Szt. Ferenc atyánk imája, amelyben kérjük: Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!”Évközi 22. vasárnap

    Napi Ima35 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    29
    Szilveszter Barát elmélkedése „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Évközi 22. vasárnap

    Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

    Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedően kérdezték Jézustól: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait?” Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”.

    A vallás valódi értelme nem más, mint hogy Istennel élő, személyes, bensőséges kapcsolatban éljünk, hogy az Ő akaratát, törvényét teljesítsük, ami létezésünk igazsága és segít, hogy jól éljünk. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás.

    A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott.
    Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk és hogy elnyerjük az örök üdvösséget. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók, rágalmazók vagyunk is.
    Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg az ember szívét és nem mutatkozik meg a konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozás előtt és a Szaváról való elmélkedésnek, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.
    A szentatya, Ferenc pápa mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy közösségeinkben, plébániáinkon, lakóhelyünkön mennyit ártanak az egyháznak, mennyi botrányt okoznak azok az emberek, akik nagyon katolikusnak mondják magukat, gyakran járnak templomba, de aztán a hétköznapi életben elhanyagolják a családjukat, rosszat mondanak másokról - veszekedést szítanak, haragot tartanak - és így tovább”.
    Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Elítéli azt a magatartásformát, amely nagyobb hangsúlyt fektet a külső tisztátalanságra, mint a belső, a lélek, a szív tisztaságára.
    A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle, ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt.

    A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tiszta-szívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15) – mondja az Úr Jézus.

    Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk.
    A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.
    Képmutatás, ha valaki csak a törvény betű szerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal.

    Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”.
    Pedig Szent Bonaventúra, a ferences hittudós szerint: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében.

    Éppen ezért az embernek belső világát kell megtisztítani először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21). A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére, szolgálatára.
    A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség.

    Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól. Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint az Isten, a felebarát és az önmagunk iránti helyes szeretet. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése „Ti is el akartok menni?”Évközi 21. vasárnap

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    22
    Szilveszter Barát elmélkedése „Ti is el akartok menni?” Évközi 21. vasárnap

    Szentírási rész: Jn 6,60-69

    A választott nép a pusztai vándorlás végén, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Isten mellett döntenek. A nép válasza egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk!” (Józs 16,18) Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, a választott nép továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül az Úr az Istene, és ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a hűséget.
    Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.

    Az evangéliumban, „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták, s elhagyták Jézust. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
    Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.

    A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérrel. De amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában kifejti ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
    Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell!... De Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”
    Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását, jólétéről, kényelméről való gondoskodást várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak, fogyatkoznak ma is.
    Az Úr visszautasításának vagy a vele szembeni közömbösségnek leggyakoribb oka, ma is az a tény, hogy olyasmit követel, amit áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani. E világi szemmel nézve túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk, gondolkodásmódunk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást követel tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig. Mint a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a kétszínűség feladása, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
    Ennek az önzésnek a legvisszataszítóbb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
    Az evangéliumi szakasz szerint Jézus „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”. 

     


    S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást sem. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe sem. 4. Nem mond le messiási címéről sem, mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja, hogy így életútja a Kálvárián át vezet a mennyei dicsőségbe. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges visszalépés, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.

    Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza a menni készülőket, nem marasztalja őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.
    Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.

    Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait és nem hajlandók változtatni gondolkodásmódjukon, életvitelükön.
    Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Az Úr Jézus ki is mondja: „Vannak köztetek, akik nem hisznek”. Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó és a hozzá hasonlókról, akik még látszólag Krisztus követői közé tartoznak, de már nem az ő tanítása szerint élnek.
    Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis ragaszkodik hozzá, és megnyitja szívét az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
    A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30).

    Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
    Éppen ezért amikor a közömbösség vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén, gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben.
    Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz.
    Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták, miért járok templomba, amikor annyi sokan nem teszik? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseNagyboldogasszony

    Napi Ima12 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    15
    Szilveszter Barát elmélkedése Nagyboldogasszony

    A mai napon hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy a Szűzanyát földi életének befejezése után Isten egyedülálló módon megdicsőítette azzal, hogy testét is az égbe emelte anélkül, hogy romlást szenvedett volna. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.

    Miért tett Isten kivételt a Boldogságos Szűzanyával? A válasz a mai ünnep szentmiséjének prefációjában található, amely így fogalmaz: „A romlástól méltán óvtad meg az ő testét, mert csodálatosan világra hozta, megtestesült Fiadat, minden élet szerzőjét”- vagyis, mert ő az Istenanya.

    A Boldogságos Szűzanya menybevételének hittitkát 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki dogmaként, azaz minden katolikus hívő számára kötelező hitigazságként. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház ezzel valamilyen új hitigazságot kívánt volna bevezetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallottak hívő tagjai. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor Szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”.
    Ez a hittétel a Boldogságos Szűzanya esetében két hitigazságot fogalmaz meg. Az egyik, hogy Mária Isten Fiának az édesanyja, vagyis: Istenanya. A másik, hogy élete végén fölvétetett a mennybe.

    Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A szentek tiszteletében pedig jelentős nap a mennyei születésnap – haláluk napja, ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) illetve felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata.
    Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz mégis valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely követendő példa a mi számunkra, mert teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van. Ezért hirdeti boldognak őt minden nemzedék.

    Az emberéletet már sokan hasonlították úthoz. Egy út akkor jó, ha vezet valahová. A hegymászó reméli, hogy a jelzett út elvezeti a hegycsúcsra, ahonnan élvezheti a gyönyörű kilátást. A vándor reméli, hogy az út haza vezeti a családi házba, ahol szeretettel fogadják. Jó tudni, hogy az utat emberek készítették, hogy emberek jártak, sőt célba is értek rajta. Vannak ugyanis csalóka utak is. Eleinte szélesek, kitaposottak, de aztán mind gazosabbak, szűkebbek, végül elvesznek a semmibe, vagy épen a szakadékba torkollanak.

    Ami általában az utakra igaz, érvényes az emberéletre is. Az is akkor jó, ha egy szép célhoz vezet. Az emberélet útja is akkor megbízható, ha valaki számunkra készítette, és ha valaki már végig is járta, sőt szerencsésen célba is ért. Ha nem ismernénk ezt az utat, azt gondolhatnánk, hogy az emberi élet utjának végállomása a sír, a megsemmisülés. És ez nem valami fényes, biztató cél. Az odavezető út nem érdemel túl sok erőfeszítést.
    Ám a sír a hívő keresztény ember számára az emberélet útjának csak látszólagos végállomása. Mert a történelem folyamán volt egy sír, amelyet üresen találtak, az Úr Jézus sírja. Annál az üres sírnál mondta az angyal a kenettel érkező asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt”. Jézus az „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1,18) – írja Szt. Pál apostol. Mivel ő föltámadt, mi is feltámadunk és átalakulunk. Így hát életutunk célja nem a megsemmisülés, hanem az Istennel való találkozás, a boldog egyesülés. Vele leszünk eggyé, és részt veszünk a Szentháromság örök szeretet-áradásában.

    Halálunkkal felérkezünk a csúcsra, amelynél fenségesebbet és magasztosabbat elgondolni sem lehet. Hazaérkezünk az atyai házba, amelynél szebbet, jobbat elképzelni sem lehet. Amivel kapcsolatosan Szent Pál apostol így fogalmaz: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2, 9).

    Jézus anyjáról, Máriáról hittel valljuk, hogy számára ez a hazaérkezés, ez a találkozás, a feltámadás és átalakulás már megtörtént halála alkalmával.
    Viszont jó tudni, hogy a megtestesült és feltámadt Isten Fia, Jézus minden ember számára készített egy utat, amely az örök, a feltámadott életbe vezet, és amelyet Mária járt végig elsőként. Ahogy a már idézett prefáció fogalmaz: „az Istenszülő Szüzet fölvetted a mennybe, így ő lett Egyházad megdicsőülésének kezdete és példája, zarándok néped vigasza és biztos reménye”.
    Ezért is nevezi Máriát a II. vatikáni zsinat az Egyház példaképének. Hiszen mi mindnyájan abban reménykedünk, ami Máriában már valóság.
    Mária tehát példaképünk abban, hogy mi fog történni az emberi testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor.
    De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, Mária nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak.
    Emlékezzünk arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház, vagyis mindannyiunk anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.
     
    Máriánál senki sem tehetné jobban magáévá Kis Szent Teréz szavait: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha az irgalmas Isten meghallgatja kívánságom, a mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, a mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön”. Kis Szent Teréz ebben is felfedezte és megélte Mária hivatását. Csupa jót tesz a földön, hány és hány ember tanúja ma is annak, hogy Mária nem veti meg, a hozzá menekülök könyörgését…
    A Feltámadt Jézusról azt írja Pál apostol: „közbenjár értünk”(Róm 8,34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig hathatósan közben jár értünk a Fiúnál.

    Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus-hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol került Istentől.

    Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is Krisztus-hordozókká váljunk, és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is. Így hát a szentmise áldozás utáni könyörgésével kérjük: „Urunk, Istenünk, add, kérünk, hogy a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk”- add kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendezhessünk a mennyben! Ámen

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát „Kelj föl és egyél!”Évközi 19. vasárnap

    Napi Ima15 imádkozás /layout/img/logo.png

    Aug
    07
    Szilveszter Barát „Kelj föl és egyél!” Évközi 19. vasárnap

    Szentírási részek: 1Kir 19,4-8 / Jn 6, 41 – 51.

    A mai vasárnap Isten üzenetének központi gondolata az égből alászállott Kenyér, az Eukarisztia, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentség, azaz Krisztus Teste és Vére.

    Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”
    Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a Baál istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, most mégis menekülnie kell a Baál istenséget tisztelő királyné haragja miatt, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.

    Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan, azaz tudatosan félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött.
    A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.
    A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből származik.
    Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény is végig járhatja élete vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

    Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami, a zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is érvényesek Pál apostol szavai, amiket a Krisztus keresztjével kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24).
    A zúgolódás oka, hogy Jézus korában az volt a hiedelem, hogy a várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje, a Messiás leszáll az égből.
    Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)
    Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett.
    Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.
    Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.

    A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?
    Szent Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

    Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket.
    Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn 6,45).
    Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örök
    boldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.
    Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne.

    Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában.
    Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr.
    Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.

    De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Isten Fia életével, az Oltáriszentségből táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van.


    Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki.

    A keresztények, vagyis azok, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, azok, testi-lelki erőt nyernek a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete alapján „örökké él”-ni fognak. Vagyis földi pályafutásuk végén szemtől szembe látni fogják Istent.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése "Még a port is rázzátok le lábatokról…”Évközi 15. vasárnap

    Napi Ima39 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    11
    Szilveszter Barát elmélkedése "Még a port is rázzátok le lábatokról…” Évközi 15. vasárnap

    Szentírási rész: Mk 6,7-13
     

    Az Úr Jézus miután megmutatta tanítványainak, hogy hogyan tanítja a népet és támasztja alá tanítását csodajelekkel, kezdve saját neveltetési helyén, Názáretben – ahol csak kevés csodát, gyógyítást művelt a hit hiánya miatt –, folytatva a környék városain, falvain, azután elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett.
    A folytatásba bevonja az Írás magyarázatában külön ki nem képzett tanítványait, akiket apostoloknak, vagyis küldötteknek nevez, hogy kettesével tegyenek hasonlóképpen, mint ő. Egyszerre ad nekik általuk korábban nem tapasztalt hatalmat a tisztátalan lelkek fölött, és inti őket szegénységre, szerénységre, egyszerűségre, vagyis arra, hogy az Istenre hagyatkozva hirdessék Isten országát, s közben figyelmezteti őket, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra.

    „Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik…”  

     


    Az első olvasmányban (Ám 7,12-17) Ámosz próféta hangsúlyozza, hogy Isten hívta meg őt, hogy prófétáljon: „Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«”. Ez a motívum jelenik meg a mai evangéliumi részletben is (Mk 6,7-13), amelyben az evangélista így fogalmaz: „Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”. Tehát Isten az, aki meghívja és küldi választottait, hogy tegyenek tanúságot az evangéliumról: az örömhírről. Jézus nem egyedül akarta a világot megtéríteni, hanem munkatársakat választott ki magának. Azt akarta, hogy ők is részt vegyenek a megváltás művében.
    A születendő Egyház első lépései ezek. A megváltás működésbe lép. Sokat tanulhatunk belőle. A tanítványok csoportja Jézusra figyel, az ő üzenetét fogják közvetíteni egy felkészületlen világba. Küldetésre indulnak. Ott kell hagyniuk, ami eddig biztonságot nyújtott számukra: lakóhelyet, munkahelyet, pénzt, minden tulajdonukat. Bízniuk kell Jézusban, hogy tudja, mit csinál; és szükségük van azok jóindulatára is, akikhez mennek. Cserébe Jézus megosztja velük gyógyító erejét, és hatalmát a gonosz felett.
    Ha pontosabban megfigyeljük az evangéliumi részletet, Jézus nem üres kézzel küldte őket szét, hanem hatalmat adott nekik. Tehát az Úr nem csupán tanítását bízza apostolaira, hanem ahhoz is hatalmat ad, hogy betegeket gyógyítsanak és kiűzzék az emberekből a gonosz lelkeket.

    „Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit…”


    Az Úr Jézus a kettesével küldött apostolokat tanácsokkal, sőt inkább utasításokkal látja el. A küldő meghatározza saját elvárásait a küldöttekkel szemben, akik ezeket a követelményeket kötelesek betartani. Az utasítások arra vonatkoznak, hogy mit vihetnek magukkal és mit nem, azaz ruházatukon és egy vándorboton kívül ne vigyenek magukkal semmit.
    Jézus azért kéri küldötteitől ezt a szegénységet és eszköztelenséget, mert ő maga is ilyen egyszerűen járt tanító útjai során. Azt kéri, hogy csak az ő tanítását és a tőle kapott hatalmat vigyék magukkal. Ez azt jelenti, hogy a küldöttnek nem fűződik hozzá semmi érdeke a tevékenységéhez. Nem lesz tőle se gazdagabb, se híresebb, nem tesz szert nagyobb befolyásra.
    Az apostol szegénysége a függetlenség, a szabadság kifejezője. Az „egyetlen fontos”, vagyis Isten ügyének a megélése. Lényege, kapcsolatba hozni az embereket Istennel
    A szegénység ezt a személyes kapcsolatot szolgálja. Egyszerre kifejezése és feltétele a szabadságnak, az ideológiáktól, a rejtett céloktól, a hátsószándékoktól való mentességnek. A szegénység célja az, hogy segítse az egyént szabad személyes kapcsolatba lépni Istennel.
    Minden küldetés, misszió Jézus ügyének szolgálatát jelenti. Az a tény, hogy a küldöttek ilyen feltételekkel is vállalták megbízatásukat, azt mutatja, hogy mennyire megbíztak Mesterükben. Ez a tökéletes bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki Krisztus küldetésében járjon, az ő tanítványa legyen. Az Egyház életében ez a bizalom és a gondviselésre hagyatkozás minden korban jellemezte azokat, akik az Úr hívását meghallották és vállalkoztak az apostoli feladatra.
    Az apostolt vállalt szegénysége arra kényszeríti, hogy bízzék, bizalommal legyen Isten után az emberek iránt, még akkor is, ha egyesek durván visszaélnek ezzel a bizalommal. Bízzon, hogy lesz, aki befogadja, és ellátást ad neki. Együtt élni így emberekkel azt is jelenti, hogy szolidáris velük: osztozik a sorsukban. És azt is magával hozza az apostolban élő bizalom, hogy megnyílnak előtte a szívek. Azért talál nyitott ajtókra, mert korábban megnyíltak előtte a szívek. A bizalom bizalmat szül. A bizalom szül bizalmat.
    A befogadó pedig, aki szívet és ajtót nyitott az apostolnak, az arról is tapasztalatot szerez, hogy képes a jóra, képes jót tenni, jó van benne. Megtapasztalja, hogy tud változtatni a dolgokon, igenis van hatóköre, amelyen belül van ráhatása a világra. Nem tudom az egészet megváltani, de abban a térben, ahol van hatásom, tudok jót tenni. Munkatársa vagyok a jónak. Így a vendégszeretet az Istennel való találkozás alkalmává válik. Elérkezett Isten országa az én világomba.

    „Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról…”


    Mindez, vagyis az apostolok szétküldése, Jézus sikertelen názáreti fellépése után történik, erről szólt a múlt vasárnapi evangéliumi szakasz: „Senki sem próféta a maga hazájában” (Mk 6,1-6). Mesterük kudarca Názáretben önmagában is figyelmeztetés az akkori apostolok és mai küldöttek számára, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. Ezt tudatosítják bennük Jézus szavai is: „Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” (Mk 6,11).
    Nagyon lényeges tény, hogy Jézus nem agitálni, kampányolni küldte tanítványait. Soha nem akart, és ma sem akar erőszakkal meggyőzni senkit, hogy kövesse őt. Ezért meghagyta a tanítványoknak, hogy ahol nem fogadják őket szívesen, azt a helyet hagyják el. „Még a port is rázzátok le lábatokról, tanúságul ellenük” - mondja. A zsidók valahányszor pogány földről szent földre léptek, lerázták a port a lábukról. Ezzel jelezték, hogy mindent elutasítanak, ami tisztátalan. Ez a mondat valami olyasmit is jelent: az üzenetet átadtam, hogy mit kezdesz vele az a te felelősséged. Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod.
    Szent Lukács evangéliumában egy kis magyarázatot is találunk a gesztus mellé: „Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa” (Lk 10,11). Nem tapadnak a kudarchoz sem. Ez is a szegénység, a függetlenség, a szabadság része.

    Barsi Balázs ferences atya, volt magiszterem mondja ezzel kapcsolatosan: "Aki valóban elhivatott, s aki küldetést kapott az Úrtól – és ki ne kapna a Krisztus-hívők közül? –, az „nem ér rá” azzal foglalkozni, hogy meghatározza elfoglalt helyét valamely hierarchiában, hogy besorolja magát ilyen-olyan csoportba, kategóriába, a kisebbek vagy nagyobbak közé. Kizárólag azzal van elfoglalva, hogy menjen és cselekedjen, engedelmeskedve egy néha édes, máskor nagyon is keserű, de így is, úgy is ellenállhatatlan belső unszolásnak. Minél eredetibb ez a küldetés, annál kevésbé jut eszébe, hogy valami hasonlóságot keressen másokkal, és próbáljon megfelelni egy címkéhez kötődő különféle elvárásoknak.
    Legfeljebb egy-egy kritikus pillanatban, fáradtság vagy sikertelenség esetén merül föl benne a kérdés: mit csinálok rosszul, mivel váltam méltatlanná ahhoz a küldetéshez, melyet az Úrtól kaptam? Ilyenkor jól teszi, ha Ámosz próféta példája szerint cselekszik, vagyis nem abból indul ki, hogy micsoda ő, milyen szerepet, tisztséget tölt be az Egyházban, a családban, hanem elhívásának eseményére emlékezik vissza, arra a találkozásra, amelyben maga az Úr szólította meg és küldte őt.
    Ez a találkozás Urunkkal mindegyikünk életében tökéletesen eredeti és páratlan. A felszínen lehet hasonlóság két ember elhívása és küldetése között, a mélyben azonban minden egyes szólítás más és más. Ahol nincs jelen más, csak „én és az én Teremtőm” (J. H. Newman), ott valami egészen különleges, teljes mértékben testre szabott módon jelentkezik az isteni hívás.
    Nem az Úrtól kapott feladatokra, még kevésbé az elért eredményekre kell figyelnünk, hanem ezt a benső, mélységes mély találkozást kell újra meg újra emlékezetünkbe idéznünk, különösen is válság idején. Csakis az Úrral való személyes kapcsolat megerősítése és elmélyítése lehet a megoldás, amikor szavainkat kiforgatják, legjobb szándékkal véghez vitt cselekedeteinket félremagyarázzák, közeledésünket elutasítják, esetleg teljesen ellehetetlenítenek abban, amit teszünk. Nem szabad kétségbeesnünk. Védekeznünk sem kell, valószínűleg úgyis hiábavaló volna. Az Úr maga áll ki értünk és mellettünk, ha nincs más ambíciónk, mint vele maradni és még szorosabbra fonni a hozzá fűző köteléket. Elég minden erőnkkel arra koncentrálnunk, hogy hűségesek maradjunk ahhoz a hivatáshoz, melyre az Úr a legszemélyesebb módon választott ki még mielőtt megszülettünk volna, s amelyet tudtunkra adott meghívásunk napján.”

    Azonban apostolnak, küldöttnek lenni nem pusztán annyit jelent, hogy a meghívott kap valamilyen feladatot és azt egyszerűen teljesíti anélkül, hogy hatással lenne rá. A küldetés a küldött teljes létét érinti, egész személyét átírja, alakítja, formálja. Igaz, hogy viszi az üzenetet, de ez valójában azzal jár, hogy üzenetté válik ő maga is, amíg át nem adta az üzenetet. 


    Az a hivatásunk – küldöttként arról szól a létünk, az életünk –, hogy kapcsolatba hozzuk Istennel az embereket. Döbbenetes Jézus belénk vetett bizalma, hisz mindannyiunkat arra küld nap, mint nap, hogy elvigyük a jó hírt azoknak, akik életünk részét képezik. De ezt csak akkor tudjuk tenni, ha közben a saját életünkben megnyílunk az Isten jelenlétére, ha hagyjuk, hogy Isten, Isten legyen az életünkben. Akkor tudjuk ezt tenni, ha nemcsak hirdetjük a jó hírt, hanem, ha mi magunk válunk a jó hírré.
    Ne feledjük, megkeresztelt emberként mindannyian küldöttek vagyunk, akiknek az a hivatásunk, hogy Krisztus művét folytatva szolgáljuk Isten országa ügyét és annak terjedését a világban. 

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Isten jelei „megbotránkoztatóan” egyszerűekÉvközi 14. vasárnap

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Júl
    03
    Szilveszter Barát elmélkedése Isten jelei „megbotránkoztatóan” egyszerűek Évközi 14. vasárnap

    Szentírási rész: Mk 6,1-6

    A mai evangéliumi szakasz arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén van, valami titokzatos kettősség húzódik meg: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azok által, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal, vagy napjainkban a pápával, püspökökkel illetve papokkal.
    Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre késztetik őket.
    Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia, az ősi igazságot: senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében.
    Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte őket. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte.
    Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia?” Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia.
    Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra.
    Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek.
    A hívők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére.
    Isten szeretetének legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk.
    A názáreti lakosok szerint Isten túl nagy ahhoz, hogy kicsinyé válva egy ennyire egyszerű emberen keresztül beszélhessen! Ez a megtestesülés botránya: egy testet felvevő Isten megdöbbentő eseménye, egy olyan Istené, aki emberi értelemmel gondolkodik, emberi kézzel dolgozik és cselekszik, emberi szívvel szeret, olyan Istené, aki fáradozik, eszik és alszik, mint bárki közülünk. Isten Fia felborít minden emberi elképzelést: nem a tanítványok mossák meg az Úr lábát, hanem az Úr az, aki megmossa tanítványai lábát (vö. Jn 13,1–20). Ez ad okot a botránkozásra és a hitetlenkedésre, nemcsak abban a korban, hanem minden korban, ma is.

    A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése érdekli, hanem a szenzáció, vagy éppen a látszat. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek…
    Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük.
    Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy vannak emberek, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről.
    Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnös élethez való ragaszkodásukon.
    Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, elvárásait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertárs becsülete, tisztelete.

    Jól van ez így? Mindannyian, hívők és nem-hívők egyaránt tudjuk és érezzük, sokszor a saját bőrünkön tapasztalva, hogy nincs ez így jól. 

     


    Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. 


    Törekednünk kell megnyitni szívünket és elménket, hogy be tudjuk fogadni a velünk szembejövő isteni valóságot – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Kell, hogy legyen hitünk: a hit hiánya akadály Isten kegyelme előtt. Sok megkeresztelt úgy él, mintha Krisztus nem is létezne: ismételgetik a hit mozdulatait és jeleit, de ezekhez nem társul a Jézus személyéhez és az ő evangéliumához való tényleges kapcsolódás! Minden kereszténynek – mindnyájunknak – feladata, hogy egyre ápolja ezt az alapvető odatartozást, és igyekezzen tanúságot tenni róla következetes életvitelével, melynek vezérfonala mindig a tevékeny szeretet.
    Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.


    Kérjük az Urat, hogy Szűz Mária közbenjárására oldja fel szívünk keménységét és elménk szűkösségét, hogy nyitottak legyünk kegyelmére, igazságára, jóságot és irgalmat gyakorló küldetésére, mely kivétel nélkül minden ember felé irányul.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Isten országának kapuja az újjászületésÉvközi 11. vasárnap

    Napi Ima29 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    13
    Szilveszter Barát elmélkedése Isten országának kapuja az újjászületés Évközi 11. vasárnap

    Szentírási rész: Mk 4,26-34

    Az Úr Jézus tanítása örömhír, amely egyetlen témáról szól, az Isten országáról. Mind az, amit Jézus a törvényről, Lélekről, világvégéről, angyalokról és örökéletről mondott, az, az Isten országáról szóló tanítás része. A Lélek tevékenysége nála Isten országának építésében áll, bölcs mondásai Isten országáról tanítanak. A földi élet utáni mennyország pedig Isten országával azonos, a végső befejezett formájában.
    Ugyanis Jézus az emberiség örök üdvösségét egy világvége, a földi élet utáni ország képében fogalmazta meg. Ő ennek az eljövendő országnak, a látomásában élt, gondolkodott, dolgozott. Isten országát állandóan maga előtt látta, mint végső célt.
    Ez az ország azzal kezdődik el, hogy élni kezdik törvényeit, ami nem más, mint az Isten és felebarát iránti tevékeny szeretet, amit Jézus főparancsként hirdetett meg és életpéldájával támasztott alá.
    Isten országa ezen a földön van, de nem e világból való. Itt nem meghatározott, földrajzilag körül határolt területről van szó. Itt nem kellenek katonák, akik területeit megvédik vagy növelik. Isten országa egyetlen térképen sem szerepel. Mégis mindenütt jelen van, ahol Isten uralkodik. Mindenütt jelen van, ahol szeretete, gyógyító ereje megtöri a bűnt, megszabadítja az embereket, és megváltoztatja a világon uralkodó negatív szellemiséget.
    Az Isten országa tehát Jézus tanításában nem egy hely, hanem egy kapcsolat, egy sajátos, személyes kapcsolat Isten és ember között. Jézus ebben az értelemben hirdette meg, hogy az Isten országa egészen közel van. Sőt, „az Isten országa elérkezett hozzátok" (Mt 12,28) mondta Jézus. Hisz az Ő eljövetelével jelen van a földön és működik. Nem feltűnő módon, hanem titkosan, mint a mag a földben, de ellenállhatatlan hatalommal, amit Isten az ember szívébe helyezett. Ebben az Isten akarata valósul meg, aki azt akarja, hogy "felemelje, isteni életében részesítse az embereket" (LG. 2).
    Mindezt oly módon teszi, hogy Fia, Jézus Krisztus körül közösségbe gyűjti az embereket. Ez a közösség az Egyház, amely egyházmegyékben, plébániákban, filiákban szerveződik. Krisztus az, aki szavával, az általa végbevitt jelekkel – melyek Isten országát kinyilvánítják –, és a tanítványok szétküldésével maga köré gyűjti az embereket. Országának eljöttét különös módon is megvalósítja húsvét nagy titka: kereszthalála és feltámadása által. Minden ember meg van híva erre a Krisztussal való egységre.
    Az Isten országa tehát Krisztus személyében jött el, Origenész, keresztény író találó kifejezése szerint Jézus Krisztus maga az Isten országa.
    Ennek következtében először is az Isten országa soha nem választható el Jézus Krisztus személyétől. Ő az, aki meghirdeti ennek az Országnak a minden emberhez szóló örömhírét. Az Ő földi életével kezdődött el ennek az Országnak a megvalósulása az emberek között, s Jézusban lesz a beteljesedése is a végső időkben.
    Másodszor: világosan kell látnunk azt is, hogy az Isten országa nem választható el az Egyháztól, a Krisztus által alapított közösségtől, de nem azonos annak látható valóságával, hiszen nem zárhatjuk ki azt, hogy mind Krisztus működése, mind a Szentlélek kegyelme a látható Egyház keretein kívül is megtapasztalható.
    Az Isten országa tehát az egész világra, benne minden emberre és emberi közösségre vonatkozik. Jó és rossz emberek egyaránt meg vannak hívva, hogy ennek az Országnak polgárai legyenek, s egyedül Isten ítélheti meg az embereket, hogy ki mennyire élt a felkínált kegyelmi lehetőségekkel. Az Egyház az Isten Országára irányuló intézmény, amely egyrészt Jézus megbízásából minden korban hirdeti ennek az Országnak az evangéliumát, másrészt jelzi annak folyamatos megvalósulását és növekedését.

    Az Isten Országának növekedésénél érkezünk el a harmadik fontos elemhez. Az Isten országa nem úgy jön létre, hogy a földi királyságokhoz hasonlóan Isten országot alapít, vagy elfoglalja egy másik országnak a területét.
    Isten országa nem fizikai terület, mint mondtuk korábban. Sokkal inkább a szívhez, a gondolkodás megváltozásához, az újjászületéshez, a hithez van kötve. Jézus határozottan megmondta Nikodémusnak: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát” (Jn. 3,3).
    Az Isten országa úgy valósul meg, hogy az isteni törekvés folyamatosan átformálja a világot és az embereket, s ez a törekvés nem más, mint Isten üdvözítő szándéka. Azzal járulhatunk hozzá Isten Országának, Krisztus uralmának és az Egyháznak a növekedéséhez, ha a világ történelmében és a saját személyes életünkben is felismerjük ezt az üdvözítő isteni szándékot és együtt működünk vele.
    Az Isten országa bennünk, bennem, és általam, általunk valósul meg. Ha ragaszkodom Krisztushoz és az Ő Egyházához, akkor az üdvösség útján járok, és ezért az üdvösségért, ami a legnagyobb lelki kincs számomra képes vagyok mindent odaadni. Úgy, mint a bibliai igazgyöngy kereskedő, aki, amikor egy nagyon értékeset talált, fogta magát eladta mindenét, amije csak volt és megvette ezt az egyet. Vagyis az Isten országa csak azoké lesz, akik megküzdenek érte.

    Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van”.
    Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. Ezért a honvágyat igazi hazánk után meg kell őriznünk, ápolnunk kell, hogy ezt semmi és senki ne tudja kioltani vagy megrontani bennünk.
    Egy lelkész az Isten országáról prédikál. Egy nagyképű híve, a templomból kijövet kifogásolta, hogy a lelkész nem adta meg a címét ennek az országnak. - Most megadom, mondta a lelkész. A falu végén, a főutca 269-es száma alatt van egy elhagyott öregasszony, akinek senkije és semmije nincs. Menjen el, vigyen neki egy szekér tűzifát, küldjön neki élelmet, s akkor ott megtalálja az Isten országát.

    Az Isten országa szellemi valóság, ezért nem látható, de a megvalósulásán fáradozó emberek külső életvitele jelzi a jelenlétét. Az Isten országa az ember jobbik énjében van, s amikor jót cselekszik, akkor láthatóvá teszi... Mi is így tapasztalhatjuk meg...
    Isten országa tehát nem földi birodalom, hanem azoknak a lelkeknek a közössége, akiket Isten Krisztusban magának kiválasztott, elhívott s ezt az elhívást az egyes személyek közreműködése által a megtérésben és újjászületésben megpecsételte.
    Így, Isten országát nem láthatja meg mindenki, mert annak nincsenek határai: sem a térképen, sem a földgömbön, sem a világűrben nem jelölhető ki a helye. Tér és idő feletti lelki birodalom. Isten akaratának diadala. Csak az láthatja meg, az szerezhet róla közvetlen tudomást, aki már a hitnek szemével néz, a hitnek szemével pedig csak az lát, aki már megismerte az újjászületés titkát. A hitetlen, a helytelenül hívő ember vak és süket, nincs füle az Evangélium meghallására, és nincs szeme Isten országa meglátására. Isten országa csak a hit szemével látható. Viszont aki nem látja Isten országát, nem is juthat be oda.
    A modern ember lelki válsága abban van, hogy az emberekből kiábrándult, elveszett a bizalom az emberi jóság, megértés és igazság iránt, az isteni kegyelmet és igazságot pedig nincs hite elfogadni.
    Viszont Isten országa nem a csodaváró embereké, hanem a bűneikből megtért és újjászületett embereké. Ahhoz, hogy Isten országát megláthassuk, s abba beléphessünk, először nem a világnak, hanem nekünk, saját magunknak kell megújulnunk! Mert, Isten országának kapuja az újjászületés.

    Az igaz hit védelme miatt számkivetésbe induló Aranyszájú Szent János (+407) mondta: „Életünk vándorút, amelyen öröm és bánat gyorsan tovatűnik. A világ tarka vásár, amelyben egy ideig adunk és veszünk, azután hazamegyünk.”
    A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a mi hazánk a Szentháromságos egy Isten kebelén van. Mindez nem jelenti azt, hogy idegen nekünk ez a földi élet. Az Isten országa ugyanis nem „odaát” kezdődik, mint a búzakalász élete sem a föld felett indul meg, hanem a mag csirázásával a földben. Csak annyira vagyunk idegenek a földön, amennyire idegen a búzaszem a föld alatt: kifelé törekszik, de ugyanakkor egyáltalán nem lehet mondani, hogy földalatti élete nem fontos. Sőt, döntő a földalatti élete, hisz majd attól függ a föld-feletti életének milyensége, termés hozatala.
    Így van a mi földi életünkkel is. Nem végcél a földi élet, mert „fölfelé” törekszünk. Az isteni életünknek itt kell kicsíráznia, szárba szökkennie és termést hoznia. Isten országát, az örök életet csak az kapja meg, aki elkezdi építeni itt a földön, és remekbe szabott élettel bizonyítja, hogy a „kicsiben” hű, hogy bemehessen Urunk örömébe.

    A szülőföldtől messzi idegenbe került emberek, bármilyen jól is megy a soruk új hazájukban, csak sóhajtoznak, és azt mondják: jó itt minden, de csak nem a mi hazánk ez. E földi élet vándorútnak számít! A mi igazi hazánk túl van az anyagi világ korlátjain! A mi hazánk Istennél van!
    Ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy mi, hogyan válaszoltunk Jézus hívására és hová terveztük igazi hazánkat? Ha eltévedtünk, míg nem késő, addig lépjünk bűnbánattal Jézus nyomába. Ha megtesszük, akkor Titokzatos Testének életáramlásába kapcsolódunk, s a Szentháromság kebelére haza találunk. Adja Isten, hogy így legyen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedéseÉvközi 10. vasárnap

    Napi Ima10 imádkozás /layout/img/logo.png

    Jún
    06
    Szilveszter Barát elmélkedése Évközi 10. vasárnap

    Az első olvasmány szerint az első emberpár: Ádám és Éva semmibe vette az isteni parancsot, miszerint nem szabad enniük a tiltott fa gyümölcséből, ezért Isten felelősségre vonja őket. Ádám nem vállalja tettének következményét és Évára hárítja a bűnt, Éva pedig a kígyóra. A bűn lánca meghosszabbodik, és az ősszülők által eléri az egész emberiséget. Isten azonban megkönyörül teremtményein, és míg a sátánt szimbolizáló kígyót elítéli, sejtetni engedi, az emberek üdvösségét: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékaid és az ő ivadékai közé; ő széttiporja a fejedet, te pedig a sarka után leselkedel” (Tér 3,15) – mondja a kígyónak.

    Ettől a pillanattól kezdve a gonosz lélek az ember örök ellensége lett, el akarja pusztítani a bűnben. „De eljön maga az Úr – tanítja a Zsinat –, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, a világ fejedelmét pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta – kivetve (Jn 12, 31)” (GS 13). Jézus, az Asszony, vagyis Mária ivadéka véget vetett a sátán hatalmának.
    Erről tanúskodnak az evangéliumok. Szent Márk evangéliuma kezdetén ezt írja: Jézus „bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki” (Mk 1, 39).
    Ez a tény olyan lelkesedést keltett a nép körében, hogy mindenki őt akarja hallgatni, látni, követni. Ezzel ellentétben a hitetlenkedő és rosszindulatú írástudók – mivel tagadni nem tudják a nyilvánvaló tényeket, az általa művelt csodákat, elismerni viszont nem akarják Jézusban a Messiást, ezért megrágalmazzák. Azt állítják, hogy megzavarodott, hogy hatalmát Belzebubtól, a „a gonosz lelkek fejedelmétől” nyerte, azaz a mennyei Atyával való kapcsolatát akarják megkérdőjelezni és lejáratni, hiteltelenné tenni őt a hallgatóság előtt.

    Így volt ez Krisztus korában és sajnos így van ez ma is. A megdöbbentő különbség csak az, hogy ma sok esetben egy-egy jó ügy magvalósulása, jó elhatározás kivitelezése, nem az Egyház ellenségei, hanem saját tagjainak, olykor templomba járó tagjainak, helytelen hozzáállása, rágalmazó magatartása miatt törik kerékbe, bukik meg. Pedig összefogással, egységre törekvéssel mennyi szép, értékes és jó dolgot lehetne megvalósítani, mind községszintjén, mind plébánia szintjén, vagy akár a családok szintjén. Hála Istennek van erre pozitív példa is, a múltkor említettem a fiatalok összefogását, akik nemcsak szóval, hanem cselekedettel is tettek annak érdekében, hogy környezetünk szép és tiszta legyen. De a mai, az úrnapi körmenettel kapcsolatos összefogást is említhetjük, hisz ahhoz, hogy szép és felemelő, az Oltáriszentségbe vetett hitünkről, Isten dicsőségét szolgáló tanúságtétel legyen, sokaknak kellett és kell közre működnie.

    Visszatérve az Úr Jézus megrágalmazásához, a Szentatya, Ferenc pápa azt mondja: „A rágalom el akarja pusztítani Isten művét. A rágalom gyűlöletből fakad, a gyűlölet pedig a sátán jellemzője. A rágalom a hazugságot használja fel, hogy elérje célját. Ahol rágalmaznak, ott jelen van a sátán. István diakónust, az első vértanút is hamis tanúk vádolják. Ellenségei a piszkos küzdelem útját, a rágalmat választották.
    A vértanúk ideje azonban ma sem ért véget: az egyháznak most több vértanúja van, mint az első évszázadokban. Az egyházban sokan vannak, akiket rágalmaznak, akiket üldöznek, akiket megölnek Jézus és a hit iránti gyűlöletből, mert katekizmust tanítanak, mert keresztet viselnek, mert az Egyház törvényeihez ragaszkodnak, mert azt akarják érvényre juttatni.”

    A Mester visszavág: „Ha a sátán saját maga ellen támad és így meghasonlik magával, nem maradhat meg, hanem elpusztul” (Mk 3, 26).
    A sátán hatalma valóban összeomlóban van, de nem azért, mert meghasonlott önmagával, hanem mert valaki erősebb jött, mint ő, Isten Fia, Jézus Krisztus, akinek megvan a hatalma, hogy a benne működő Szentlélek által megkötözze, legyőzze a gonosz lelket.

    A vita megdöbbentő szavakkal, az egész szentírás legfélelmetesebb kijelentésével zárul: „Minden bűn... bocsánatot nyer. De aki a Szentlelket káromolja, nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad” (Mk 3,28-29).
    A Szentlélek elleni bűn azt jelenti, hogy valaki a sátánnak tulajdonítja azt, ami Isten Lelkének a műve, és mivel – mint az írástudók esetében – ez a bűn az Istent megtagadó és elutasító gőgből fakad, az ezt elkövető ember önmagát zárja ki az üdvösségből.
    Minthogy Isten végtelenül irgalmas, arról szó sem lehet, hogy abbahagyná a megbocsátást, de arról igen, hogy a bűnös ember képtelenné válhat az isteni irgalom befogadására, ellenállhat a megbocsátó kegyelemnek.
    Hihetetlennek tűnik, de eljuthat az ember oda, hogy a saját szemével is látott, tagadhatatlan csodát valami ördögi okoskodással úgy állítsa be, mint szemfényvesztést. Vagy a nyilvánvaló igazságot, ami a Bibliából forrásozik, és az Egyház papjai hirdetik, üres beszédnek tartja. Erre illik igazán az ördögi kör kifejezés, amely képes teljesen önmagába záródni, és kirekeszteni Isten kegyelmének sugarát.
    Mindaddig megbocsáthatatlan ez a fajta bűn, míg e körből ki nem lép az ember. Míg egészen föl nem adja azt az okoskodást, amellyel visszájára fordítja a legnyilvánvalóbb tényeket.
     
    A Szentlélek legelső ajándéka, hogy ránk bizonyítja a bűnt. Ez a megszégyenítő leleplezés megszabadulásunk, üdvösségünk kezdete. De ha nem hagyjuk, hogy ránk bizonyítsa a bűnt, ha megpróbáljuk felmenteni magunkat azáltal, hogy nem vállaljuk a felelősséget, Ádámhoz hasonlóan mást teszünk bűnbakká saját tetteinkért, illetve ha tagadjuk a bűnt, az viszont a Szentléleknek való teljes ellenállás, az üdvösség elutasítása, lépés a kárhozat felé.
    Van-e mód kilépni az ördögi körből? Embernek egyedül ez aligha megy, de Istennek minden lehetséges. Isten az utolsó pillanatig felkínálja a lehetőséget, ha közreműködünk vele, és ha akadnak jó szándékú, erős hitű segítőtársak, van esély a legmegátalkodottabb bűnös megtérésére is.

    Természetesen, amikor megátalkodott bűnösről beszélünk, akkor nem feltétlenül csak a pogányra, a templom kerülőre, a vallási előírásokra fittyet hányókra kell gondolnunk. Tehát nem csak a kisebb tékozló fiúkra-lányokra, akik elhagyták az atyai házat és eltékozolták az örökséget, az atyai szeretetet, hanem az atyai házban maradt idősebb fiúkra-lányokra – akik nem éltek, élnek távol az atyai háztól –, de mégis lélekben eltávolodottak, elidegenedtek az Atyától, és az atyai háztól. Igazából erről beszél Jézus egyik legszebb példabeszédében, a Tékozló fiúról szólóban.
    Jézus Atyja, akinek irgalmas szeretetéről beszél a tékozló fiú története egyikünknek elébe siet, a másikunkért meg kijön a lakomáról és kérlel bennünket. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbíti meg a megtérés útján, a másiknak az első lépéseit akarja könnyebbé tenni.
    Egyikünket a disznók közül öleli magához – a másikat talán egy templom padsoraiból "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb: férjéhez, feleségéhez, gyermekéhez, szüleihez, rokonaihoz, szomszédaihoz stb. vagyis, azokhoz, akikkel talán egy fedél alatt él, egy közösséghez tartozik, egy templomba jár, de valamilyen oknál fogva nem tud, illetve nem akar elviselni, s még kevésbé szeretni, megbocsátani.

    A tékozló fiú története figyelmeztetés akar lenni az atyai házban maradt idősebb testvéreknek is, mégpedig arra, hogy nekik is szükségük van a megtérésre. Nem a nyilvánvaló, botrányos tékozlásból, és kicsapongó életből, hanem abból a sokkal nehezebben megragadható, de éppen ezért sokkal veszedelmesebb belső elidegenedésből, amely a gyermeki együttműködést szolgai együttműködésre cseréli fel. És amelynek gyümölcse a megátalkodottság, a megrögzöttség, vagyis az a tény, az a magatartás, ami azt sugallja, hogy nekem nincs bűnöm, hogy én mindent jobban tudok és teszek, mint más, mint akár az egyház képviselője: a pap, a püspök vagy a pápa. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit kell tennem, vagy hogyan kellene gondolkodnom – okoskodás alapján…

    Ezt az élénk színekkel megrajzolt evangéliumi epizódot, megdöbbentő kijelentést, egy olyan követi a mai evangéliumi szakaszban, ami megnyitja a szívet a remény felé. Jézus anyja és rokonai jönnek, szeretnék látni Őt. Az Úr ezt válaszolja: „Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem és anyám” (35).
    Természetesen nem arról van szó, hogy Jézus megtagadta volna az édesanyjához, rokonaihoz fűződő kapcsolatát, hanem az evangéliumokra jellemző túlzó kijelentés által jobban ki akarja emelni és mintegy felértékelni a vele való tanítványi kapcsolatot.

    Tanítványnak lenni nem egyszerűen azt jelenti, hogy valamiféle kurzuson, tanulmányon vesz részt az ember, amelyet Jézus tart számára, hanem a rokoni kapcsolathoz hasonló életközösséget eredményez a tanítványság. S ha Jézus számára a mennyei Atya akaratának a teljesítése a legfőbb cél, akkor tanítványainak is erre kell törekedniük.
    A mai evangéliumi részlet tehát bennünket is arra figyelmeztet, hogy akár vér szerinti rokonságot is megelőzheti az Úr követése. S hogyha ezt megtesszük, akkor azokkal is „testvéri, rokoni” kapcsolatba kerülünk, akik szintén Krisztushoz tartozónak vallják magukat és fontos törekvésük az Atya akaratának teljesítése. Ezek szerencsés esetben lehetnek vér szerinti rokonaink is, de lehetnek csupán a keresztség révén testvéreink Krisztus követésében.
    Mindazok tehát, akik Jézus példája nyomán felismerik és elfogadják az Atya akaratát és azt tökéletesen teljesítik, olyan bensőséges szálakkal kapcsolódnak hozzá, hogy azok a legszorosabb családi kapcsolatokhoz hasonlíthatók. Egyek Krisztussal az Atya egyetlen akaratában, és ebből az egyesülésből merítik a sátán legyőzéséhez szükséges erőt.
    Krisztus Urunk a kereszthalálig való engedelmességével engesztelte ki Ádám engedetlenségét és győzte le a sátánt.
    A keresztény, a Krisztus-követő pedig úgy győzheti le a sátánt, hogy egyre jobban hasonul az Üdvözítő engedelmességéhez, ez pedig – akárcsak az Ő számára – olykor keresztutat is jelenthet. De nem csügged el a harc megpróbáltatásai közepette, mert a győzelmes Krisztusra támaszkodik, az Oltáriszentségben önmagát ajándékozó Krisztus Testével és Vérével táplálkozik és Szent Pál apostollal vallja: „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan örök” (2 Kor 4, 17).
    Adja Isten, hogy mindezt megértsük, magunkévá tegyük, és ennek fényében éljük mindennapjainkat! Ámen.

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Szilveszter Barát elmélkedése Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!Szentháromság vasárnapja

    Napi Ima11 imádkozás /layout/img/logo.png

    Máj
    30
    Szilveszter Barát elmélkedése Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent! Szentháromság vasárnapja

    Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
    Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

    Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
    Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes az egyetértésre, a kölcsönös megértésre és az együttműködésre.
    A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember manapság nemcsak a másik emberen akar uralkodni, hanem uralni akarja a természet erőit és törvényeit is.
    Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

    Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy személyesebbé, mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
    A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek, Tóth Árpádnak, amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!  

    „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szívek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”


    Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

    Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallottam úgynevezett kereszténynek mondott munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszöntek vissza a 21. században, ahol vannak, egy kis többlet pénzért, hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

    Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
    Ahol meg tanulják komolyan venni a háromszemélyű egy Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, párbeszéd, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

    Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
    Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

    Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
    A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházirend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

    Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromságos egy Isten nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
    Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
    A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

    Az Egyház élete, és benne a mi plébániai közösségünk élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
    Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
    Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).
    E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a plébániai közösségben, sem a falu-közösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.
    Természetesen, amikor Jézus követőinek egységéről beszél, akkor nem csak arra gondol, hogy a templomban, a vallás gyakorlásában legyenek egyek, hanem a mindennapi életben, a különböző élethivatások és feladatok végzése közben is.

    A krisztusi eszmény oly magas rendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak, plébániai közösségeknek és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.
    Igen, a krisztusi eszmény és értékrend magas rendű, de nem megvalósíthatatlan, csak akarat kell hozzá. A közel múltban, de még inkább a 89-es változások előtt működött ez, szüleink, nagyszüleink idejében. Működött, mert ők képesek voltak az egyéni érdekeket félretéve az evangélium szellemében a közjót szolgálni, sőt a másik ember boldogulásán munkálkodni. Elég, ha csak az elődeink, de még a mi gyerekkorunkban is jól működött kalákára gondolunk, amikor egy-egy utca közösség, vagy akár faluközösség segítő szándékkal összegyűlt egy-egy nagyobb méretű alkalmi munka – aratás, házépítés, mezei utak rendbetétele -, közös, kölcsönösen ingyenes elvégzésére.
    Hála Istennek napjainkban is vannak ilyen jelegű kezdeményezések, amikor egy-egy csoport összefog, mint nálunk is tették a fiatalok, hogy megtisztítsák a patakmedreket, útszéleket, sáncokat, környezetünket a szemétől.
    A cserkészet a Krisztusi értékrendre alapozza a gyerekek, fiatalok nevelését, s ennek egyik íratlan törvénye a napi jótett. Akik ezt komolyan vették és veszik, azoknak lassan a vérébe ivódott/ik, azok már nem tudnak meglenni anélkül, hogy naponta valami jót ne tennének. Annyira jó volt látni, harminc év távlatából, az általam indított Zetelaki cserkészcsapat tagjainak a részéről, hogy az elv ma is áll és irányítja életüket. Képesek voltak két alkalommal is több mint száz kilométert megtenni, csak azért, hogy önkéntes munkát végezhessenek, segíthessenek a kolostorban és annak környékén.
    Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.

    A Szentháromság a közösség Istene – földi boldogulásunk és örök boldogságunk érdekében közösségre, együttműködésre, összefogásra, szeretetteljes kapcsolatra hív bennünket.
    A minap a Facebookon olvastam Tomka Ferenc atya ide vágó történetét: Egy antropológus játékra invitálta egy primitív afrikai törzs gyermekeit. Egy kosár finom gyümölcsöt tett egy fatörzs mellé, és azt mondta nekik: “Az első, aki eléri a fát, megkapja a gyümölcskosarat". Amikor jelezte nekik, hogy induljanak, meglepődött, hogy együtt, kéz a kézben mentek, míg elérték a fát, és megosztották a gyümölcsöt. Amikor megkérdezte tőlük, miért tettétek ezt, amikor egyikőtök megkaphatta volna az egész kosarat. Döbbenten, csodálkozva válaszoltak: "Ubuntu". Más szóval, hogyan lehet egyikünk boldog, míg a többiek boldogtalanok. Az "Ubuntu" civilizációjukban azt jelenti: "vagyok, mert vagyunk". Ez a primitív törzs ismeri a transzcendens boldogság titkát.
    Kívánom Mindnyájunknak, hogy így gondolkozzunk, a Szentháromság és a Szentlélek kegyelméből!

    Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
    Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
    Ezt az imát még nem imádkoztad el!

    Küldetésünk

    Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."